Blogosz

MESE NINCS.

Végszó

2014. október 03. 16:01 - BlogoszEditor

Eléggé ritka, ugye, hogy a multiplexekben valami nézhető legyen, de néha adódik. Úgyhogy például kifogtam ma a Gone Girl-t. Nem állítom, hogy művészfilm (sőt, valami bestseller adaptációja, amiből ugye már egyből valamelyest be is lehet mérni a dolgot), de azt igen, hogy jobb annál, amivel amúgy telelövik a vetítővásznakat általában. Azt sem állítanám, hogy nagyon burkolt a mondanivalója - de legalább van.

Szóval legalább vehetjük kétrétegűnek, s már ez sem rossz: ha túllát az ember a(z amúgy izgalmasnak kitalált, de aztán hiteltelenítően túlcsavart) cselekményen, ha feltűnnek neki az apró részletek, mondatok, félmondatok, gesztusok, utalások, helyzetek, akkor így már egészen jó film. Ugyanis ez a második rétege abban áll, hogy rávilágít arra, amit még magunk előtt sem szeretünk igazi, éles fényben látni: hogy bármilyen komoly kapcsolatban (legyen az szerelem, vagy akár házasság), a pozitívumok mellett milyen kegyetlen, marcangoló erők és kétségek járnak át. Hogyan csúszik meg-meg néha, amikor bejönnek az igazán értékes kapcsolatainkban amúgy elkerülhetetlen, előbb-utóbb maguktól is fel-felbukkanó - majd jó esetben, de csakis jó esetben újra eltűnő - csendes belső kérdések.

Mit gondol valójában a másik? Mit érez vajon? Ki is ő, mi is ő? Min dolgozik? Merre halad ez az egész? Igazán ez van, ami, vagy valami játszmát folytat már megint a másik? Mit rejtenek vajon a néha elkapott szájhúzások, kesernyés mosolyok, vagy más mátrixhibák? Aztán ha kiderül, hogy semmit, vagy semmi rosszat, akkor oké. De nem mindig ez derül ki. Többbnyire meg semmi. A legtöbbször ki sem derül. Épp ezért maradnak a kérdések, amelyek néha előjönnek.

Úgyhogy na: nézem a filmet. És lemegy az egész, megvan a végjáték is, sőt, az ezúttal kifejezetten jó utolsó kép, a végszó is. Mert mondom, azért egy picit elgondolkodtató. Ha nem teljesen tökkelütött a kedves néző, akkor érzi, hogy itt-ott, bizonyos apróságokban néha a tükörbe pillantott, amikor a vásznon pergő képeket nézte. "Biza, hmm, milyen kegyetlenek is néha a viszonyaink, hogy gyilkoljuk egymást. De van, hogy csak egyik a másikat. Vagy a másik miatt mi, önmagunkat. Vagy a másik miattunk, önmagát. Sokféle kombináció van az emberevésre: hol a másikat, hol magunkat, hol közösen. De egyik sem egészséges, bármelyik ilyenből menni kell. Pedig milyen könnyű belecsúszni valamelyikbe..." - indul bennem a mélázás, a film végén feltűnő stáblistával együtt.

De hamar vége is a végszó fölötti reflektálásomnak. Ugyanis kevesen vagyunk a moziban, és ahogy felgyúlnak a fények a teremben, az előttem ülő tag nagyon szükségét érzi, hogy hangosan is levonja azt a tanulságot, amit legalábbis ő értett, levont az egészből. Úgyhogy felpattan a székéből, hátrafordul, s - vélhetően nem akar magában beszélni - mivel a majdnem üres nézőtéren egyből engem talál a tekintetével, nekem mondja, kesernyésen felnevetve, megtört hangon. És biztosan megvan az oka rá, a saját életéből. Szóval a második végszó így hangzik, bele a képembe, tőle: "Ó, játékosok, ó, hazugok, kurvák! Eh, nők! Ki hisz már nekik? Tönkretesznek mindent, romokat hagynak maguk mögött."

Hm. Dehát hogyhogy? (Mondom: úgy látszik, még ebből az egyszerű filmből is akkor lehet érteni, ha nem teljesen tökkelütött a kedves néző). Hiszen persze: "játékosok, hazugok, kurvák". Dehát miért: mi, férfiak talán nem ugyanazok vagyunk néha? Játékosok, hazugok, kurvák. És ez távolról sem csak valami jól hangzó, sörtől bűzlő, füstös, undorító, pökhendi-vagánykodón odadobott kocsmai bölcsesség. Vannak helyzetek, amikor azok vagyunk - máskor meg tényleg a lehető legtávolabb áll tőlünk az ilyesmi. De hogy csak a nőkre vetítsük ki az összes bajt, felelősséget? Hát hova keveredtem már megint? Nem sokkal, de sokkal sokrétűbb és összetettebb ennél az egész? Vagy eddig már nem látunk el a nézőtérről? Meg persze, az is igaz, hogy ugyan ki hisz már neki... És igen, sajnos vannak olyanok is köztük, akik tönkretesznek mindent, romokat hagynak maguk mögött. De miért, köztünk nincsenek? És nekünk ki hisz néha? Nem lehet felfogni annyit sem, hogy távolról sem nemtől függő ügyek, kínok ezek, hanem a faking emberi faj macerái közül az egyik? Nem voltunk már a legtöbben végülis szinte mindegyik szerepben?

De hagyom is a tűnődést, ha már kizökkentettek belőle (pedig végre egy film, aminek az egész stáblistája alatt szívesen elvacakolna még az ember ilyesmiken). Veszem a kiürített csokipapíromat, meg a vizespalackomat, és megyek ki a teremből. Utánam az őr már zárja is a kijárati ajtót. Várjon - mondom neki - még van bent valaki. Az üres nézőtéren ugyanis ott maradt, és még csak most cihelődik fel az illető, aki az előbb a saját végszavát (és talán sűrítve az élete kínjait) az arcomba panaszolta. De az őr csak ennyit mond: "Ja. Akár rá is zárhatnám az ajtót. Vannak emberek, akik semmit sem értenek."

És ezt az őr mondja végül, érted. Nesze: harmadik végszó.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr976755909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.