Blogosz

MESE NINCS.

Zeitgeist

2010. március 08. 01:45 - BlogoszEditor

Egy óra múlva Oscar-gála. Általában nem érdekel.
De most kicsit érdekes volt, hogy pont ma este, pár órával a díjak átadása előtt nyomták le az egyik román tévéadón az egyik legesélyesebb filmet, a The Hurt Lockert (A bombák földjén). Megnéztem, épp az előbb lett vége. Hát, izé. Iraki téma, amerikai szemszögből. A tűzszerész és a gyalogos katonák lélekölő örlődése a mindennapivá vált halál monotóniájában - hogy így fogalmazzak.
Szóval semmi különös. Kismillió film szól ilyesmiről.

Hogy az Oscar nem jelent semmit az adott film minősége szempontjából, arra kábé húsz éve döbbentem rá magam is, amikor az A bárányok hallgatnak volt a díjazott. Közvetlenül a suli mellett volt egy mozi, amely akkor még nagy szám volt amiatt, hogy friss, máshol hozzá nem férhető filmeket vetített. S ott láttam A bárányokat is, csodálkozva azon, hogy Oscart kapott. Nem mondom, izgi volt, de akkor is.

A mostaniban, a The Hurt Lockerben csak egy momentum volt igazán elgondolkodtató szerintem. Az Irakban cirkáló - s néha a polgári forgalomban is haladó - szövetséges harci járműveik hátán ilyen feliratú táblák vannak: "Caution - Stay 100 meters back OR YOU WILL BE SHOT". ("Figyelem! Tartson 100 méternyi távolságot, vagy tüzet nyitunk")
Csakhogy a feliratok 100 méterről nyilván nem olvashatóak, ki sem vehetőek...

Mint ahogyan sokak számára az sem kivehető, mi zajlik mostanság a világban. Ennek ellenére egyre többen vannak, akik aztán nagyon "tudják", s nagyon mondják.
Amíg a film közben reklámblokkok mennek, a neten olvasgatok. S látom, még mindig, már megint összevissza nyomulnak a fórumokon a kemény gyerekek, akik tudják, hogy Amerika rossz, Ázsia vacak, Európa kezd szemét lenni, Afrika selejt, a többi meg szót sem érdemel. Szerintük csak egyedül mi vagyunk a világban, akik igen, s mégis minket döntenek állandóan szolgasorba, mindig minket csonkítanak meg, zsákmányolnak ki, szegény mi, stb., stb.

Most épp az USA szívja azt az árja vérünket - jajonganak.
Igazi divat lett az Amerika-ellenesség. Mintha az USA csakis az imperializmussal, az olajért folyó küzdelemmel, a leigázással, a multikkal, a neokonokkal, a showbizzel, meg a többi ilyen közhellyel lenne egyenlő.
Annyira tragikomikus ez szerintem. Alig szabadultunk meg a szovjetorosz kommunista terrortól, s máris feledjük, máris új ellenséget sikerült találni. Épp azt, amelyik révén megszabadultunk az előzőtől. Pedig akármennyi jogos kifogás is található az amerikai vonalvezetéssel kapcsolatban, még mindig sokal közelebb állunk hozzájuk. Hiszen a nyugati kultúra gyermekei vagyunk. Ahogyan az USA is abból nőtt ki. Igaz, nálunk van egy fontos lépcsőfok: nyugat-európai kultúra az, ami erős befolyást gyakorolt ránk. De az Államok születésénél is ott bábáskodott ám...
Hogy aztán melyikü(n)k merre fejlődött, az már másik sztori, de a szellemi vérvonal ugyanaz.
Még mindig sokkal több közös van bennünk velük, mint a Kelettel.

Hát ilyenek mocorognak a fejemben, miközben a filmet nézem. Mindig elkalandozom...
És közben nézem tovább, de még messzebbre visznek a gondolataim.

Két évvel ezelőtt épp az USA-ban voltam, s Hollywoodban pont annak a Kodak Theatre-nek a tetején álltam, ahol most is, néhány óra múlva átadják az Oscarokat. Szétnéztem onnan, s azt láttam: az USA átláthatatlan, ezer arcú, s egyszerre képviseli mindazt, amit mindenki gondol róla.
Nemsokára egy idősebb házaspár vetődött mellém. Szóba elegyedtünk, s mint kiderült, a férfi amerikai katonatiszt volt. El is mesélte szépen, hogy járt ám Európában is, tudja azt is, hol van Románia, s mi a helyzet a kommunizmussal, meg a posztkommunizmussal. És nem érdekli, mit gondolnak az Államok mai katonapolitikájáról (bár nem is ért egyet a washingtoni nyomulással), mert ő meg azt nem tudja elképzelni, hogy élhettük túl azt, ami a kommunista tömbben zajlott.

Aztán ők is szépen körülnézegettek a tetőről. Azt hiszem, nagyjából ugyanazt láthattuk.
Egy kiismerhetetlenül összetett, fél kontinensnyi állam showbiz-központját. De ezzel együtt azt is, hogy ha nincs az USA, akkor legfeljebb a bukaresti Nép Háza tetejéről nézegethettem volna körül még ma is.

Ezt azért ne feledjük. Mert ugye távolról sem csak rám érvényes, s egyáltalán nem csak ilyen konkretice.
Annak idején egy amerikai veteránnal álltam az Oscar-gála helyszíne fölött, most pedig bent az épületben egy olyan film is díjakat fog kapni megint, amelyik épp amerikai katonákról szól. Már megint. S persze torzít, romantizál.
Na és? Nem ezt tesszük-e mindannyian valamilyen irányba? Élünkön azokkal a butusokkal, akik állítják, hogy ők aztán tisztán látnak. S közben az orrukig sem.

Amúgy miközben ezt a mainstream filmet néztem, letöltöttem az ellensúlyát is. Michael Moore új dörgedelmét, Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A Love Story) címmel. Ő meg majd jól megadja a sajátjainak megint, jól odavág a világuralomra törő multiknak, meg minden, hej. Majd megnézem egyszer azt is. De azt sem fogom bevenni. Mert egyébként mit csinál ő is vele? Profitot és imázst. Na ugye.

No, még fél óra, s kezdődik az Oscar-gála élő közvetítése. Úgyhogy megyek is aludni.
Mert nem érdekel.
Manapság ki lehet kapcsolni a tévét, ha fáraszt. Annak idején bekapcsolni sem igazán lehetett.
Valahogy sokkal nyugodtabban alszom az imperialista szemét Amerikával a nyakamon, mint a szintén imperialista szemét Szovjetúnióval a bőröm alatt.
Harmadik út? Nincs. Még mindig nincs. Csak azok hiszik, hogy van és járható is, akik nappal sincsenek igazán ébren. Alvajáróként fejjel a falnak. Megesik.
Olyan hősies alakítás. És olyan vicces domborítás. És annyira melodramatikus, felszínes, egyoldalú, buta. Oscart érdemelne.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr12637993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.