Blogosz

MESE NINCS.

(Gyermek)pszichológia

2016. április 24. 14:56 - BlogoszEditor

Ó, milyen édes kis gyerek állapítom meg, ahogy elhaladok mellette. A kisfiú a kihalt utcán egyedül játszik. De ez egyáltalán nem zavarja, nagyon jól elvan. Mily' gyermeki ártatlansággal tesz-vesz ott az út szélén, a fűben, mennyire jól érzi magát saját kozmoszában. És már messziről meglát, néz, ahogy közeledem, majd amint odaérek hozzá, egyenesen rám tekint, és kérdez valamit. De nem hallom, hogy mit, mivel épp tekerek, és csak elhúzok előtte.

Vajon mit akart megosztani ez a kicsi? Vajon mi az, ami ezerszínű kis világában most előtérbe lépett, és szivárványos lelkületében annyira fontossá lett, hogy nekem is kommunikálni akarja? Bizonyára valamilyen fantáziadús, aranyos, játszi közlés, vagy épp nyiladozó értelmével a világra komolyan refektáló, ismeretet kérő dolog. Meg aztán fut még át az agyamon azt sem tehetem meg, hogy csak így elsuhanok mellette, semmire sem méltatva őt. Hiszen amúgy sincs rajtunk kívül senki más ezen az utcán, a város szélén, ami már inkább falusi környezet és akkor még én is, az egyetlen ember, akihez fordulhatott e pillanatban, szó nélkül menjek tovább? Nem szabad. Hiszen annyira összetett az ember. Ki tudja, akár valamiféle trauma egyik alkotórésze is lehet később, ha én, a felnőtt, akitől kérdezni akart, hátat fordítottam neki, szóra sem méltattam, meg sem álltam, mentem tovább. Ennek nem lehetek a részese, ilyet nem tehetek. Nem hagyhatom itt az út szélén, a kérdésével, ami függőben marad. És szóval emellett talán még érdekes is lehet, hogy a gyermekien tiszta lelkületű fiúcska vajon miről akar érdeklődni. Nyilván nagyon jópofa lesz, a bűntelen, patyolattiszta, még folttalan ifjonti szellem kicsiny rezdülése, angyali sziporkája.

Úgyhogy visszafordulok, visszatérek hozzá, és kérdem, mit mondott. Megismétli, de ugyanazon az aranyos, cérnavékony hangon, úgyhogy megintcsak nem értem. Kérdem hát még egyszer. És ekkor már erősebben, kicsit ércesebben, és mintegy számonkérően ismétli meg ezen ártatlan, a világ hívságai által még el nem rontott kis lény a gyermeki lelkülete legmélyéről feltörő, makulátlanul őszinte érdeklődésről tanúbizonyságot tévő kérdését: - Nu-mi dai un leu?

Oppardon. Én vagyok a hülye.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr608659126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.