Blogosz

MESE NINCS.

Hol tart az, ami nincs?

2012. december 08. 12:38 - BlogoszEditor

Ezt a Samizdat következő számába írtam, amely megjelenés előtt áll. De végül annyi írásomat adtam le oda, hogy ez már nem is fért bele a laptestbe. Úgyhogy itt osztom meg. Mert szerintem sok érdekes gondolat, felvetés van benne.

---

Futnak a nézők a kortárs daraboktól, mert nagyon nem ízlenek ezek nekik. Ehelyett súlyos klasszikusok, vagy (méginkább) könnyű saláták kellenek csak nekik. Közismerten így gondolkodik a legtöbb színház gazdasági és PR-vezetése, valamint néha (de azért jóval ritkábban) a művészeti irányítók is. Hogy aztán ez valóban igaz-e az erdélyi magyar publikum nagyobbik részére, meg hogy egyáltalán tartható-e ez a két csoportra való felosztás (cizelláltak, de kevesek/szürkék, de számosak), arra a mai napig nincs komoly egységes, pertinens válasz. Meg-megújuló vita azonban igen. És ez a polémia sokszor számos fontos és érdekes aspektust hoz elő, még akkor is, ha a kérdésre nem feltétlenül sikerül választ nyújtania.

Ez – a színházaink repertoárját, tehát a publikum elé kerülő előadásokat is nagyban befolyásoló – téma is elkerülhetetlenül felmerült az eszmecserén, amelyet nemrég tartottak Nagyváradon, s amelynek kiinduló témája az volt, hol tart az új erdélyi magyar drámaírás. Itteni és anyaországbeli színházi emberek, illetve írók is hozzászóltak. A lényeg az, hogy kortárs romániai magyar drámairodalom nincs. Eltéríti, félreviszi, fogságban tartja az a struktúra, aminek révén pedig valójában működnie kellene. Vannak viszont kortárs romániai drámák és drámaírók, ám ezek elszigeteltek és sértődöttek, hogy a színházak nem vevők műveikre – a színházak meg a legtöbbször tartanak tőlük, nehogy újszerű munkáikkal elűzzék a közönséget.
A beszélgetés során abban mindenki egyetértett, hogy alig van párbeszéd és együttműködés a teátrumok, valamint a szerzők között. Ám az utóbbiak az előbbieket okolják inkább, az előbbiek pedig az utóbbiakat.

Demény Péter író, a Látó című szépirodalmi folyóirat szerkesztője vitaindítójában, saját személyes sértettségét sem titkolta - mivel szerinte a romániai magyar színházak nem engedik színpadra őket, azaz a kortárs szerzők többségét. Szerinte nem tudják kezelni a drámaírókat. Sőt, egyenesen tartanak tőlük, attól, hogy gyengék a szövegeik. De honnan is tudnák ezt – vetette fel Demény –, hiszen nagy ritkán is legfeljebb egyszer játszanak egy-egy ilyen művet, ami nem elég ahhoz, hogy detektálni lehessen a fogadtatást... Mint mondta, Székely Csaba szerzőn kívül nincs olyan kortárs magyar drámaíró Erdélyben, akit folyamatosan színpadra engedne a színház. „Nem a Sütő András-féle sikereket sírom vissza. Hiszen az egy monolitikus társadalomban volt. Akkoriban azt mondtad, »zsarnokság«, erre a közönség rögtön dobott egy hátast és könnyesek lettek a szemek, mivel érezték, hogy a dolog szembemegy a rezsimmel. Ma már sokrétűbb minden, és lehetne több irányba dolgozni a szerzőknek és a színházaknak” – véli. Elismeri ugyanakkor, hogy van a dolognak másik oldala is. Nevezetesen az, hogy a szerzők magukba zárkózóak, néha egyenesen elzárkózóak, túl sok elvárásuk van színpadi megjelenítésük kapcsán. Így aztán emiatt is ódzkodnak tőlük a teátrumok.

Székely Csaba író szerint nem elég jók a mostani magyar drámák. Mint mondja, nem is látott ilyen téren áttörő művet az elmúlt évtizedekben. Leszögezte azt, amit egyetlen hozzászóló sem cáfolt végül: „Nincs erdélyi kortárs magyar drámairodalom”. Szerinte azért nincs, mert nem létezik az a ritmika, amely szerint az írást a színpadi bemutató követi folyamatosan. Az asztalfióknak szóló nagyszerű írások meg nem állnak össze drámairodalommá. További fontos elem, hogy ma is lennének olyan hívószavak, amilyenek például a Sütő András korában voltak, csak ezek immár más jellegűek. Csakhogy a színházak jobban szeretnek külföldről behozni kortárs darabokat, amelyekből aztán kihallható mintha számunkra is lenne valamiféle üzenetük.

P1610212.JPG

Két szerző. Talán az egyetlen, aki művei révén még rendszeresen jelen van a színpadokon, Székely Csaba (balra), valamint az egyik mellőzött, Demény Péter (jobbra) a fórumon


Szabó K. István rendező – aki jelenleg Nagyváradon dolgozik, de számos társulatnál megfordult már, így jó ismerője a honi viszonyoknak – elárulta: rengeteget agyal ő is azon, hogyan lehet évről évre jó repertoárt összeállítani. De gond van ezzel. „Egyrészt néha politikai nyomásgyakorlás is van. De emellett az a gond, hogy mindig félnek egyesek, mit fog szólni a közönség, ha újdonságot kínálunk neki. Pedig én Váradon is azt tapasztaltam, hogy a publikum nem hülye, sőt megsokszorozódik, ha jót kap. Ráadásul az erdélyi magyar színházi hagyományt is sokan félreértelmezik. Az, hogy nincs kiforrott erdélyi magyar kortárs drámaírás, a színházak felelőssége is” – összegzett.


Kötő József, aki dramaturgként is dolgozott azt fejtegette: ez a vita már 1968-ban is lezajlott, akkor is felvetették, hogy hol tart az új erdélyi magyar drámaírás. Akkoriban Páskándi Géza egy vonulat vezérszónokaként követelte úgymond a bukás jogát, a lehetőséget az önbemutatásra. Neki szerencséje volt, mert ennek nyomán felkarolták egyes rendezők. Kötő szerint mítosz az, hogy a közönség elveti azt, ami kortárs, „ha találkozik a mű a publikum életérzésével, siker lesz, és kész”.


Gáspárik Attila színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, RMDSZ-közeli kultúrpolitikus viszont egészen más álláspontot képviselt, odamondogatva a vitát indító Demény Péter írónak, illetve minden szerzőnek, aki ignoráltságra panaszkodik. Gáspárik úgy véli, nem lehet egyszerűen elvárni, hogy a színházak valamit felkaroljanak csak azért, mert az kortárs. Sok rossz dráma is születik ugyanis. Azt tartja szükségesnek, hogy ne egyből nagyszínházi közegben mérettessenek meg az ilyen művek. Sőt, jelezte, hogy néha falusi társulatok keresik meg azzal, hogy nincs mit bemutatniuk a bálon – sokak meglepetésére azt mondta, egyes új magyar drámákat ő először ilyen szinten próbálna ki, egyszerűen odaadná falunapokra. Azt is kifejtette, hogy van azért jó pár komoly ifjú szerző – de irántuk meg egyszerűen nem érdeklődik eléggé a színházi világ.


Simon Judit kvázi nézőként szólt hozzá, kifejtve, hogy 1990 után új próbálkozás indult az erdélyi magyar drámaírás reformjára, sok szerző tűnt fel, és számos pályázat indult. Csakhogy a közönség menekült ezen írások többségétől, mert szörnyűek voltak. Megoldás lenne szerinte, ha a színházak kérnék fel a szerzőket egy-egy dráma megírására – és ha az rossz, még akkor sem kellene bemutatni, ha felkérésre írták.


Egyfajta összegzést is nyújtott az a tanulmányíró, aki jelezte: nemrégiben rengeteg kortárs erdélyi magyar drámát átnyálazott, s azt állapította meg, a szerzők vagy olyan drámát akarnak írni, mint amilyen a világba’ van, vagy olyat, mint Magyarba’, vagy olyat, mint a nagy elődök. Mindegyik tévút persze.


Megoldás nyilván nincs, ezúttal sem, hiszen az nem ilyen módon érhető el. Viszont a párbeszéd folytatódik, legalább a mostani résztvevők – szerzők és színházi emberek – között. Ez meg nyilván elősegíti egyes kortárs bemutatók létrejöttét. De csak néhányét. Úgymond igazi, nagy léptékű megoldásról egyelőre senkinek nincs fogalma – de igény, az van rá, mindkét oldalról. A közönség pedig majd meglátja. (Ha bemutatják neki.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr644954286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.