Blogosz

MESE NINCS.

Fülesek és barátaik

2009. január 25. 21:30 - BlogoszEditor

Ülök a mekiben és épp azon elmélkedem, hogy azok az emberek, akik elég sokat járnak ide, előbb-utóbb elkezdenek hülyén kinézni.
Erre pont feltűnik egy gyerek a nagymamájával.

Na, micsoda baromság – gondolom –, a kisfiú fejére ugyanis valami nagy kajla fül van ráerősítve. Nézegetem.
Eddig legalább kis plüsfigurákat meg apró, haszontalan műanyagbigyókat löktek a lurkóknak a Happy Mealhez. De - úgy látom -, most gumifület adnak vele. Műcimpát.
Elég állatság. Vagy végülis lehet, hogy a farsangi idény és a marketing találkozása ez.
Aztán a gyereket közelebb lökdösi a nagyi, s a gyerekmenüt tartalmazó tálcával, na meg a meglibbenő, vörösesen áttetsző füllel együtt leülnek a szomszédos asztalhoz. És hirtelen fülledté válik a levegő.
Mert így már tisztán látom: az a fül nem gumi és nem mű. Hanem natúr.
És nem a Happy Mealhez járt a pénztárnál. Hanem a fejéhez a születésekor.

Aztán a srác elkezd kíváncsiskodni: evés közben mind hátra-hátrafordul, hogy detektálja, miről beszélnek azok az idegenek mögötte. Erről kettősségről (ritka adottság és kihasználása) aztán rögtön eszembe is jut napjaink egyik központi témája: a fülelés.
A lehallgatás, a megfigyelés.

Merthogy ugye nemrég lépett életbe az a törvény, amely szerint a távközlési cégeknek kötelességük hat hónapig megőrízni és adott estetben a hatóságok rendelkezésére bocsátani telefonbeszélgetéseink, sms-eink, netes mozgásaink technikai adatait.
Erre mindenki beparázott, hogy jaj, mostantól aztán figyelni fognak és hallgatni. Pedig dehogy. Ebből semmi nem igaz.
Ugyanis nem mostantól.
Hanem ez jópár évtizede így megy Romániában. És most sem változott semmi.

Aki pedig azt hiszi, hogy majd a törvény betűje szerint járnak el ezentúl a fickók – azaz csak a „technikai adatokba” fognak belenézni, a beszélgetések, maiezések, miegymások tartalmába nem -, az ne is fáradjon tovább ennek az olvasásával. Az ilyen ember nagyszerűen jogkövető típusú, az állam és a jogbiztonság iránt bizalmat tápláló igazi európai polgár lehet – de Romániából valószínűleg jottányit sem ért.

ful.jpg Nem mese. És nem vicces, nem édes, ellenben szomorú: Füles

Nagyon naiv az, aki nem látja, vagy nem hiszi, hogy ezt az országot még most is szekusok vezetik. Persze nem úgy, hogy tenyerüket dörzsölve, vastag napszemüvegek mögül összekacsintva, gonosz mosolyokat váltva ücsörögnek egy bukaresti atombiztos irodában, és onnan leskelődnek. Hanem nyilván úgy (ahogy ez sok más volt kommunista államban is megtörtént – csak ott már van lefelé ívelő szakasza is ennek), hogy 1989 után lényegében megszereték a gazdasági hatalom nagyrészét, a politikait pedig úgy irányították, hogy az is náluk landoljon. Így ma is az ő érdekeik mentén alakul minden fontosabb döntés, törvény, rendelet, vagy éppen jogi eljárás, gazdasági húzás.
Mindez már annyira nyilvánvaló, hogy alig hiszem el, amikor még most is találkozom olyan emberekkel, akiknek ezt el kell magyarázni.

(Az is igaz, hogy másokat is hatalomközelbe engednek a fiúk. De az igazán lényeges, az ő érdekeiket kardinálisan befolyásoló belső hatalmi körökbe sohasem. Csakis periferikusan dolgozhat még ma is bárki, aki nem az ő emberük.
Alacsonyabb szinteken is így van ez, de volt egy kísérlet csúcsszinten is arra, hogy a srácok ellenében ténykedjen valaki. Gondoljunk Constantinescu államfő és Ciorbea kormányfő ama kísérletére, hogy kitakarítson és rendet tegyen, majd világot gyújtson ebben a sötét országban. És gondoljunk aztán nyomban arra, mennyire csődöt mondtak. Na meg arra, hogy a négy évnyi szélmalomharcuk után, mandázumuk lejártakor furcsamód még a pártjuk, a PNTCD is eltűnt a parlamentből, az államfő meg közölte, hogy nem is indul új mandátumért, sőt, úgy fogalmazott, hogy „legyőzte a rendszer”...)

Nos és hogyan lehet a gazdasági-politikai hatalmat bebiztosítani? Egyebek mellett a régi eszközökkel: minden potenciális fenyegetés figyelésével, nyomon követésével. Azaz lehallgatásával, megfigyelésével. Az csak harmadlagos, hogy a nemzetbiztonság céljaira is ilyen monitorizálásokat alkalmazzanak. Nagyrészt a saját céljaikra használják inkább a fülelést és a kukucskálást.
1989 óta is, lényegében megszakítás nélkül. Ma is, ebben a pillanatban is.

Ez tehát itt a lényeg: a kontinuitás.
Ami most történt, azaz a szóban forgó törvény életbe léptetése, az igazán nem nagy ügy. Csak most ismét tematizálta a közbeszédet – s egyeseknek eszükbe juttatta azt, hogy a megfigyelések nem maradtak abba, viszont mások azt hiszik, hogy ez most fog kezdődni.

A dologban a perverzió az, hogy most a világszintű trendhez illeszkedve (a terrorizmusellenes harcra hivatkozva) az EU kérte Romániától egy ilyen jogszabály megalkotását. Attól a Romániától, amelyik már rég hasonló manőverekre épül – és amelyik sokkal átfogóbban, mélyebben, perverzebben és profibban kukkolja a saját polgárait, mint ahogy azt az EU bármikor is elvárná.
Ezek a tenyérbemászó fülbemászók tehát nem most özölnenek elő, s nem ennek az új törvénynek a hatására.

Ez a most bevezetett jogszabály egyáltalán nem is jelent igazi szigorítást, nem könnyíti meg a lehallgatók dolgát. És hogy miért nem?
Nos, egyrészt azért, mert maga a törvény eléggé lightos, valóban európai módon szabályoz egyes adatszerzési lehetőségeket. De főleg azért nem jelent ez a törvény könnyebbséget a megfigyelőinknek, mert a lehallgatók amúgyis magasról tesznek mindenféle jogszabályra.
A legtöbb esetben eddig sem foglalkoztak azzal, hogy a megfelelő formaságokat teljesítsék, mielőtt betekintenek valamibe. Többnyire vagy önműködően egyszerűen figyelnek, vagy pedig – ha esetenként a távközlési társaságok logisztikájára is szükségük van – lazán megjelennek az adott telekom-cégeknél és megadják az utasításaikat arra nézve, hogy kiket kell csekkolni. A vállalatok meg lényegében sosem próbálnak ellenállni az országot irányító srácok nyomásának...

Szóval nem sok változott. Ebben a szekusállamban uniós kérésre született valamiféle jogszabály az egyes adatok tárolásáról. Az Unió kérte, megkapta.
Ám – EU ide vagy oda – emellett a megfigyelések ugyanolyan intenzitással és a legtöbbször ugyanolyan törvénytelenül mennek tovább, mint eddig. Ennyi.

Minket is figyelnek például. És ez nem para. Tény. Több konkrét bizonyítékom is van rá.
(Ez az ország amúgy már kitermelte 20 év alatt azt a réteget, amely a dementiával határos módon még azt tartja paranoidnak, aki ilyesmire felhívja a figyelmet. Ugyanolyan észbontó hozzáállás ez, mint mondjuk amikor azt hangoztatják egyesek, hogy a volt besúgóinkat már nem kell leleplezni, a komcsi bűnösöket hagyni kell, borítsunk fátylat a múltra, meg ilyenek. Sőt, a megfigyelések kapcsán még azt is meg szoktéák jegyezni, hogy „tőlem aztán hallgatózzanak, nekem nincs semmi titkom.”
Brr! Még ilyet! A lényeg nem az, hogy van-e titka a polgárnak. Hanem az, hogy a normálisan működő állam nem figyelgethet csak úgy. És kész.)

Szóval ott tartottam, hogy minket is figyelnek.
Vannak ugyanis konkrét célszemélyek, akiket aktívan monitorizálnak ezek a(z érzék)szervek, ugyanakkor vannak olyan szakmák, amelyeket automatikusan és kvázi passzívan, de folyamatosan vizslatnak. Ilyen a mi szakmánk is, az újságírói. Mi többnyire nem a saját személyünk miatt vagyunk érdekesek - tehát nem tartozunk az első kategóriába -, hanem a munkánk miatt.
Hiszen tarthatnak attól, hogy zsurnalisztikai módszerekkel elvileg el lehet jutni hozzájukig, s be lehet zavarni a bizniszeikbe, vagy in flagranti rájuk lehet gyújtani a villanyt. Másrészt meg ők maguk is benne vannak a sajtóban, egy részét ellenőrzésük alatt tartják.
És ez csak egy példa. Sokminden érdekes lehet még ezeknek a szürke eminenciásoknak a számára, számos célpontjuk van.

És mégsem kell félnie az átlagpolgárnak. Ezek az adatgyűjtések a legtöbb esetben nem arról szólnak, hogy azonnal valamit művelni akarnak a kiszemeltekkel. Hanem csak arról, hogy „sosem lehet tudni” alapon dagadjanak a dossziék...
Persze mindez nem jelenti azt, hogy elfogadható, hogy így működik ez az ország. Ám azért azt mégiscsak jelenti, hogy nem arra kíváncsiak, hogy ki milyen nővel találkozik, mikor megy moziba, mit eszik, hányszor rázza le a piszoár előtt állva, szokott-e dudorászni a kádban, vagy magában beszélni a liftben.

Akiket nem zavar a megfigyelés, a lehallgatás, azok kábé olyanok lehetnek, akiknek még maga a telefon és a telefonálás is kihívás, nemhogy a gondolkodás.
Zárásképpen illusztrálom is ezt a fajta polgárt.
A dolog az egyik munkatársammal esett meg nemrégiben. (Vagyis már elég régen, de ez mindegy.)
Hangsúlyozom, hogy az illető riporter kollegám férfi, s az az alpolgármester is hímnemű, akit telefonon felhívott. És még a vonalban sem volt hiba, mondja ő. Mégis a következő beszélgetés zajlott kettejük között:

- Halló, Mihály Csaba riporter vagyok.
- Á, kezét csókolom.
- Polgármesteri hivatal?
- Nem, ez a polgármesteri hivatal.
- Alpolgármester úr, ön az?
- Nem, itt Nagy József alpolgármester beszél.

Hm.
Na, az ilyet eleve fölösleges is lehallgatni.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr622637855

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

2009.02.02. 18:49:27

Jo munka, ennel egyszerubben mar nehez lett volna megfogalmazni, es az ironizalas is jol jott ki. Reszemrol ertekelem es remelem hogy masok is fogjak elvezni...