Blogosz

MESE NINCS.

Lopásügy: a második menet

2011. május 31. 15:52 - BlogoszEditor

 

Örömmel láttam, hogy több mérvadó személyt is cselekvésre késztetett az a helyi szinten eddig egyedülálló plágiumügy, amelyről itt számoltam be, néhány nappal ezelőtti bejegyzésemben. Hogy mi történt azóta? Nos, az első a felhördülés volt: jöttek az ügy károsultját támogató üzenetek Pestről és Váradról is. Nem sokkal később maga a meglopott nyílt levelet közölt a nagyváradi magyar sajtóban. És most itt a második menet.

 

 

 

Kupán Árpád

 

 

 

 

 

 

 

Igaz, első lényegében nem is volt. Mert a megszólított tettes azóta is mélyen hallgat, s nem mutatkozik. A kihívói szerepbe kényszerült megkárosított pedig ott várakozhatott egy darabig a ringben, a maga törékeny alkatával, békés, szerény hozzáállásával - s az igazával. A nyílt levelében megszólított plagizátor, azaz Halmos Sándor (egyelőre?) marad a homályban, nem jelent meg a nyilvánoság előtt.

Megjelentek viszont mások. A jelen blogon olvasottak után ugyanis néhány nagyváradi és budapesti történész és irodalomtörténész úgy döntött, állásfoglalást készít és ad közre. Ehhez csatlakoztak-csatlakoztunk még többen a mai nap folyamán. Ma estére készült el az alábbi levél tehát.

Mivel az egész ügyről itt lehetett olvasni legelőször, a szóban forgó reakciót is itt teszem közzé leghamarabb. Aztán nemsokára meg fog jelenni a sajtóban is. Ezt követően pedig ez a nyílt levél üldözőbe veszi Halmos Sándort: kimegy az összes olyan szervezethez, tömörüléshez, amelyhez köze van, Debrecentől Budapestig, irodalmi köröktől a MAZSIHISZ-ig.

 

Nyílt levél a nagyváradi plágiumügyben
 
            Alulírott nagyváradi magyar történészek, tudományos kutatók, valamint Bihar történelmi múltjának és kulturális hagyatékának ápolását szívükön viselő értelmiségiek ezúton kívánunk tiltakozni és mély felháborodásunknak hangot adni a közmegbecsülésnek örvendő kutatótársunkat, Kupán Árpádot, Nagyvárad ma élő egyik legjelesebb helytörténészét ért nyilvános sérelem miatt.
            Amint az a sajtó útján is nemrég köztudomásúvá vált, Halmos Sándor debreceni illetőségű egyetemi oktató tollából, két önkormányzat és városunk egyik tekintélyes közművelődési alapítványának hathatós anyagi támogatása mellett, nemrég egy olyan könyv látott napvilágot, amelynek egy terjedelmes fejezete, néhány stilisztikai változtatást leszámítva, szóról szóra át- és névre veszi Kupán Árpád egy nemrég megjelent életrajzi könyvének majd egyharmadát.
            A pontosság és közérthetőség kedvéért a tények röviden. Halmos Sándor az idei Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében május 21-én mutatta be a nagyváradi Városházán Bihar vármegye zsidósága a letelepedéstől napjainkig címet viselő könyvét. A bemutatón jóhiszeműen részt vett az ügy másik érintettje, Kupán Árpád is, aki néhány évvel korábban egy életrajzi írásokat tartalmazó kéziratot adott át publikálás végett a könyv szerzőjének. Miután azonban a Halmos Sándor által beígért közlés elmaradt, Kupán Árpád a szóban forgó írást belefoglalta Párhuzamos életrajzok (Europrint, Nagyvárad, 2010) című, tavaly megjelent kötetébe. Halmos Sándor – erről feltehetően mit sem tudva – Kupán Árpád írását, nemcsak a szerző megjelölése nélkül, de a bevezetőben a szöveg szerzőségét többször is egyértelműen önmagának tulajdonítva, belefoglalta saját könyvébe (225–271. lapok), kimerítve ezzel a plágium és a szellemi tulajdon lopásának jogi és erkölcsi fogalmát. A helyzet egyszerű és világos, a mai világban nem is egészen ismeretlen, bár tudomásunk szerint Halmos úrnak egy mindeddig előzmények nélkül álló „hagyományt” sikerült teremtenie Bihar megye korántsem terjedelmes, de eddig legalább becsületesen művelt helytörténeti irodalmában. Bárcsak ez a hagyomány volna oly rövid életű, mint sok, jobb sorsa érdemes közművelődési vállalkozásunk. Van azonban ennek az esetnek néhány olyan vonatkozása, mely szükségessé teheti a közös, határozott fellépést.
            1. Halmos Sándor szakmaiatlan és etikátlan magatartása nemcsak a nagyváradi magyarság egyik legjelentősebb kulturális rendezvénysorozatát árnyékolja be, hanem számos jóhiszemű intézmény és közéleti személyiség (a könyvet kiadó alapítványt, az előszót jegyző önkormányzati vezetők, a kötet méltatását vállaló egyházfő) jószándékával is visszaél, akik anyagi és erkölcsi támogatást biztosítottak a könyv szerzőjének.
            2. Ami ennél is súlyosabb: e sajnálatos eset elsősorban a könyv témája számára dehonesztáló. Tolvaj kezek nem lehetnek méltóak annak a felbecsülhetetlen szellemi és kulturális hagyatéknak az ápolására, amelyet a zsidó közösség képvisel Nagyvárad és Bihar megye történelmében.
            3. E levél írói őszintén hisznek a Halmos Sándor könyvének megjelentetésében közreműködő intézmények és közéleti személyiségek jóhiszeműségében. Éppen ezért tisztelettel arra kérik őket, hogy Kupán Árpád és a Bihar megyei magyar helytörténész közösség becsületének védelmében határolódjanak el nyilvánosan Halmos Sándortól és az itt tárgyalt, dicstelen történetírói vállakozásától. Ugyanakkor ezúton is jószándékkal szeretnénk felhívni a nagyváradi magyar közművelődési élet szervezőit és támogatóit, hogy a tudományos igényű publikálás módszertana – példának okáért a szaklektorálás intézménye – nem fölösleges, a könyvtermelés költségeit szükségtelenül növelő tényező, hanem olyan munkafázis, amely elkerülhetővé teszi az ehhez hasonló, sajnálatos, ugyanakkor jelentős erkölcsi és anyagi kárt okozó eseményeket. A bejegyzett könyvkiadó, felelős szerkesztő, szakmai és nyelvi lektor, nem utolsósorban pedig az ISBN szám a nyomtatott könyv értékét és megbízhatóságát biztosító, évszázados hagyománnyal rendelkező tényezők. Ideje felhagyni Nagyváradon is az ezeket nyagyvonalúan elhanyagoló, kétes értékű könyvkiadói hagyománnyal.
            4. Végezetül azért is láttuk szükségesnek a közös és nyilvános fellépést, mert Halmos Sándor esete egy nagyon szomorú kulturális divatjelenség elharapózására világít rá, amely, úgy tűnik, Nagyváradot sem kerüli el. Egyre gyakrabban kell látnunk, hogy a magyarországi tudományos és közművelődési élet pályaszélre sodródott szerencselovagjai és kétes egzisztenciái a határon túli magyarság, gyengébb szűrőkkel rendelkező, mégis némi anyagi hasznot és karrierlehetőséget igérő kulturális intézményrendszerében próbálnak érvényesülési lehetőséget szerezni maguknak. Úgy gondoljuk, hogy arra a fajta „kultúrimportra”, amelyet Halmos Sándor itt tárgyalt könyve képvisel, Nagyvárad, Bihar megye és Erdély történetírása nem szorul rá. Halmos úr könyve - enyhén szólva is - több sebből vérzik. Ennek alátámasztásaként álljon itt néhány, helytörténetben járatlanok számára is könnyen megérthető példa. A könyv bevezető fejezetéből megtudhatjuk, hogy Bihar megye „az őskorban nagyobb volt” (hogy minél nagyobb, az nem derül ki), amit a szerző egy 1552. évi összeírásból olvas ki (az őskor nálunk a Kr. u. 1. századig tart). Rögtön ezután kiderül, hogy Magyarország vármegyéit - köztük Bihart - Béla király névtelen jegyzője „nevezte el”, itt talált vagy később épített várak után (eszerint az ezt megelőző két évszázadban neveik nem voltak, esetleg számozták őket). A szerző ugyancsak a névtelen jegyzőnek tulajdonítja azt az általunk először itt olvasott információt, miszerint Marót bihari földvára a Fekete-Körös menti „Fencs nevű helység” (sic!) határában található. Persze a középkor nem nagy ügy, hiszen a szerző szerint az erre vonatkozó „...okmányok megsemmisültek. A legidősebb 1688-ból való” (Bihar megye közép- és fejedelemség kori okleveles emlékei több kötetet tesznek ki és évszázadok óta közismertek a történeti irodalomban). Ezek után már meg sem lepődünk azon, hogy a bihari hajdúkat – Halmos Sándor szerint – a boldog emlékű Bocskai István fejedelem a 18. században, vagyis alig egy évszázaddal a halála után telepítette, a Pusztakovácsiban élő Bessenyei György pedig leginkább arról volt híres, hogy a Vasárnapi Újság szerint lovakat emelgetett lovasukkal együtt a királyi udvarban.
            A példák szinte vég nélkül sorolhatóak. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy Halmos Sándor 319 oldalra rúgó könyvének egyetlen eredeti és tudományos szempontból értékelhető része éppen a Kupán Árpádtól ellopott fejezet. Nem csoda hát, ha úgy gondoljuk, hogy az e „mű” megjelentetésére fordított szellemi és anyagi erőforrások jobb, hasznosabb célt is szolgálhattak volna.
            A levél bármilyen színezetű politikai értelmezése ellentétben áll az aláírók nyílt és őszinte szándékával. Egyetlen célunk, hogy elszigeteljük és kirekesszük az ehhez hasonló vállalkozásokat szűkebb hazánk művelődési életéből, valamint, hogy elégtételt szerezzünk méltóságában megsértett érdemes helytörténészünknek, Kupán Árpádnak. És mi sem lehetne elegánsabb elégtétel a nyilvános bocsánatkérésen túl, mint az, ha  a gazdag munkásságú Kupán Árpád számára is biztosítanák a most elvesztegetetthez hasonló terjedelmű, példányszámú és nyomdai minőségű könyvkiadási lehetőséget.
 
Kelt. 2011. május 31-én, Nagyvárad/Budapest 
 
 
Boka László, irodalomtörténész
 
Dérer Ferenc, újságíró
 
Dukrét Géza, helytörténész
 
Emődi András, levéltáros
 
Emődi János, régész-helytörténész
 
Emődi Tamás, műépítész
 
Fazakas Gábor, történész
 
János-Szatmári Szabolcs, irodalomtörténész
 
Kordics Imre, helytörténész
 
Kormányos Enikő, történész
 
Kormányos László, történész
 
Lakatos-Balla Tünde, újságíró
 
Lakatos-Balla Attila, régész
 
Mihálka Nándor, történész
 
Pap István, újságíró
 
Péter I. Zoltán, irodalom- és helytörténész
 
Porsztner Kitti, régész
 
Rencz Csaba, újságíró
 
Szeghalmi Örs, újságíró
 
Tököli Magdolna, újságíró
 
Zsirka-Klein Katalin, pedagógus-helytörténész
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr492946258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.