Blogosz

MESE NINCS.

Ül!/Şezi!

2012. szeptember 12. 21:14 - BlogoszEditor

 

Váltakozik: néha fel-felnevet, de többnyire inkább feljajdul valami bennem, ahányszor eszembe jut az év eddigi egyik legnagyobb blődsége, amit újságírótól olvastam. Arról ír, hogy nem tetszik neki, amit a Gabriel Miloia néven futó srác művel az általa vezetett Visual Kontakt galériában, Nagyváradon. A szerző szerint a szóban forgó rendezvények "ahelyett, hogy megfelelő művészi élményt nyújtanának, leginkább arra emlékeztetnek újra, meg újra, hogy a kulturális deviancia nem feltétlenül jelent művészetet (...)".

Ja(haha)j! Á(háhá)u!

Az egész szöveg nagyon emlékeztet ugyan letűnt(nek hitt) korok és soha le nem tűnő, agresszív-értetlen tömegek hozzáállására. Meg arra a szürkeváradi álkulturális, kispolgári mentalitásra, amely miatt az itteni kultúra nagyrésze leginkább ál-, mímelt, de legjobb esetben is csontsoványka és reszketeg. De ez aztán az igazi atomcsapás: "megfelelő művészi élmény". Az most teljesen mellékes, hogy kinek mi a véleménye Visual Kontakt galériában zajló tárlatokról. (Jó: neki nem tetszik. Nekem meg például volt már némi háttérgondom is ezekkel a rendezvényekkel. De ha nem lett volna, akkor sem ez a lényeg most.) Messze túlmutat ezen az, hogy bárki (sőt, ezúttal épphogy nem is bárki, hanem épp egy megmondogató) "megfelelő művészi élményt" vár, kér számon, emleget egyáltalán. Mi az, tessék mondani? És milyen? És hogy dől el, hogy megfelelő-e? És eleve nem a művészet természete ellen való-e egészen véletlenül az, hogy "megfelelő" legyen?

No, de semmi gondom a szerzővel sem, sőt, amúgy rokonszenves, meg aztán mindannyiunkkal megesik, hogy néha hülyeséget beszélünk. Tehát nem is erről akarok, s nem róla, egyáltalán. Hanem ez a hatalmas, saját farkába harapó logikai szörny beindította a kreativitásomat. Köszi. Vagyis - ha úgy vesszük - az antikreativitásomat. Köszi.

Úgyhogy ismertetem, mi a helyes viszonyulás a művészethez, s hogyan tarthatjuk meg háziállat-szinten. Ahogy szeretjük, ugyebár.

Nos - úgy nézem -, a művészettel keményen kell bánni. Hiszen ez a mocsok kis művészet állandóan kijön a ketrecéből, azt csinál, amihez kedve van. Sőt, sokszor bizony megesik, hogy nem tetszik nekünk és nem értjük. Na ilyenkor jól oda kell cserdíteni neki! Nem hagyhatjuk, hogy a művészet azt tegye, amit akar, arra menjen, amerre szeretne. A művészetnek korlátok között kell lennie, s ezen belül nem árt ketrecben tartani, hogy biztosan csak olyasmit művelhessen, ami megfelelő.

Amennyiben azt vesszük észre, hogy a művészet nem tetszik nekünk, vagy nem értjük, az a legbiztosabb jele annak, hogy a művészettel gond van (velünk semmi esetre sincs). Ilyenkor evidens, hogy a művészet úgymond deviáns lett. Azonnal meg kell tehát regulázi! Nincs idő azzal sem foglalkozni ilyenkor, hogy amúgy a deviáns azt jelenti, hogy a szabályokat nem követő, a szokásostól eltérő - ez pedig ugye nemhogy nem negatívum, hanem egyenesen alapvető minősége lenne amúgy a művészetnek. De ne időzzünk ilyen részletkérdéseknél, hanem csapjunk oda, amíg nem késő, amíg el nem szabadul a művészet. Mert a szabadon tevékenykedő művészet bármikor elindulhat a saját feje után. Sőt, a saját akármije után. Ez pedig már csak azért sem jó, mert...ööö..., mert...mmm...mindegy: nem jó és kész, na.

Ilyenkor tehát mutassunk határozottan a padlóra, és erélyesen mondjuk: - Pfúj, pfúj, csúnya művészet! Rossz művészet! Ül!

Eszembe jutott még pár hasonló ukáz, mint a megfelelő kultúra - amelyekkel a kis piszok művcsit a fenekére való leültetése után vissza is lehet tuszkolni a ketrecébe. Mondjuk neki ezeket, s figyeljük, amint szégyenkezve-sértődötten-lemondóan besomfordál, vissza a helyére. Mert a művészetnek helye van. Ha elmozdul, netán kimozdul, az baj.

Szóval ilyen ordasságokkal hallgattatható el a művészet igazi hangja, s köthető meg a keze, amik most jönnek. (És ugye fogságban jó eséllyel el is pusztul, ami helyette lesz, az valami egészen más, mindig. Sokkal könnyebben kezelhető, érthető és irányítható. Ú, de praktikus! Előre hát, kötözzük meg a rohadékot, s lökjük vissza a helyére!)

A művészet lehet helyes és helytelen.

A művészetnek mindig valami célt kell szolgálnia.

A művészetnek hozzá kell járulnia valaminek az előrehaladásához, önkifejezéséhez, fejlődéséhez, önazonosságának hangsúlyozásához és erősítéséhez.

A művészetet támogatni kell - természetesen csakis akkor, ha ez érdekünk és/vagy ha tetszik nekünk.

A művészetnek is vannak határai.

A művészet legyen mértékadó és mértéktartó.

A művészetnek ne legyen (külön)véleménye, és hallgasson, ha nem kérdezik.

A művészet legyen konkrét.

A művészet ne legyen alternatív, meg ne kísérletezgessen, mert nyakonvágom. Ha ennek dacára kísértelezget, akkor legalább sikerüljenek a kísérletei, különben orrbavágom. (A kísérletezgetésért pedig így is nyakon.)

A művészetben mainstream az, ami szeretek, de tagadok, underground meg az, amit nem nagyon szeretek, de villogok vele.

A művészet az, ami tetszik nekem és amit értek és be tudok fogadni. Esetleg az, amit még értek, de nem tetszik és el tudom fogadni. Amit nem értek és sem be-, sem elfogadni nem tudom, az nem lehet más, csak művészkedés, eredetieskedés, hulladék.

A művészet legyen szép. Ami nem szép, az nem lehet művészet.

A művészet legyen (akármi beírható ide). Ami nem (akármi beírható ide), az nem művészet.

A művészet mindig hordja magánál ezt a listát - s időnként kérdezzen rá, vannak-e esetleg újabb szabályok rá nézve.

Most pedig megfelelő művészi élményt kívánok mindenkinek! Kulturált keretek között, bizonyos határokon belül. Csak óvatosan, kulturáltan azzal a művészettel!

 

*******

 

Şezi!

 

 

Fluctuează: din când în când râde, dar mai mult oftică în mine ceva, ori de câte ori îmi aduc aminte de una dintre cele mai mari absurdităţi al anului pe care am citit anul acesta de la un jurnalist. Respectivul autor scrie despre faptul că nu-i plac acţiunile întreprinse de tipul cunoscut sub numele de Gabriel Miloia şi de galeria condusă de el, Visual Kontakt. Conform autorului, aceste evenimente „în loc să ne ofere experienţă artistică potrivită, ne amintesc din nou şi din nou de faptul că devianţa culturală nu înseamnă neapărat artă (…)”.

 

Va(haha)i de mine!

 

Tot textul mă duce cu gândul la perioade istorice pe care i-am crezut demult depăşite, şi la straturi sociale care ne depăşesc întotdeauna: găşti agresive şi intolerante. Totodată fraza menţionată ilustrează perfect mentalitatea pseudo-culturală şi gri-orădeană, care îi caracterizează pe cei care o ţin captivă cultura locală prin făţărnicia, ipocrizia lor şi prin prefacerea perpetuă. Dar autorul ne dă lovitura de graţie prin următoarea expresie:experienţă artistică potrivită”.

 

În acest context nu e important deloc cine ce opinie are despre evenimentele găzduite de galeria Visual Kontakt. (Bun: autorului nu le plac aceste evenimente. Iar de exemplu am avut nişte probleme de ordin organizatoric de aceste evenimente. Nu contează: dacă totul ar fi fost în regulă, tot nu despre Visual Kontakt vorbim aici, ci despre fenomene mult mai complexe.) Să te aştepţi la experienţă artistică potrivită” (mai ales dacă eşti jurnalist şi ţii să tai şi spănzuri prin textul tău) e din start descalificant de banal. Spuneţi-ne, domnul jurnalist: ce înseamnă „experienţa artistică potrivită”? Unde, cine şi cum decide dacă experienţa artistică e cvasi potrivită? Nu e cumva din start împotriva artei să te aştepţi ca ea să fie „potrivită”?

 

Dar chiar nu am nici o problemă cu persoana autorului, din contră: e simpatic. În plus: cu fiecare dintre noi se mai întâmplă să vorbim prostii. Nu discut deci despre persoana lui. În schimb lacunele, lipsurile şi aroganţa din textul respectiv mi-au trezit creativitatea. Merci! Adică invers: dacă vreţi, mi-au trezit anti-creativitatea. Merci şi pentru asta.

 

Aşadar am să vă prezint care este atitudinea potrivită faţă de artă, şi cum o putem ţine la nivel de căţeluş. Pentru că – nu-i aşa? – asta ne place.

 

Hai să începem: din câte văd, arta trebuie tratată dur. Pentru că această mică bestie tot iese din cuşca ei şi îşi face de cap. Ni se întâmplă frecvent, că nu ne place şi nu o mai înţelegem deloc. Asta-i momentul când trebuie să-i dăm peste bot! E intolerabil ca arta să facă ce vrea ea, şi să se mişte liber. Arta trebuie ţinută în leşă, iar trebuie să-şi ducă traiul într-o cuşcă adecvată – ca nu cumva să facă ceva nepotrivit.

 

Dacă observi că arta nu-ţi mai place, sau nu o mai înţelegi, e clar că arta e de vină (în niciun caz tu). E evident, că arta a devenit deviantă. Trebuie deci să iei măsuri imediate şi dure! Nu mai avem timp să ne gândim că de fapt devianţa înseamnă „tip de conduită care se abate de la regulile admise de societate” ceea ce tocmai ar face conexiunea elementară între artă şi sensul adevărat al devianţei. Deci hai să nu ne mai pierdem în astfel de detalii irelevante, ci să lovim în ea până înţelege că nu are cale de scăpare. Pentru că desigur: arta care acţionează liber, poate întotdeauna să pornească în orice direcţie, unde o duce capul. Sau unde o duce orice alt organ a ei. Iar acesta este nepotrivit, pentru că… mmmmm… ăăăăăă… lasă: e nepotrivit, şi gata.

 

Aşadar a venit timpul să îi arătăm podeaua şi să folosim un ton suficient de dur cu ea: – Vai, vai, artă rea! Artă proastă! Şezi!

 

Vă mai dau câteva idei (de genul „cultură potrivită”), cum să o domesticim pe acestă bestie de cultură şi cum să o forţăm înapoi în cuşca ei. Să folosim următoarele fraze – şi să ne uităm cum trece imediat la loc, supărată şi învinsă. Pentru că da: arta are locul ei bine stabilit. Dacă se mişcă de acolo, avem o problemă.

 

Deci vocea artei poate fi nimicită şi mâinile ei pot fi legate cu următoarele. (Iar avem şanse bune ca ea să moare în captivitate – şi ceea ce vom avea în locul ei este cu totul altceva, întotdeauna, dar cu siguranţă nu mai e artă. Vai, cât de convenabil ar fi să scăpăm de ea! Aşadar hai să o legăm şi să o vârâm înapoi în cuşcă!

 

Arta poate fi potrivită şi nepotrivită.

 

Arta întotdeanua trebuie să slujească o cauză nobilă.

 

Arta întotdeanua trebuie să contribuie la ceva: propăşire, dezvoltare, cunoaştere, blabla, etc.

 

Arta trebuie susţinută (dar desigur numai dacă ea ne place, sau dacă ne stă în interes să o susţinem).

 

Arta trebuie să aibă limitele ei.

 

Arta trebuie să fie exemplară.

 

Arta să nu aibă păreri proprii, şi să tacă atunci când nu i s-a cerut părerea.

 

Arta să nu fie alternativă şi să nu experimenteze, că altfel îi dau una peste bot. Dacă tot ţine să experimenteze, să nu aibă eşecuri, să îi iasă totul, că dacă nu, ia una în figură. (Oricum: nu scapă de o palmă, dacă tot se apucă de experimente.)

 

În artă mainstream înseamnă tot ceea îmi place, dar nu îmi asum, iar underground înseamnă tot ceea ce nu înţeleg foarte mult, dar mă prefac că-mi place.

 

Arta înseamnă tot ceea ce-mi place, tot ceea ce înţeleg şi accept. Eventual mai poate fi artă şi ceea ce nu îmi place, dar o accept. Cu siguranţă nu este însă artă ceeea ce nu înţeleg şi nu pot să accept.

 

Arta trebuie să fie frumoasă. Ceea ce nu este frumoasă, nu este artă.

 

Arta trebuie să fie (se completează după preferinţă). Ceea ce nu e (se completează după preferinţă), nu e artă.

 

Arta întotdeanua să poartă asupra ei această listă – şi e obligată ca din când în când să se intereseze dacă au apărut cumva şi alte reglementări pentru ea.

 

Iar acum vă doresc tuturor experienţă artistică potrivită. Între limitele bunului simţ, desigur. Mare grijă cu arta asta!

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr584773283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.