Blogosz

MESE NINCS.

Kultúrtrollok

2012. október 10. 00:06 - BlogoszEditor

Tart még idén is az őszi kultúramámor Nagyváradon. Egymás után jönnek a különböző seregszemlék, kísérleti művészetekkel, máskor simán "csak" modern alkotásokkal, na meg klasszikusokkal is. Nézem is az engem érdeklők közül amit lehet, amire jut idő, amire még odaérek. Ám néha mást is néznem, néznünk kell - olyasmit, ami betolakodik a látóterünkbe. Most ezekről a kísérőjelenségekről akarok szólni.

A legelső, hogy minden rendezvényen reneszánszát éli a fotósok és a filmesek trollkodása. A munkámból kifolyólag magam is tudom, hogy néha átmenetileg kellemetlenséget kell okoznunk a nézőknek az ilyen tevékenységgel. Ugyanakkor viszont épp ebből kifolyólag azt is tudom, hogy az ilyesmit lehet minimálisra csökkenteni. (Sőt, van, ahol már megoldották úgy, hogy fotózás semmi, küldenek hivatalos sajtófotókat és csók. Ám a legtöbb rendezvény esetében ez nincs így.) De a legtöbben nem törődnek vele.

Az első ilyen zavaró jelenség tehát a trollfotós és a trollfilmes. Neki mindegy: nem számít a darab, le van ejtve a közönség, csak a jó felvételek készítése számit, az viszont mindenáron. És ez így nem lánglelkű hivatástudat - ez ordas kültelkiség. Először csak a darab, a koncert, az akármi elején nyomakodik be mindenhova. Láttam már olyat is, hogy a széksorok közé beakrobatáskodja magát, s a nézők között, kitekeredve, egyesek nyakába lihegve fotóz. Mintha stagedive-olna éppen. A meglepett-megzavart publikum tartja maga fölött, kvázi. (Ha már úgyis felemelte a tömeg végre, hát gyerünk: máglyára vele! Gondolhatnánk szeliden, elfogadóan - miközben mindegyre újabb pozitúráka keresünk, hogy valamicskét mégis lássunk már a jómunkásemberen kívül. De nem: nem mi döntünk róla, hanem ő rólunk. Ő határozza meg, meddig élvezhetjük az előadást, s mikor profánkodik aztán bele ő, újra, meg újra.) Azt hihetnénk, oké, hát legyen, lemegy az első három-öt perc, aztán lenyugszanak és a jó kis felvétel-zsákmányaikra büszkén távoznak, elhúznak a szajréval. (Az is gyakori megoldás máshelyütt, hogy valóban csak az első pár perc erejéig dolgozhatnak, aztán távozniuk kell.) De ez sem: jórészük marad. Ott leselkednek továbbra is, a perifériuks látóterünkben, moccanva néha egyet. Rosszabb esetben félig meghajlott pozícióban (ez náluk már tapintatosnak számít), esetenként meg szépen kihúzva magukat vonulgatnak keresztül-kasul a termen, amikor csak jónak látják. A kőkorszakibbak még a kamera állványát is magukkal hurcolják minden helyváltoztatásukkor, mindenen és mindenkin keresztül. Mer ezek ottan a színpadon mozognak, hinnyes, tee - ezír oszt a jó szög is mindig változik, követni kell, fenegyemeg mán. És ahogy valami érdekesebb történik a színpadon, egyből ugranak is megint: közénk és az élmény közé. Hogy megörökíthessék azt a jót, amin épp ezzel rontanak számunkra. Aztán majd másnap megnézhetjük a neten, az újságjaikban, vagy a tévében. Kösz. Függöny.


A másik csodás faj a ketyerefüggő troll. Jön. Nézőnek jön, be is ül az előadásra. Amikor aztán a csodahang bemondja, hogy "kérjük, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat", akkor ő is előveszi. De nem kikapcsolja. Hanem elkezdi nézegetni. És onnantól nincs megállás. Az egyik fajta időnként előkapkodja és csekkolja a mailjét, a Fácsét, a mittoménmit. Van, aki üzenetet is ír az előadás közben. Olyan is, akinek a billentyűzetéről nincs levéve közben a hang. (Itt már azért kulturáltan és viszafogottan, de elkezdem sajnálni, hogy megint elfelejtettem udvariassági baseball-ütőt hozni a színházba...) A másik fajta a keménydrogos: annyira függő, hogy ha egyszer az okostelefonja a kezébe került - elvileg kikapcsolás céljából -, akkor nem kikapcsolásra használja, hanem kikapcsolódásra. Onnantól le sem tudja tenni, végignetezi az egész műsort. És persze: a készülékének a képernyője kedvesen belevilágít a mögötte ülő szemébe. Ha meg lejjebb tartja, akkor az az okos kis arcocskája fehérlik illúzuiórombolóan a sötétben. És a jelenség maga is milyen már: ha a szüntelen fényforrás felé nézünk (és ez néha ösztönös), akkor azt láthatjuk, hogy valaki végig oda sem figyel a színpadra. S ez minket is ki-kizökkent, önmagában is. Meg aztán van átjárás a fotós- és videóstrollok irányába is: a telefont babrálóknak ugyanis rejtélyes okból, de eszükbe jut újra meg újra fotózni vagy videózni a készülékükkel azt az elődást, amit amúgy nem néznek épp. Aztán van ugyanez a műsor óriásképernyős változatban. Amikor a troll egyenesen tabletet használ: azzal babrál, még fényesebbé téve a saját stupidauráját a teremben, s még több embert vonva be bosszantó fénykörébe, s még nagyobb aurora borealist generálva, amikor fel-felemelgeti, hogy fényképezzen, vagy filmezzen vele.

Láttam egy alfajt is egyébként. Most speciel épp a Nagyváradi Ősz rendezvénysorozat zajlik. Amelynek főszervezője egyes bloggereket is megdobott VIP-belépőkkel. Egyikőjüket minden előadáson látom. Eljön mindegyikre, keres egy jó, stratégiai helyet. Aztán leül, s az előadás felét megörökíti a telefonjával, a további részében pedig netezik a telefonján. Már észrevettem: a fejét eleve csak akkor kapja fel, s csak akkor néz a színpadra, ha a darabban elhangzik, hogy "picsa", "fasz", "hülye", vagy "halál". Egyébként végig netezik. Szóval kérte a VIP-belépőjét, hogy blogolhasson arról, amiről fogalma sincs, mivel nem látta, hiszen az előadások egyik részében rögzítés céljából nézte végig a telóját, a másik részében pedig unaloműzés céljából. Örök rejtély az ember. Hát még a troll...

És akkor itt van a harmadik, az előadások perspektívájából immár kicsit házinyúl jellegű faj: a házitroll, vagyis az ügyes ügyelő. Aki ügyel, de nagyon ám. Annyira, hogy elődás közben bejön. Aztán kimegy. Aztán bejön. Aztán kimegy. Aztán bejön. Aztán kimegy. Aztán bejön. Aztán kimegy. Aztán bejön. Aztán kimegy. Aztán bejön. Ehhez nyilván eleve nyitogatja az ajtót, köszi. És bent nagyon tűnékeny jelenség: hol itt, hol ott tűnik fel. Odamegy, idejön, odébbmegy, visszább, amodébb, majd hopp, már megint itt. Meg-megáll. Támaszkodik kicsit a falnak. Nézeget. Unottan. Sokhülye micsinál má itt, hülyedarab, hülyeszínészek, hülyeközönség, hülyeségazegész pillantásokkal. Majd átvonul a másik oldalra. Ott aztán odamegy, idejön, odébbmegy, visszább, amodébb, majd hopp, már megint itt. A diszkrét ügyelés nem ügyelés. Ügyelni aktívan kell. Fegyelmet szükséges tartani. Hadd érezze ez a csőcselék, hogy ő azért megy mindenhova, hogy oda ne kelljen már mennie végül... De aztán megáll. Már hosszabb ideje semmi. Fú, na végre: el is felejti a néző, visszacsatlakozhat a darabba végre. Átélheti. Amikoris megint valami mozgás van a színpadon kívül. Ja, csak az ügyelő megy éppen oda, ide, odébb, visszább, amodébb, majd hopp, már megint itt. Úgy lekötelezném már... Gúzsba. A darab végéig. Utána MEHET, ahova akar.

Na jó. És ha mindezeket megbeszéltük, jogos a kérdés: rendben, de az előadás... na az milyen volt?

Hát: mozgalmas.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr214829711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.