Blogosz

MESE NINCS.

Igazodási pontok az életben: történetek a létünk megrontóiról

2013. május 02. 11:41 - BlogoszEditor

Annyi veszély van, hogy azt nem is gondolnánk: mindenünnen leselkedik, többféle formában is, állandóan dolgozik ellenünk valaki, mindenféle nációk, meg jelenségek, meg összeesküvések, meg jaj annak a szegény kicsiny létünknek. Ugye? Aki erre a kérdésre nemet mond, az nem is értheti. :) Aki viszont igent, na, vele van most mit kezdenünk.

Az előítéletek kifejlesztését nem lehet elég korán kezdeni. Induljunk ki ebből (a marhaságból :P). Következésképp jobb családokban már gyerekkorban megkezdik a gyűlölet, a prekoncepciók elplántálását a gyermeki agyban és szívben. De persze szerintük nem gyűlölet az, hanem tisztánlátás és megfelelő eligazodási pontok az életben. Nos, az ő segítségükre sietünk most. Kicsiny kulturális egyesületünkön belül új projekten dolgozom.

Megkezdtem olyan fabulák írását, amelyek segítségükre lehetnek a gyerekeknek és a felnőtteknek is, hogy könnyebben megértsék, miért sátáni és veszélyes és epusztítandó és ilyesmi sokféle csoport, faj, jelenség. Amelyek persze mind a létünkre törnek, s a mi csodás és tiszta és világos világunkat fenyegetik. Hiszen eleve ezért vannak. Nemde? Könnyed, befogadható formában, mesék által láttatom a szörnyűségeket, mutatok rá kíméletlenül az egyes veszélyforrásokra. (Nyugalom: persze, sokkal több veszélyforrás is van, lehet dúskálni bennük, e projektben csak pár lesz kiemelve közülük). Olyan népszerű mumusokkal dolgozom, mint a magyar, a román, a roma, a zsidó, a szektás, a fogyatékkal élő, a muzulmán, a szeplős, vörös hajú, a homoszexuális, a szakállas ember, a madarak, a bohóc, a szegények. Remélem, mindenki tisztán látja, hogy ezek mind nagyon veszélyesek. Bízom benne, hogy mindenki mindegyiket egyformán utálja és ahol tudja, üldözi -  de ha nem, akkor biztosan van legalább néhány csoport a felsoroltak között, amelyekre szent megvetéssel tekint, s amelyekről bizton tudja, hogy a legtöbb baj és jaj okozója. Na azért...

Meg is írtam az első két fabulát. A többi is jön majd, de nem itt, hanem végül valamiféle kiadványban fog testet ölteni. Mert úgy az igazi, elősegítve a helyesen és megfelelően gyűlölködő és rettegő gyermekek és szülők (le)épülését. Most tehát itt van az első kettő, egyfajta felvezetésként. Az első mesém a román gyerekekhez szól (majd lefordíttatjuk nekik), s arra neveli őket, mennyire ártalmas a magyar ember. A második történetem a magyar gyerekeknek mutatja be azt az evidenciát, hogy a román mennyire megvetendő, sőt, nem is ember. Szeretetteljes olvasást kívánok minden rendes embernek.

*****

A bozgorok története

Hosszú ideje járta az erdőket már, amikor néhány egyszerű, tiszta, jóakaratú román rátalált: a magyar bonyolult volt, mocskos és rosszakaratú. Csimbókokban lógott a szőrzete, erős paprika, fokhagyma és kénköves ménkő összekeveredő szagát árasztotta, vicsorogva egyetlen szó artikulálására volt csupán képes. Mondjuk ez azért is furcsa, mert a magyar nyelvben a leggyakoribb magánhangzó az e, e furcsa szerzet pedig ezt a vicsorogva és sziszegve nehezen ejthető hangot is átszűrte fogsorán, amikor annyit tudott csak kipréselni magából mindegyre, hogy: „Erdély”.

A tiszta szívű, vendégszerető, s a rémségektől soha meg nem ijedő románok befogták tehát ezt az állatot, magukkal vitték le a faluba, kicsiny, kék házaik egyikébe. Egy darabig nézegették, aztán bökötték is már a prédát. De az mindig csak felszegte a fejét, mintha ez a primitív létforma még felsőbbrendűbbnek is tartaná magát, s nem azért nem kommunikálna, mert egyszerűen, állat lévén nem tud, hanem nem óhajt.

Egy idő után szakértőt hívtak hozzá a jólelkű román népek. A szakértő a polgármesterük volt, aki azért értett mindenhez, mert ő volt a vezető, s nem azért volt ő a vezető, mert bármihez is értett volna. Tudott viszont néhány olyan varázsigét, amelyek a népe szerint a jövő kifejezéseit jelentették, használta – ha szükség volt rá – például azt, hogy „Securitate”, „dákok”, „kontinuitás”, „ortodoxia”, „Antena 3”, „OTV”, „bozgor”.

Amint megérkezett ez a sámán, vagyis bocsánat, polgármester, s meglátta a befogott állatot, az alattvalói számára érthetetlen módon éktelen haragra gerjedt. Annyi azonban világos volt egyből, hogy valami szörnyű sátánfajzatot hurcoltak be az egyszerű, tiszta, békés faluba a mit sem sejtő román parasztok. A varázsló, vagyis elnézést, polgármester pedig valamiféle szertartásba kezdett, érces hangon ismételgetve, hogy „kontinuitás, ortodoxia, OTV, Securitate, dákok, Antena 3, bozgor!” Népe elképedve figyelte, de ahogy az lenni szokott, egyrészt átvette ugyan a hangulatot, megértve hogy itt valami szörnyűséges, puszta létüket is fenyegető, apokalipszist hozó, pokoli teremtmény vicsorog a ketrecben, másrészt viszont – mivel nem értették a megszabadító varázsigéjét – csak az utolsó szót jegyezték meg abból. Úgyhogy el is nevezték ezt a furcsán borzalmas és borzalmasan furcsa állatot bozgornak.

Jézus, vagyis bocsánat, a polgármester ráolvasása nem járt sikerrel, a bozgor nem szállt vissza a kénköves pokolba, és nem is jámborodott meg. Így aztán ottmaradt a faluban, s a dolgos román istenfélők az elején még a csodájára jártak, de aztán annyira el voltak már foglalva szeretett és szépséges országuk építésével, hogy egy idő után egyre kevesebbet foglalkoztak a bozgorral. Elmaradtak a kezdeti kedves, szórakoztató, harsány, gondűző pogromok, köpködések, s igazából később már nem is féltek tőle annyira.

Emiatt és ekkoriban történt, hogy a befogott bozgor szagát már rég megérzett társai, akik már hosszabb ideje a környező hegyekben, erdőkben gyülekeztek (időnként elejtve, és elevenen szétmarcangolva egy-egy ortodoxián hízott, Securitatén edződött, OTV-től szaftos románt) egyszer csak lementek az emberek közé. Nem akarták azonban kiszabadítani fogva tartott társukat. Nem is vicsorogtak, a románokkal keveredve inkább mosolyogtak, nem is erdélyeztek, a románokhoz simulva inkább sutyorogtak a fülükbe. Végül elérték, hogy az atyaúristen, bocsánat, a polgármester udvarát védhessék. Egy idő után mutogatta is őket büszkén az univerzum ura, bocsánat, a polgármester, nagy mellénnyel mondogatva vendégeinek: „nézzétek csak, betörtem és megszelídítettem ezeket a furcsa állatokat, a bozgorok falkavezérei immár engem szolgálnak”.

Nem sokkal később a falkavezérek lehívták a hegyekből azokat a bozgorokat, amelyek hallgattak rájuk, s a továbbiakban behúzott füllel, ahogy azt illik, szolgálták a románokat, akik mindig is e föld urai voltak. Azok a bozgorok, akik nem hallgattak e hívó szóra, egy idő után eltűntek. Állítólag egy püspökből lett EP-képviselő mindannyiukat a mennybe vitte fel.

Azóta is onnan tekintgetnek lefelé a halott bozgorok a szolgasorsban vigyorgó társaikra, s egyikük sem tudja eldönteni, kinek jobb. De hát ez mindegy is, hiszen a románoknak legyen jó, vagyis az igazi embereknek, elvégre mi a franc…

*****

Adásvétel

Ment a magyar ember a barázdán, szántani igyekezett, hiszen mindig is dolgos volt. Egyenes háttal ment, hiszen gerincnek sem volt híjával, sudár termete megfelelően hatalmas árnyékot vetett holmi hangyákra, bajszába pedig legyek gabalyodtak bele, hiszen bajsza is volt, ne vicceljünk már. Szóval ment. Egyszer csak egy felmosórongyként összeroskadt, bajusztalan masszát látott maga előtt, amelyre a hangyák vetettek gigantikus árnyékot. Nem tudván megállni a csodálkozást, így szólott a magasságos égben a magyarok istenéhez: „Istenem, hát mi az isten ez?”

Az Úr némi villámot vetett először, nevének a szájra hiába vétele miatt, de aztán igyekezett válaszolni, hiszen mégiscsak egy magyar szólította. Hamarabb nyögött ki valamit azonban az út közepén hömpölygő valami: „Ej, jó ember, látod, nekem sem gerincem, sem bajuszom, sem árnyékom, s még csak dolgozni sem megyek. Román vagyok. Amiket felsoroltam, azok közül nem szeretnék változtatni, csak az utolsón. Szeretnék dolgozni menni, de ha lehet, osszuk meg úgy, hogy te elvégzed a munkát, le is aratod annak gyümölcsét, aztán meg én átveszem az egészet.” Gondolkodóba esett a magyar ember, majd mondta is azon a dörgő hangján, amely annak idején a Kárpát-medencét is kiemelte a síkságból: „Nem lenne nekem ebből semmilyen hasznom, sőt, károm származna.”

Ezzel tovább is állt, elment dolgára, magára hagyva a gerinctelen román masszát. Később aztán, estére kelve, midőn épp hazatért, azt kellett látnia, hogy mindegyre ilyen pudingszerű románokon csúszik el. Ahogy nagy nehezen bevergődött a falujába, ezen gerinctelen akadályokon valahogy túltéve magát, szörnyű kép tárult a szeme elé: a román massza mindenhova benyomult, bemocskolt mindent, amit addig építettek, mindenhonnan ez a formátlan valami lógott, csüngött, csepegett, s gyűrte maga alá a magyar fehérnépeket s a hazatérő gazdáikat.

Elképedt a magyar, tudta, hogy az ilyesmit innentől nehéz lesz kiirtani, akkor kellett volna eltaposnia, amikor először találkozott vele. Úgyhogy azt mondta: „Tudod, mit, te román? Fogom én az erdeimet, kivágom, elviszem az igazi magyarokhoz, eladom, így én jól élek, te meg terpeszkedj itt, ha már ekkora egy gerinctelen betolakodó vagy. És eladom még a népem egy részét is, pont neked, vedd meg, a tieid lesznek, s én meg még jobban élek majd. Velük csinálsz, amit akarsz, mi meg majd valahogy kijövünk, csak engem kímélj meg.” Azt mondta erre a massza: „jó.”

Úgy is lett.

És úgy is van.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr65261407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.