Blogosz

MESE NINCS.

David Bowie Nagyváradon

2016. január 11. 14:09 - BlogoszEditor

Olyan szimptomatikus (nem, nem "szimpatikus" van odaírva, hanem "szimptomatikus"), hogy, akik most David Bowie-t siratják a mindenféle netes (sirató)falakon, azoknak a nagyrésze nyilván sosem szerette. És nem is ismeri. És nem is megy a világképéhez. Mi több, a most egy-egy számát, vagy egy-egy RIP-et posztolók többsége még csak nem is bírta hallgatni a zenéjét sőt, bevallom, engem például hangzásilag kifejezetten irritált jópár újítása, sok zenéjét én sem bírtam rendesen végighallgatni. Pedig még fellépésén is voltam, Budapesten. Az igazság az, hogy David Bowie koncertjére én is úgy mentem el, vagy tizenhét évvel ezelőtt, hogy na jó, adok neki, vagy magamnak még egy esélyt. Mert igazából egyetértek vele, valahogy az én nyelvemen is szól, és szeretem  csak hát a zenéjét nem. De végül a máig leginkább megmaradt emlék, amivel ejöttem onnan, az, hogy az első számok egyikénél a barátnőm lehányta a cipőmet. Akkor feladtuk, de úgy döntöttem, nekifutok még Bowie munkásságának, ha kell, csukott füllel is, csak a lényegre figyelve. Mert a Space Oddity környékén én már leálltam vele, pedig azt hiszem, engem is a felszín, azaz a korai klipjeinek képisége zavart meg és el. Kár volt hagynom. De nem is ez a lényeg.

Bowie lényege (is), abban állt, amit közvetített, nem is annyira abban, ahogyan. Az újító szellem, a kísérletezgetés, az ehhez társuló lazaság és főleg nyitottság és szabadság. Mind-mind olyan értékek, amikért a ma (szellemileg is) záruló, fényre sötétedő Európában egyre inkább és egyre többen csúnyán néznének rá, sőt, mindinkább van, ahol a hang felemelése után akár kezet is emelne rá egy réteg. Minél inkább jövünk Kelet felé, annál népesebb ez a réteg. Tipikusan az a középszer is, amelyik most ugyanolyan felszínesen gyászolja, amilyen felszínesen amúgyis gondolkodik: lényegében arról sincs fogalma sem, hogy a most általa RIP-ezett illető pont az eme középszer által megvetett érdékrendű volt. Sőt, sőt: most olyanok gyászolják, sajnálják, akik már eleve például a szexuális orientációja (bevallottan biszexuális volt), vagy épp (főleg a régebbi időszakaiban túl is játszott) androgün külseje miatt is egyből a sárba rántanák, mit sem törődve azzal, hogy ez speciel magánügye. Aztán nem beszélve arról, mit kapna a gyászolóitól mindazért, ami valóban számít: nevezetesen, hogy újító volt, kísérletező, innovatív, kötöttségektől mentes, nyitott, szabad, sőt úristen! – alternatív, meg avantgárd. És más ilyen borzalmak, képzeljék, hát most mondják meg.

Épp valamelyik nap de amúgy már sokadszor jutott eszembe, Karinthy Ady-parafrázisát, a Moslékországot hallgatva, hogy biza, mennyire jellemző leképeződése a kisstílűségnek és felszínességnek például a nagyváradi Ady-kultusz. Mármint épp olyanok részéről, akiktől maga Ady nyilvánosan hányt, verseiben okádott sokszor.  Nagyvárad, a váradi magyarság ugyanis már évtizedek óta valamiféle álkultúrában, pszeudo-szellemi életben tocsog, ácsorog. Akárcsak a politikai életében, és összességében mindenben: egy hamisságokra és onanizálásokra, látszatra, olcsó külsőségekre épülő épülő semmi, egy hatalmas lufi foglya. Létezik tehát egy olyan vastag réteg, amelyet én szürkeváradinak nevezek, a jelenséget pedig szürkeváradiságnak. A félműveltség, a tudatlanság és a konzervativizmus, a maradiság félrevitt keveréke ez, üres gesztusokban kimerülő lokálpatriotizmussal megbolondítva de inkább nem is kezdem el magyarázni, mert pont olyan ez, hogy amint szavakkal hozzányúlunk, már kevésbé érthető, félremegy, pedig amúgy tisztán látható, érzékelhető. És ez az amúgyis konzervatívnak is felszínes, a kultúrát hatodrangú kis nyugdíjas-köldöknézésekben és középiskolai szintű dolgozatok felolvasásában megélő, a színházban mindent, válogatás nélkül megnéző, de épp a modernebb darabokat mindig felöklendező, kizárólag megélhetési okokból létrehozott, pénzelt és szerkesztett "irodalmi" lapokat átfutó, a nagy semmit elégedetten, a tartalom és belső épülés hamis érzetével megélő, káros és visszahúzó tömeg szokott Nagyváradon a nagyváradi kötődésekkel is bíró Ady előtt is tisztelegni. Tehát a maradiak az előremutató, újító, kísérletező, innovatív, kötöttségektől mentes, nyitott, szabad, sőt úristen! – alternatív, meg avantgárd Adyt imádják. Mert nem is olvassák őt, és nem is értik. Csak annyi, hogy volt ez a költőü, Ady, hallottuk a nevét, biztos nagyon jó, hiszen magyar, és itt volt, Váradon, tehát tiszteljük, mer' ez fontos, mer' a magyar kultúra és a magyarság, meg minden. Oszt jól van, a kultúra kapott enni, minden rendezve, lehet visszafeküdni. Épp az a tömeg az tehát, amelyik itt adyzik időről-időre, amelyik nem tudja, mit cselekszik, hiszen közben minden más megnyilvánulásával, és eleve a világnézetével is pont szembemegy Adyval. Csak épp fogalma sincs róla. De ha lenne, az sem érdekelné már ilyen mélyebben, csak elég egy koszorúzás, meg egy felolvasás, annál több, vagy másabb már túl sok. A másik oldalról nézve meg ott van szegény Ady, aki épp annak a középszernek ellenében ténykedett, épp attól menekült volna, amelyik most ugyanolyan tudatlanul ölelgeti és puszilgatja őt. Épp azok a fajta tömegek, illetve azok vezetői ítélték el, bírálták, büntették is néha, amíg élt, és épp azoknak a szemét igyekezett felnyitni, majd pedig ennek lehetetlenségét látva, nekik hátat fordítva ráncigálni mindent a fejlődés felé, amely réteg most is megvan, és Váradon is igyekszik tisztelni pont őt. És amely réteghez tartozók gyűlölik a mában az olyan embereket, amilyen szellemiségű a maga korában Ady volt. De ha ismernék is a költőt, ha lenne fogalmuk is róla, akkor már egyből nem értenének vele egyet. Sőt, ha ma élne, akkor még kapna is, a szemét nemzetrontó, liberális, kozmopolita, nyegle, érthetetlen, tiszteletlen, pimasz fráter Adyja. Hogy a franc enné meg. Még jó, hogy meghalt. Így viszont már nagyon tiszteletreméltó, sőt, igazi ikon.

Ezek jutottak eszembe pár napja. Erről pedig ugyanakkor az, hogy nagyon sok más példa is van erre Adyn és Váradon kívül is, végülis ez egy tipikus jelenség. Például az ugrott be, hogy hasonló a zenében mondjuk David Bowie. Arra jutottam akkor, hogy mondjuk Ady Endre Nagyvárad David Bowie-ja. Pár órával később meg véltelenül hallottam a rádióban, hogy Bowie új lemezt adott ki. Első reakcióm az volt: nahát, még dolgozik, meg egyáltalán még él?

Ez körülbelül három napja volt. Hamar jött, ma érkezett a frissített válasz: hogy nem, már nem dolgozik, és nem él. Úgyhogy lám, most kezdi el hiányolni és szeretni az a réteg, amelyik ha valóban figyelne rá, akkor utálná. De nem is figyelt rá soha. Így azt sem értheti meg, mit tanulhatott volna tőle is.

Epilógus: azért szabadon és pimaszul hatásvadász is volt Bowie. Ez is simán belefért, igen. Bár lehet, ez itt már nem is teatralitás, hanem egyszerűen és vérkomolyan utóirat, saját maga létéhez. Hiszen amikor az alábbi, utolsó klipjét forgatta, már nyilván tudta, hogy nemsokára elveszti a 18 hónapja tartó harcot a rákkal. Így búcsúzóra fogta. A legújabb albuma két nappal, ez a búcsúklipje pedig három nappal a halála előtt jelent meg. Azt mondhatom, ilyennel foglalkozni, amikor tudod, hogy közben a halál kopogtat az ajtódon pompás finálé. És mutat valamit, nyitottságról is, elhivatottságról is.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr618261246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.