Blogosz

MESE NINCS.

Trailer

2012. március 05. 19:57 - BlogoszEditor

Forradalmat csináltam. Csak későn. Emiatt végül mégsem lett az. De legalább elszórakoztunk.

Amióta megnyílt – azaz évek óta –, a nagyváradi Hollywood Multiplexben az a szokás, hogy az épp vetített film vége felé bejön egy alkalmazott és jól bezavar az összes néző filmélményébe. (Most ne részletezzük, hogy ritka ott az igazi filmélmény, élményszámba menő film. Nem erről akarok ezúttal.)
 
Szóval régi rossz szokás, hogy az alkalmazott besétál, pár pillanatra helyet foglal a nézőtéren, szemléli az általa már úgyis unalomig látott befejező képsorokat - majd lesasszézik a lépcsőkön és kitárja a kijárati ajtókat. A film vége előtt. Jóval.
Ömlik be az ilyenkor profán fény, integet befelé a most demoralizáló külvilág, figyiszt mutat az ajtóból vigyorgó kinti valóság, méltatlankodik betolakodó miatt az el(e)mében lévő illúzió.
 
A vásznon közben épp a sorsdöntő küzdelem pereg, esetleg a lélekemelő egymásra találás, a megható szakítás, a végső geg, a slusszpoén, vagy az utolsó áldozathozatal. Vagy ilyesmi. Akármi, amiért az addigi kábé másfél-két órát végignézte a publikum. A mindent eldöntő végkifejletet azonban már úgy követhetjük, hogy a mozi dolgozói ránkeresztik a külvilágot. Ösztökélnek. Szinte ki is mondják: „Jól van, elég volt, ideje kifelé kászálódni. Jön a következő vetítés, ez biznisz, na, úgyhogy viszlát. A végét majd találják ki, vagy beszéljék meg inkább.”
 
Sokszor csak néztem. Mint a moziban. A nyitogatást. Hogy épp azt rontják el, ami miatt egyáltalán beült oda a közönség. Néha kifelé menet szóltam is, hogy ezt azért nem kellene, ez így nem jó. Igen, igen – meg is értették. De legközelebb is úgy jártak el. A fél város ismerheti már a jelenséget. A mozi, ahol a filmnézés a film vége előtt ér véget.
 
Jó ideje aztán már nem voltam a Hollywood Multiplexben. Nem kifejezetten emiatt, hanem többnyire egyszerűen nem volt megtekintésre érdemes film. Amikor meg nagyritkán volt, azt megnéztem DVD-ről. No, de a hétvégén megint arra lébecoltam, benéztünk egy nézésre.
 
S ahogy ott ülünk, a film már a végéhez közeledik, megint nyílik az ajtó. Jön be a nyitogató. Leül a nézőtéren. Figyeli, ahogy a vásznon a végső küzdelem felé haladnak az események. Majd elindul a kijárati ajtók felé...
Hát nem! Nem. Elég már ebből – gondolom magamban. Közben a film főhőse valóban a végső küzdelemhez készülődik, épp nekidurálja magát. Úgyhogy én is, magamat: úgy döntök, immár erélyesen kiállok a népért, értünk. Megváltoztatom a sokak életébe bezavaró gyakorlatot. Megmentem a napot. Az emberiséget. A világot. Innentől minden másként lesz. Itt az ideje a cselekvésnek. Felemelem a szavunkat. Az univerzum hősért kiált – itt vagyok hát.
 
Úgyhogy amint kitárja a kijárati ajtókat, forradalmian oda is szólok neki, az áldozatként hallgható többi néző feje fölött, ám talán az ő nevükben is: „Még nincs ám vége a filmnek!”
Hoppá, egy szépséghibája van csupán a dolognak ezúttal: vége van a filmnek. Ugyanis amint befejezem ezt a mondatot, abban a pillanatban pereg le az utolsó filmkocka. Ajtók nyitva, stáblista indul, a világítást is felkapcsolják.
(A forgatókönyvíró és a rendező ugyanis vélhetően úgy döntött, az utolsó – a cselekményből kikövetkeztethető módon mindeképp vesztes - csatát már nem filmesítik meg. Elég az, hogy a főhős nekilendült. És kész. Értsünk belőle.)
 
Így a forradalom most elmaradt. Rosszul volt időzítve. De legalább röhögcséltünk ezen egy kicsit a nézőtéren, a kulcsmondatomra pont kigyúló lámpák fényében. Meg a felkászálódó néptömegek engem pásztázó tekinteteinek fényében.
 
Hát na. Majd legközelebb. Bár az is lehet, hogy amióta nem jártam itt, már változott a kiléptetési gyakorlatuk, jól időzítenek – az jó lenne.
 
Kicsit arra emlékeztet ez, amikor ugyanitt, egy 3D-s filmnél meg kértem egy nedves törlőkendőt, hogy letakaríthassam az előző néző arcbőrétől még zsíros-csúszós szemüveget. Amelyeket persze a bejáratnál úgy osztanak ki, hogy ők nem törölgetik meg előtte – csak bevágják egy-egy műanyag zacskóba. Akkor is csodálkozás volt. – Hogy mit? Törlőkendőt? Az nincs.
Aztán végül mégis akadt, kerítettek valahonnan. Nem kellett zsírból kifelé pislogva nézni a filmet. Azt a filmet, aminek a vége előtt persze ugyanúgy kinyitották az ajtókat, nem várva meg az utolsó perceket.
 
Végülis – az ilyesmik miatt – praktikus, hogy a multiplexben szinte soha nincs jó film. Egy gonddal kevesebb. A forradalom helyszínét pedig meg kell változtatnom. Valami kevésbé teátrálisra.
 
Kész. Nagyjából ennyit akartam erről mondani. Valahogy mostmár szeretnék kikeveredni ebből a bejegyzésemből. Ugyanis megyek filmet nézni. Ágyból, csukott ajtóval, szemüveg nélkül.
 

Ja, és úgy látom, mostanában – ismét – érdemesebb inkább színházba, esetleg filharmóniába járni Váradon. Újabban egész jó élmények várják ott a nagyérdeműt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr864291182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.