Blogosz

MESE NINCS.

Az áldilemmák okozta vakságról

2009. április 22. 00:23 - BlogoszEditor

Sárosnak vagy hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember azt mondhassa: nem érdekes, kik voltak a besúgóink, mindegy, hogy az ismerőseink és főleg az ikonjaink közül kik voltak a valóban rettegett titkosszolgálat, a Securitate informátorai annak idején, ne feszegessük ezt.
Tapasztalataim szerint lényegében csak ez a két embertípus áll így a dologhoz (s bár számos más szóval is leírhatóak, lényegében e kettővel összegezhető a dolog): az, aki a besúgásban bármilyen módon érintett (volt) - azaz a sáros, valamint az, akinek sem rálátása, sem erkölcsi minimuma, sem következetes, logikus gondolkodásra való képessége - azaz a hülye.

iras.jpg A Lászlóffy Aladárt hírbe hozó feljegyzés

Nekem speciel ez jutott eszembe legelőször arról a hírről, hogy 72 éves korában Budapesten elhunyt Lászlóffy Aladár.
Kossuth-díjas erdélyi magyar költőként, íróként, műfordítóként, szerkesztőként ismertük, azaz tudtunk róla. És az utóbbi időben más tevékenység kapcsán is hírbe hozták: nevezetesen a besúgás kapcsán.

Tavaly január elején került nyilvánosságra egy 1965-ben keltezett, román nyelvű feljegyzés, amely ügynökként említ egy bizonyos Lászlófi Aladárt. Annak idején én is írtam a dologról. És ami a legelgondolkodtatóbb, az maga Lászlóffy Aladár reakciója, azaz hallgatása volt. Lényegében ugyanis felháborodottan lecsapta a telefont, amikor az újságírók budapesti lakásában felhívták - s onnantól kezdve nem reagált soha semmit a dologra. Nem cáfolta a vádakat. Nem is erősítette meg őket. És most egyszerűen így halt meg: gondoljon minenki, amit akar.
Én magam is gondolok. Mégpedig azt, hogy van valami a dologban.

Részletezem kicsit.
A Lászlófi név egy olyan papíron szerepel, amely bizonyos Könczei Ádám 1930-as számú személyi megfigyelési dossziéjában található. Cretu Ioan, a Securitate kapitányi rangú embere írta a feljegyzést. Ebben azokat sorolja fel, akiket különféle okok miatt már nem lehet kihallgatni az épp megfigyelt személlyel, azaz Könczei Ádámmal kapcsolatban. A ki nem hallgathatók lajstromozásának része az a mondat is, amely a fenti fotón is látható, s amely fordításban így hangzik: "LASZLOFI ALADAR szerveink volt ügynöke »Tamas« fedőnévvel".

Nos, ennek kapcsán merült fel a gyanú. Hiszen a név ritka. Ráadásul nem valószínű, hogy annak idején a kincses városban, és éppen Könczei környezetében több ilyen nevű személy élt volna.
Ami viszont még ezeken túlmenően is gyanússá tette az egészet, az maga a reakció, amiről az előbb is beszéltem. Kolozsvári újságírók ugyanis felhívták Pesten a tavalyi ügy kipattanáskor már ott élő Lászlóffy Aladárt. Szó szerint idézem, hogy mit közöltek erről: "Lászlóffy így válaszolt: »Sejthettem volna, hogy Szilágyi Domokos után engem is meggyanúsítanak. Kérem, küldjenek nekem is egy példányt azokból a jelentésekből, kíváncsi vagyok rájuk. És ha találnak Gutenberg-leveleket, akkor azokat is küldjék el.« Ezután értésre adta, hogy a beszélgetést a maga részéről lezártnak tekinti és letette a telefont".

lasz.jpg Lászlóffy Aladár. Ő lenne "Laszlofi Aladar" is?

A dolog utóélete is pont ilyen jellegű, hangulatú, épp ilyen hozzáállást mutat: Lászlóffy Aladár ugyanis ezt követően sem szólalt meg soha többet nyilvánosan ezzel kapcsolatban, s nem ismert be semmit, de nem is tagadott, vagy cáfolt. A telefonhívás óta több mint egy év és két hónap telt el, ám a hallgatás teljes volt, majd a halál zárta le annak a lehetőségét, hogy megtörjön. (Mármit a hallgatás, nem Lászlóffy. Vagy ki tudja...)

És van itt még valami: méltatlanul és váratlanul hamis, rossz érv volt a Szilágyi Domokosra való hivatkozás egy olyan közismert értelmiségi - azaz feltehetően a halpiacon hülye dumákkal el nem adható, intelligens ember - részéről, mint Lászlóffy. Azt mondta ugye: "Sejthettem volna, hogy Szilágyi Domokos után engem is meggyanúsítanak."
Nos nem, szó sem volt erről. A méginkább ikonná nőtt költőt, a néhai Szilágyi Domokost ugyanis senki nem gyanúsította azzal, hogy jelentett a Securitaténak. Hanem ez egyértelműen kiderült. Kétséget kizáróan, dokumentumokkal bebizonyította Stefano Bottoni történész, aki a Szilágyi ilyen jellegű tevékenységét rögzítő egyes papírokat megtalálta. Sőt, a költő még élő hozzátartozói is megerősítették ezt a tényt. Az egyik testvére, valamint az utolsó élettársa még történésszel közösen aláírt közleményben is tudatta, hogy a hír igaz, Szilágyi Domokos jelentéseket írt.
Ez van. Attól még költő volt, igen. És jó költő, sőt, elismert, sőt, kult-.
Csakhogy ez a történet nem erről szól. Sőt, mint éppen ebben az esetben is bebizonyosodott: nagyonis lehet például jó költő is az ember úgy, hogy közben mondjuk jelentget a titkosszolgálatnak.

Tehát a sajnos immár néhai Lászlóffy Aladár (ön)viktimizáló érve hibás, rossz, hamis.
És ezt nyilván ő is tudta. Csak nem volt ideje jobbat találni a váratlan telefonbeszélgetés alkalmával. Utána pedig inkább a teljes csendet választotta.
Azt már csak én gondolom tovább: ahelyett, hogy mondjuk felháborodott volna, vagy gúnyosan kiröhögte volna az egészet, vagy bármi ilyesmi.

szisz.jpg Szilágyi Domokos: róla legalább kiderült az igazság,
s ez méltóbb is az emlékéhez

Szóval a titkosszolgálattal való egykori nexusok gyanúja - máskor meg a ténye - elér néha köztiszteletben álló személyeket is. Ami természetes. És aminek nem kellene, nem szabad semmiféle pillanatnyi zavart sem okoznia egyetlen tiszta elmében sem.
Hiszen akár költő, szívesebész, űrhajós, akár kurva, gyári munkás vagy munkanélküli az ember, ugyanúgy elérheti egy-egy aljas rendszer fekete keze. És igenis, tudnunk kell erről minden egyes esetben, amely csak felderíthető.
Ezért nem kell félnünk kimondani az immár történelmi tényt: például Szilágyi Domokos zseniális poéta, akiről kiderült, hogy jelentett a Securitaténak, sőt, egyes embereket tönkretevő feljegyzések szerzője volt. Vagy: Lászlóffy Aladár kapcsán is megfogalmazódtak hasonló vádak, ám ő haláláig nem volt hajlandó ezekre reagálni, teljes bizonyosságot pedig nem nyert érintettsége. És ez csak két példa.
Ezeket ugyanúgy ki kell mondani, mint azt, ha a szomszédunkról vagy az egykori legjobb barátunkról derül ki hasonló. Sőt, az előbbieket annál is inkább ki kell mondani, hogy közismert személyiségekről van szó.

Továbbá: lehet és kell azt vizsgálni, hogy ki miért tette. Lehet és kell kutatni, hogy ez vagy az az informátor önként, netán saját anyagi gyarapodása érdekében, bosszúból, ördögi hobbiból, netán meggyőződésből jelentett, vagy pedig ráhatás, nyomásgyakorlás, kényszer, zsarolás hatására. Mindez igen fontos része az ilyen eseteknek.
Ám mindez egyáltalán nem befolyásolja azt a tényt, hogy születtek-e jelentések vagy sem, mint ahogyan azt sem, hogy volt-e az illetőnek bármiféle tangenciája a tikosszolgálattal, vagy sem. Ezek ténykérdések, az előbb vázoltak pedig a motivációs alapot jelenthetik.
Áldilemma tehát az, hogy mindeképp kerüljön-e nyilvánosságra, hogy valaki jelentett, vagy csak akkor, ha ilyen vagy olyan motiváció miatt tette. Az egyenes út nyilván ez: igen, derüljön ki, kerüljön nyilvánosságra. Mindeképp, minden esetben. És lehetőség szerint az is, hogy csak megkeresték a fiúk, vagy végül jelentenie is kellett, meg annak is, hogy kényszeből tette-e vagy sem. De a hallgatás és az elhallgatás semmiképpen nem járható út.

A másik áldilemma az, hogy mit tegyünk olyan esetekben, ha az illető, akiről kiderül valami, közben köztiszteletben álló személyiség. Vagy időközben elhunyt és kultikussá átminősült figura. Nos, ez sem jelethet semmiféle akadályt, hiszen ha erkölcsi igazságtételről, azaz a fátyol fellebbentéséről, az igazság kiderítéséről van szó, akkor eleve nem szabad azt néznünk, hogy kire vonatkozik ez az igazság.
További hamis dilemma, hogy alkalmazzuk-e a "halottakról jót vagy semmit" elvet. Hát dehogy alkalmazzuk. Ugyanis ilyen alapon az egész történelemről hallgatnunk kellene. Hiszen itt távolról sem az esetleg időközben eltávozottak magánéleteiben turkálnak a történészek, kutatók, újságírók, vagy a téma iránt egyszerűen csak érdklődők. Hanem olyan tevékenységekre derül ilyenkor fény, amelyek kifejezetten közéleti szerepvállalást érintenek, s ezek olyan bűnöket fednek fel, amelyek minimum erkölcsinek számítanak és hozzájárultak a sokakat megnyomorító rendszer fenntartásához.
Aki ezt a néhány alapvető ösvényt sem látja be, az vélhetően eleve örökké csukott szemmel jár, él, pontosabban vegetál.

Pedig vannak ám ilyenek. Akik inkább a belső sötétséget, az esetenként fájó, vagy megdöbbentő valóságtól való elfordulást választják. És implicite azt is, hogy a volt besúgók közül egyeseket tartsunk meg örökké az ismeretlenségben. Sőt, az ilyenek arra is hajlamosak, hogy még fel is emeljék a szavukat és az információk kiszivárogtatása, tárgyalása, továbbgondolása ellen hőzöngjenek.
Annak idején például szintén írtam én is a Szilágyi Domokos esetéről. S erre itt Váradon elő is ugrott két ilyen vaduló vak is. Súlyos, becsületsértésig menő fröcsögést kaptam reakcióként tőlük: hogy miért kell, hogyan lehet és hogyan szabad ilyen személyiségekről megírni a nyilvánosságra kerülő sötétebb múltjukat. És hogy miért nem másként írom meg, szürkébben, érdektelenebbül. Közülük az egyikkel, egy Schneider Antal nevű illetővel még perre is mentem emiatt. Azóta sem tudom eldönteni, hogy a fentebb jelzett két lehetséges kategória (sáros, hülye) közül ő inkább melyik. De tény, hogy tipikus igazságellenes figura, modellje ennek: örökké frusztráltnak tűnik, hol ezzel, hol azzal keveredik hőzöngésbe és ezt a benne dúló kaotikus békétlenséget és rendezetlenséget kocsmai szintű "nyílt viták", nyílt levelezgetések, valamint háttérgonoszkodások során villogtatja is. Archetípus.

nei.jpg Schneider, az archetípus szájkaratéra melegít

És igen: a legperverzebb ebben a dologban éppen az, hogy vannak ilyen emberek. Mert én magam is láttam, hallottam, tudom, hogy vannak olyanok, akiknek ez az egész nem világos. Sőt, ha azzá kezdene válni, akkor hamar besötétítenek maguknál, és ordibálnak kifelé, hogy tessék a Napot eltakarni.
Nem fogják fel, hogy az igazságtétel igenis kell, s csak akkor lehet valós, ha legalább mi magunk nem igyekszünk meneküni egyes információktól, tényektől, nem igyekszünk a sötétben tartani ezt vagy azt a személyt - aki annak idején minket igyekezett minél mélyebb állami sötétségben tartani.

Szörnyű, hogy a volt besúgók leleplezése egyáltalán vita témája lehet, s hogy akár ennyi szót is rá kell vesztegetni, mint én most itt, ahelyett, hogy az egész eleve magától értetődne. Vagy legalább maga a törekvés lenne evidens. Mert, hogy a de facto leleplezés alig halad most, 20 évvel később is, az is tragikus tény...
És ennek nemcsak az országot még ma is vezető egykori szekusok az okai. Hanem a szemük kinyitásától rettegő, a sötétségben lassan valóságérzékelésüket vesztő szegény önkéntes vakjaink is.

b.jpg Előre a lenini úton

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr522637876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

pavtsi 2009.04.27. 15:20:52

Ajjaj, veszélyes ügybe keveredtél!! Még megüti a bokádat a híres szájkaratéka!!! :)

Levi 2009.04.27. 17:03:23

Na igen, Schneidert én is ismerem. Szegény ember mindenkibe beleköt, az etikát hírből sem ismeri, és állandóan azzal jön, hogy ő "érdemes tanár". Pedig még csak szóra sem érdemes, esetleg csak egy nevetésre. Megkeseredett, elbutult ember.