Blogosz

MESE NINCS.

Eljött értünk a halál.

2013. december 05. 03:19 - BlogoszEditor

Jézusatyaúrisen!

Valami gyűlés van a szerkesztőségben: a kitermelésben érdekelt valami ravasz cég egyik embere jött győzködni minket arról, hogy ne írjunk már a verespataki bányaprojekt és a palagáz-kitermelés elleni cikkeket többé, mert igazából szerinte minden jó lesz, és nem is tart sokáig ez az egész, hamar vége lesz. És éppen úgy fogalmaz: "În cam două săptămâni terminăm definitiv cu toată chestiunea mică, numită România."

"Áhá - bököm meg a mellettem ülő Magdi kolléganőmet gyűlés közben - érted: ezt úgy is lehetne érteni, hogy itt tulajdonképpen burkoltan most ismerte épp be, hogy el fognak pusztítani mindent és mindekit. Hogy két hét alatt végeznek az egész kis vacak Romániával. De vicces." Ám ahogy a kolléganőmről ismét elfordítom a tekintetemet, lefagy bennem valami. Azt pillantom meg ugyanis, hogy a gyűlésező kollégák mögött, a szerkesztőség egy olyan sarkában, ahova csak én látok oda, a semmiből hirtelen megjelent egy gyászruhás nő.

Szépséges, karcsú, tejfehér bőrű özvegy. Fekete ruhában, fekete kalappal. És szomorú, irántunk való részvéttel teljes arckifejezéssel, de rendíthetetlen, kérlelhetetlen, jéghideg tekintettel néz végig rajtunk. Csak áll ott, meg sem moccan, és néz, folyamatosan minket, felsőbbrendűségét hangsúlyozandóan felszegett állal. Mered ránk.

Elsőre helyzetkomikumot látok benne, úgyhogy újra meg is bököm a mellettem ülő Magdi kolléganőmet gyűlés közben: "Na figyelj már oda, ni, érted. Ezt úgy is lehetne érteni, hogy itt tulajdonképpen bejött az a nő ott, biztosan gyászhirdetést feladni, de közben úgy néz ki, mintha a halál hírnöke lenne a túlvilágról, és eljött volna, hogy a teljes pusztulás utolsó másodperceiben még itt legyen velünk, mielőtt most azonnal mind meghalunk. És nem veszi észre senki más, Magdikám, csak mi ketten. De vicces."


Aztán azonnal kimegy belőlem minden erő, ahogy a kolléganőm maga is ránéz a fekete ruhás nőre, én meg a kolléganőm reakcióját figyelem. Mindketten egyszerre értjük meg ugyanis - én az ő reakciója nyomán -, hogy ez most nem vicc. Hanem tényleg mindennek és mindenkinek itt van vége, azonnal. Az a nő ugyanis, aki most is kőkemény pillantással mered ránk, mozdulatlanul, nem gyászhirdetést jött feladni, és nem özvegy. És nem nő. Istenem! Ő a halál hírnöke maga. Ráadásul egyelőre senki más nem vette észre, csak mi ketten. Ennek ellenére most pusztul el mindenki ez az utolsó másodpercünk, pont most. El kell kapnom a kolléganőmet, hogy ne ájuljon ki a székből a ráeszméléstől, ugyanis elgyengül, a teste összeesik, és a nőre meredve csak annyit kezd el fennhangon sikítozni, hogy "Istenem! Atyaúristen! Istenem! Atyaúristen! Isteneeeeem!" A többiek ekkor fordulnának hátra épp, hogy megnézzék, mi van már, mi a pánik oka. De ahogy fordulnak, minden kezd is besötétedni mindenütt: ez a legutolsó pillanatunk, mindennek vége, végünk van.

És erre riadok fel, úgy, hogy szinte áll a szívem, és azt veszem észre, hogy a párnámat meg összekönnyeztem, most is folyik a szememből, hogy már ébren vagyok. Ébren, igen. Álom volt csupán az egész ugyanis. Hála istennek.

És ahogy a töksötét hálószobában ott kuksolok, ledöbbenve ettől a még soha nem tapasztalt erejű képtől, még egy szörnyű csavar adódik ebben az egészben. Ugyanis még betolakszik valahonnan egy üzenetféle belém, ahogy épp annak örülök, hogy "á, csak álom volt." És ez az üzenet valahogy így hangzik (f)el bennem: "Álom, álom. De ne hidd el, hogy csak álom, ne hidd el, mert nem csak!"

És csak ennek (f)elhangzása után ébredek fel teljesen, mintha most engednének csak igazán szabadon valami üzenetátadó szobából.

Nos, szóval Jézusatyaúrisen! Hát… ezek után egy kicsit úgy nézem, mintha kicsit túlzottan a szívemen viselném én már Verespatak, meg a palagáz-kitermelés sorsát, mintha nekem lenne bűntudatom mások helyett. Sőt, mintha valahogy nem csak e két témában, hanem vélhetően még egymillió más, eltemetett dologban is. Annyira átütő kép volt ez, hogy még most is bennem fagyaszt a fekete ruhás nő metsző pillantása, és még most is feláll a szőr a hátamom, lábamon. Pedig amúgy az álom-motívum már rég elcsépelt, a fekete ruhás özvegyek képzete is az, mint jelképé, továbbá nyilván nem hiszek az ilyen bullshitekben, hogy „álmunkban üzennek az ismeretlen erők”, meg ilyesmi.

De ez... Ez soha nem tapasztalt erejű volt. Ez az egész. Soha életemben még ilyen. Úgyhogy csak annyit tudnék mondani összefoglalásképpen, hogy "Jézusatyaúrisen!" És ha épp itt ülne mellettem Magdi kolléganőm, akkor őt megbökve még annyit, hogy “Bzmg…!”

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr495676434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.