Blogosz

MESE NINCS.

Végre nem látatlanban: spoilermentesen az Oscar-díjas magyar filmről

2016. március 11. 19:20 - BlogoszEditor

Megérkezett, és a legelső nagyváradi vetítésen ma meg is néztem a Saul fiát. Huh: megannyi zavaró tényező van persze immár körülötte – de azért sikerült meglátnom magát a filmet is. És sajnos azt, hogy a katarzis elmaradt, az egész egy film, nem is rossz, de csak egy film marad a végén is. Szerintem nem üt igazán. Pedig megpróbálták. És továbbra is az a fő kérdés bennem, hogy mit is próbáltak meg. Pontosabban, hogy miért.

Mert az világos, hogy arra törekedtek, hogy valami újdonságot is adjanak, a szokott témakör mellé. És ez sikerült is. De vajon azért, hogy jó filmet készítsenek, vagy eleve azért, hogy Oscar-csali filmet rakjanak össze (ami szinte már egy külön műfaj, sokan csinálják), vagyis egy kicsit korszerűbb, egy kicsit újszerűbb, ügyes díjkombájnt? Ami aztán szépen fut jópár nagy kört, be is takarít mindent, le is arat mindent. Mert ez a film olyan, amilyennek lennie kell ehhez: a megfelelő klasszikus alapelemek, alkatrészek megvannak benne, és melléjük egy kis újítás érzete is, amiről aztán beszélni lehet, amit méltatni lehet. Ezt a kérdés már akkor felmerült bennem, amikor csak részleteket láttam a filmből, meg követtem a hype-ját. És azóta egyre csak erősödött bennem. Most pedig, hogy láttam végül magát a filmet is, végképp megerősödött.

Szóval azt persze nem tudjuk meg jó eséllyel soha, hogy milyen motiváció mozgatta valójában a készítőket, de számomra immár nagyon úgy tűnik, hogy azért is tartott ilyen sokáig az egész (évekig írták a forgatókönyvet, készítgették elő a filmet, rakosgatták, aztán alig több mint egy hónap alatt leforgatták), mert nagyon precízen akarták összepakolni, hogy aztán arasson. Egy jó karrierlépés – sőt, az Oscar után már mondhatjuk adekváltan angolul is, hogy a good career move  ez a film. Mármint annak is készült, eleve – úgy fest legalábbis. És igen, látom is a vásznon, miben újszerű: kézi kamerák gyakori használata, sőt, szinte az egész azzal készült, úgyhogy az űzöttség reszkető érzete mindenütt, hosszú snittek, emberközeli perspektíva, hiszen többnyire a főhős háta mögöl látunk mindent, ha úgy tetszik, őt követjük, ha pedig úgy tetszik, a főhős mi magunk vagyunk, mint egy first person shooter videójátékban, továbbá atmoszférikus hangi világ, a környezet kérlelhetetlen zajai, hangjai vesznek körbe végig. Ezekkel törekszik rá a film, hogy behúzzon a saját közegébe, magába, a világába, a cselekménybe. Cselekményszövésben, forgatókönyv-írásban pedig ott van az a nem túl szofisztikált, de ügyes megoldás, ami épp Saul fiához köthető – de amit itt nem lövök le, nem spojlerezek. És nagyonis ügyes mindez, átjön, érthető, és működik is. Arról beszélhetnénk, ha egyenként vesszük újra ezeket az elemeket, hogy mennyire újdonságok ezek valójában, mivel semennyire – ám attól még jók, és az hozza az újdonság illúzióját, hogy koncentráltan, erősen vetik be mindegyiket, együtt. Ettől működik.

Sőt, szerintem ha ezek nem lennének, akkor az egész nem is működne. És ez viszont már baj. Ez a baj. Ezek a megoldások – bár tehát nem újdonságok – jók, kölcsönöznek némi intenzitást a filmnek, és közeli élmény-jelleget is a nézőnek. De ez kevés.

Egyenesen úgy tűnik, mintha a készítők eleve azért alkalmazták volna mindezt, hogy valami legyen. Az egész filmben legyen valami, ami miatt majd magával a filmmel lehet valami. Össze is jött mindkettő. Mondom: valami plusz, ami tényleg ügyes is, amitől nem a teljesen megszokott folyású és megjelenülésű ez a holokausztfilm. És amiről lehet beszélni is aztán. Amire lehet díjakat kapni. Valahogy beépített marketing ez, valami olyasmi, mintha átlátszó betűkkel, de ott lenne a vásznon, hogy "Ezekre tessék adni az elismeréseket, azért vannak itt", vagy méginkább így: "Attention! Award-worthy elements on screen now." Aztán amikor erre érez rá a néző, az ki is zökkenti, és kész van, kint marad. Pedig épp az erőteljesebb bevonásról szól(ná)nak ezek a megoldások. És egy darabig működnek is. Meg jók is. Nekem tetszettek. Csak az nem, hogy más úgy különösebben nem tetszhetett. Nem rossz, nem csalódás. Csak nem is élmény. Olyan jellegű, hogy valami nézhető ment.

Más: beszéltem az elején zavaró tényezőkről. Persze a díjakra gondolok. Amik nyilván nem azért zavaróak, mert megkapta azokat, hanem amiatt, hogy nyilván ennek tudatában ül be az ember megnézni a filmet. Csak szólok: ha lehet, erősítsétek meg a ti lelketeket és tudatotokat, és ne essetek a kínálkozó csapdákba: abba se, hogy "na, épp nézem az Oscar-díjas magyar filmet, mikor fogom már érezni, hogy épp nézem az Oscar-díjas magyar filmet?" de abba se, hogy "igyekszem épp úgy nézni, mintha nem lenne Oscar- és sok más díjas, ezt az elvárás-dolgot ki is vakarom az agyamból, most, itt, nézés közben, vak-vak", és olyanokba se, hogy "ni, ott az a kolozsvári színész, én meg épp nézem a filmet, amiben alakított, aztán emiatt megkapta az Oscart, fú, apám, oszt egy csomót utazgatott Amerikában, meg összejött az élet neki, én is ismerem, mindenki ismeri már, közismert... hogy is hívják?" Ezekbe ugyanis nagyon könnyű – és amíg ezekkel viaskodik az ember, lemegy a film egy része.

Na, de ki lehet ám keveredni az ilyesmikből. És igyekeztem – azt hiszem, sikerült is – ezektől az elvárásoktól mentesen alkotni aztán véleményt. Ami ez. Hogy láttam az Oscar- és még sok más díjat besepert magyar filmet. Ami nem rossz. Voltam moziban. De javarészt moziban voltam, nem a poklok poklában. Pedig úgy mentem be, hogy ha egy mód van rá, a pokolban leszek.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr738466078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.