Blogosz

MESE NINCS.

Kabátlopási ügybe keveredtem

2013. október 28. 22:36 - BlogoszEditor

Specialistája vagyok annak, hogy abszurd, lehetetlen, furcsa élethelyzetekbe keveredjem – ezt mondják néhányan azok közül, akik valamelyest ismernek. Én magam azért még mindig úgy gondolom, hogy ez nem így van – viszont közben azért gyűlnek ám a jelek, a furcsaságok. Itt a legfrissebb. Meg akar zsarolni egy néni. Vicces, aha. De mégis, már egyre kevésbé tudok nevetni rajta...

Ismerik azt a kifejezést, hogy „kabátlopási ügybe keveredni”? Nos, itt szó szerint valami ilyesmi zajlik. (Annak, aki mégsem tudná: a „kabátlopási ügybe keveredni” lényege, hogy ellopják valakinek a kabátját, mondjuk egy miniszterét, de aztán később már mindenki csak arra emlékszik, hogy az illető „valami kabátlopási ügybe keveredett”. Azaz pont arra emlékeznek tolvajként, akinek ellopták a kabátját, vagyis aki ártatlan.)

Nos, történt, hogy egyik nap, amikor mentem be dolgozni, egy cetli várt az asztalomon, hogy keresett a szerkesztőségben egy idősebb néni, és meghagyta a címét meg a telefonszámát, hogy menjek fel hozzá, mert „vár ott egy csomag, amit régóta át akar már adni”. Eleve érdekes, de na, gondoltam magamban, lássuk, mi ez.

Munka után el is indultam, s miután nagy nehezen megtaláltam a lakcímet – az is fura, hogy a nő semmiképp nem volt hajlandó lejönni elém, hiába kértem, azt mondta, „majd megtalálom én valahogy” – kedvesen fogadott is a panellakásában. A kis ölebével együtt, amelyik állandóan ott okvetetlenkedett és morgott rám a továbbiakban, de ez mindegy.

Hajmeresztő (teszem hozzá: hosszú hajam van ám) körülmények uralkodnak a lakásban. Ezt azonban túlságosan nem akarom ecsetelni, mivel az ő dolga. Ráadásul megértem ezt az egyedül élő nénit, hiszen az egyedüllét depressziót generál, ami pedig – sok más mellett – hanyagságot is. Kis hangulatképnek annyi, hogy a fürdőszobába bemenni sem engedett, hogy kezet mossak, mielőtt veszek a palacsintából, amivel megkínált, ehelyett a konyhában öntött vizet a kezemre egy palackból, a víz aztán egyenesen a padlóra folyt. A szobában pedig, ahol leültünk beszélgetni, furcsa félhomály uralkodott, bár odaking nappal volt, bent inkább este, villanyt mégsem gyújtott. Amolyan ódon, régi, áporodott szagú rendetlenség mindenütt, amelynek közepette azt az egy helyet is megjelölte, ahova leülhetek. A sötét szoba közepén egy nagy termetű műanyagbaba állt, feldíszítve. Ülnöm csak óvatosan lehetett a fotelben, mert a hátam mögött meg a volt szerelmének emlékére készített, régi fotókkal teletűzdelt kis papír-emlékművet súrolta állandóan a vállam, ha megmozdultam – és én nem akartam bántani.

És a nénit sem akartam bántani, ezért – bár nem kértem, meg a tisztasága is kérdéses – vettem kulturáltan a palacsintából is egyet. És hallgattam őt. Ahogy ott ült, furcsa-groteszk módon kisminkelve, mint aki ritka, kedves vendéget várt, ugyanakkor főállásban a húszas években dolgozik egy külvárosi csehóban. Ömlött a szó belőle, csapongva elmesélt egy csomó furcsa történetet az életéből. Onnantól, hogy a férje, aki szekus volt, erőszakkal vette feleségül őt, előtte „elintéztette” azt a férfit, akit a néni igazán szeretett, s akinek a „szentélye” van a hátam mögött most, majd a szekus férje első nemi aktusként meg is erőszakolta, azon át, hogy a ház urának nadrágján hogyan folyt le az ondó, mivel akkor élvezett el, ha a feleségét fojtogatta, odáig, hogy a férje meg is akarta ölni, előbb ledobta a Királyhágóról, aztán egy másik alkalommal addig rúgdosta, amíg azt hitte, már belehalt.

Nem tudom, mennyi igaz ezekből, és még sok-sok más sztorit is hallgattam közben. Vége egyiknek sincs, hiába kérdeztem, hol van most a férje, aki tehát elmondása szerint román szekustiszt volt, és mi van a gyerekével, vagy gyerekeivel, akik vannak, de nem tudni, hol – a sok összefonódó történet sosem ért véget.

Közben azonban, figyelve ahogy beszél, felismertem a nőt: évekkel ezelőtt volt bent a szerkesztőségben egy ugyanilyen nő, engem keresett, azzal, hogy igazán olyan jó újságíró vagyok, intézzem el neki, hogy kevesebb rezsit fizessen. És egy láncot is kínálgatott – állítva, hogy ezüstből van – erőnek erejével akarta, hogy elvegyem tőle, „ajándékképpen, ha megcsinálom a melót”. Nem vettem el, szó sem lehet róla. Akkor meg is mondtam neki, hogy semmilyen ajándékot nem fogadok el, dehogyis, amúgy pedig ilyesmit nem tudunk elintézni. Azonban ő erősködött, és minden áron fel akart invitálni is magához. Nem mentem. És akkor ezzel be is fejeződött az egész.

De most, évekkel később valahogy mégis itt vagyok, lám, behúzott, ügyes csel. És érdekes, hogy évekkel később még ilyesmikkel foglalkozik. Egy pillanatra megszakítva meg is említem, neki, hogy már emlékszem rá, volt nálam valami közköltség-ügyben. De ő tagadja. Azt mondja, ő aztán soha. Ehelyett azt meséli épp, hogy egyszer segítettem rajta, mivel egy mester eltörte a fürdőszobájában a vécécsészét, és nem akarta megtéríteni a kárt, erre a nő bejött hozzám, és én egy telefonhívással megoldottam az egészet. Na, erre meg én nem emlékszem, egyáltalán.

És egy adott pillanatban most mondja a néni, hogy azóta is adósnak érzi magát, ezért megajándékozna. Feláll és egy régi szekrényből elővesz egy bőrkabátot. Hosszú, egyszerű szabású kabát, egy övvel. Éppen olyan, mint amilyeneket a titkosszolgálatoknál hordtak, az ötvenes, hatvanas években. A valóságban is, a filmekben is. Kicsit meg is van keményedve a sok szekrényben állástól. És szaga van. Az általa megélt korszakok korszaga érezhető rajta. Szabódom, hogy igazán nem fogadhatom el, nem kérem, nem is az én stílusom. És kérdem, ez a titkosszolgaként dolgozó férjéé volt-e. Erre nem felel, de odainvitál a tükörhöz, hogy azért csak próbáljam fel a kabátot. Ami óriási nagy rám, az ujjában eltűnik a kezem, a hosszú alja pedig majdnem a bokámig ér. „Nem az én méretem” – mondom. „Á, dehogynem, tökéletesen áll. Vigye csak el” – mondja.

Leteszem a kabátot az ágyra – gondolva, hogy úgysem viszem el, majd távozáskor újra, sokadszor is, udvariasan elutasítom –, ő meg máris folytatja az érdekes, furcsa történeteit, az ágyon fekve. És néha már azt is értésre adja, hogy mintha némi szexualitás sem lenne ellenére, ha már végül itt vagyok nála. Kicsit ugyan egyénien csábít: elmeséli például, hogy nyolcszor volt műtve sérvvel, ezért már köldöke sincs, közben húzogatja fel a blúzát, hogy mutassa a hegeket – és figyeli a reakcióimat. Hát, mit mondjak: őszintén szólva nem egy MILF-típus, nem támad gusztusom rá, inkább amolyan ordenáré egy picit valahogy. Meg egyébként is. Na már...! Úgyhogy diszkréten, megértően elterelem erről is a témát. Mert nem, azért csak nem akarom semmivel megbántani ezt a nénit sem. Él, ahogy él, biztosan sokat próbált ember, sokat szenvedhetett életében, együttérzek vele inkább, és próbálok kedves lenni. Úgyis olyan ritkán van kivel beszélgetnie – teszi hozzá a képzeletem.

Aztán egy fordulat: a néni a közköltséget kezdi emlegetni. És azt, hogy túl sokat fizet, véleménye szerint megsarcolják, mert ő magyar. Modom, ez kizárt, a magyarsága miatt ilyesmi nem történik. Erre előjön a farbával: hogy intézzem el neki, hogy kevesebb rezsit fizessen. Aha! Tehát mégis. Akkor helyben vagyunk. Ő volt hát az a múltkor is, pár éve, gondoltam is. Elmagyarázom neki újra, hogy nem megy ez. Aztán mesél még mást, majd visszatér arra: intézzem el neki, hogy kevesebb rezsit fizessen. Elmagyarázom neki újra és újra, hogy nem megy ez. És menni készülök. „Ó, nem baj, nem baj, akkor nem kell semmit elintézni” – marasztal. És kifejti, hogy nem is ez a lényeg. Hanem, hogy nincs senkije, nincs kivel megosztania a gondjait, az örömét, a bánatát. Arra kér, legalább néha kérdezzem meg még, hogy van, „legalább egy hónapban egyszer hívjon fel”.

Na, itt már végképp megesik a szívem rajta. Hát hogyne, ez így rendben, persze. Megígérem, hogy fel fogom hívni, meghallgatom még máskor is, ha valamiben valóban segíthetek, segítek. Az együttérzés már buzog bennem. Milyen szörnyű is lehet egyedül maradni így, idősödve. Hát hogyne, hát persze, hogy segítek legalább egy picit enyhíteni ezt, borzalmas kínokat okozhat a magány, ez nem élet. Félhomályban élni, koszban, ronda kutyával, nem működő fürdőszobával, kisminkelve, ijesztő babával a szoba közepén, gyógyszerhalommal a tévé mellett, oltárral a volt szerelemnek, nehéz élet után végül teljesen egyedül. És ki tudja, mi mindent rejt még itt a belső és a külső félhomály, mindenfelé...

„A munkahelyére akkor ne jöjjek be néha, látja, úgyis közel lakom hozzá?”  kérdi, ahogy készülődöm távozni. „Ne. Ne tessék bejönni.” Itt már rosszat sejtek megint. „Majd hívom én, és elbeszélgetünk még” – mondom. Erre még a mobilszámomat is elkérné. Nem adom meg, de még furdal is a lelkiismeret emiatt, hogy gyanakvó vagyok most vele. És ahogy indulnék el, tukmálja rám a kabátot. Mondom, hogy nem, köszönöm, én ezt nem viszem el. Erre szomorúan leszegi a fejét, visszaejti a ruhadarabot az ágyra és csalódottan, szinte összetörve ennyit kérdez, maga elé meredve: „Nem?”

Ej, az ördögbe – gondolom magamban – ha ez ennyire fontos, elviszem, na. Hiszen nem akarom megbántani. „Jó, tessék ideadni, köszönöm” – és máris ugrik, és csomagolja be a kabátot egy zacskóba.

Ahogy kilépek az ajtón, hozzáteszi: „Aztán nehogy odaadja valaki másnak”. És én újra lelkiismeret-furdalással, de azért mosolyogva, ezúttal már hazudok: „Nem, nem”. De közben tudom: ez nekem nem kellett, nem is az én méretem, meg semmi. De a legfontosabb, hogy szegény néni ne bántódjon meg. A néni, aki még hozzáteszi: „Most olyan hülyén érzem magam”. Én meg azonnal nyugtatom: „Ó, nincs miért. Én megértem Önt, egyáltalán nincs itt semmi gond, minden rendben, ne tessék aggódni, semmi gond. Még jelentkezem majd akkor, minden jót, csókolom!”

Ahogy megyek kifelé, a lépcsőház sötétjében még átvillan az agyamon: ezt a kabátot mégsem kellett volna elfogadni, még a végén jönni fog egy hónap múlva, hogy adjam vissza.

Az utcán még viszem egy darabig a csomagot. Keresek egy rászorulót, akinek kellhetne ez. És ekkor észreveszem, hogy még a zacskó is koszos, amiben van, épp mocskolja össze a nadrágomat. Na, én ezt nem viszem tovább. És le is teszem egy hirdetőoszlop tövébe. Vigye, akinek kell. És még ekkor is rossz érzések fognak el, mintha becsapnám a nőt. De a cél ugye az, hogy ne bántsam meg semmivel. Annyi azért még átfut az agyamon: „Ezt az egészet nem kellett volna. Még képes és rámakaszkodik, hogy adjam vissza, vagy bármi módon ürügynek használja majd ezt a kabátot. Vagy megzsarol majd valamivel, vagy kéri, hogy fizessem ki, ha nem tudom visszaadni, vagy valami ilyesmi lesz itt egy hónap múlva.” De elhessegetem magamtól ezt, eh, biztosan túl sok filmet nézek.

Egy hónap? Ugyan! Nem telik bele annyi. Már egy nap múltán, azaz másnap (!) azt veszem észre, miközben az irodában dolgozom, átlagos munkanapon, hogy ez a nő masírozik befelé a munkahelyemre, egyenest az én asztalomhoz. Unzsenír, ráadásul még a kis kutyája is ott topog a nyomában. Ekkor már nem kedves néni, nem elhagyatott lélek. Száraz és katonás, ahogy megáll az asztalomnál, és odaveti: „Jó napot! Találtam valakit a melóra, aki megoldja nekem. Úgyhogy a cuccot kérem vissza. Háromig otthon vagyok. Várom.” Ezzel peckesen hátat fordít és a tenyérbemászó kis ebbel együtt elvonul.

Látom ám a hatalmas változást a stílusában, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Megkérdezte, bejöhet-e a munkahelyemre, mondtam, hogy nem, erre bejött. Visszakérni azt az ajándékot, amit eleve nem akartam elfogadni, de elfogadtam, hogy ne bántsam meg. Azt az ajándékot, amit akkor is rámtukmált, amikor elmondtam neki, hogy a rezsiügyében nem tudok és nem fogok eljárni. Na mindegy, ki tudja, ki milyen fajta zavarodottságban él, amikor már idősödik, semmi baj, hagyom annyiban az egészet. Ezzel biztosan vége.

És persze nincs vége. Ma ugyanis újra az asztalomnál ülök, a szerkesztőségben, és dolgozom, amikor azt veszem észre, hogy megint ez a nő masírozik befelé a munkahelyemre, egyenest az én asztalomhoz. Unzsenír, ráadásul még a kis kutyája is ott topog a nyomában. És már egyenesen agresszív, mint valami maffiózó: “Jó napot! Hol a kabát? Megmondtam, van másvalaki a melóra, kérem vissza! És nem jöttem egyedül. Lent még vannak”. Na, beinvitálom az egyik tárgyalóba, ahol elmondom neki: „Elmentem a nénihez, végighallgattam, megígértem, hogy megértő leszek és máskor is meghallgatom, ha társaságra van szüksége, és még segítek is, ha igazán tudok valamiben. Az ajándékot nem kértem, nem is jó rám, nem is az én stílusom, koszos is, de végül mégis elvittem, hogy ne sértsem meg, pedig mondtam, hogy nem kérem. Úgyhogy nincs nálam, letettem az utcán, hogy vigye el valaki.” Erre már szinte rikácsol a néni –  a szegény, halkszavú, elesett néni, ugyebár, akin annyira segíteni akartam –: „Nem igaz, nem mondott semmi ilyesmit! És még csak fel sem hívott azóta. És én magának adtam egy kabátot, cserébe a melóért. Amit nem végzett el. Adja vissza! Vagy fizesse ki!” Majd áttér fenyegetésre: „Nem vagyok egyedül, mondtam. Az embereim lent vannak. Ne féljen, már kifigyelték magát a városban.”

Hű. Ez már sok. Itt van az a pont, amikor kitessékelem a tárgyalóból, szólok, hogy menjen el, engem nem fog megzsarolni, és visszaülök az asztalomhoz. Ő pedig ordítozva távozik: „Ötven éve vagyok előfizetője a lapjuknak. Maga meg itt bemocskolná az újság hírét?” Értem ám, ez is fenyegetés. Hogy mindenféle disznóságokat terjeszt is majd rólam, ha nem fizetek.

Most itt tartunk. Az egyik kolléganőm tökéletes megállapítása szerint „kabátlopási ügybe keveredtem”. Így van, bizony. De legalább az a palacsinta ne lett volna érezhetően műanyag lekvárral töltve.

És hát szegény néni... Remélem, majdcsak talál nálam is hülyébbet, akit teljesen be tud palizni, és remélem, azért nem bántottam meg. Még akkor sem kellene, ha rendszeresen bejár mostantól üvöltözni és kutyát sétáltatni a szerkesztőségbe, és közben maffiózókat bérel fel, hogy eltörjék az arcomat. Lám, a szeku utánunk nyúl még most is. Hosszú bőrkabátban rejtezik. És ha szabadulnánk tőle, még zsarol is, és fenyegetőzik.

Szóval mondom: állítólag specialistája vagyok annak, hogy abszurd, lehetetlen, furcsa élethelyzetekbe keveredjem. Én magam azért még mindig úgy gondolom, hogy ez nem így van. Most sem igazán ezt a tanulságot szűrtem le. Hanem azt, hogy valóban kemény dolog ez a rezsicsökkentés. És egyre csak élesedik a rezsiharc.

;)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr225603595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.