Mi ez a nagy bőkezűség? Csodálkozom. De aztán megértem: aha, tipikusan a nyomor bőkezűsége ez. És akkor helyben is vagyunk.
Egy magyar-magyar tárlatnyitóról jövök el éppen (azért magyar-magyar, mert a helyszín és a szervezők nagyváradiak, a vendégek viszont az anyaországból érkeztek, és a kiállítás anyaga is), amikor a galériából kifelé jövet még megállítanak, hogy egyek-igyak valamit, mondom, köszönöm, de egyrészt sietek, másrészt nem kérnék semmit (jön a tavasz, nem most kellene meghízni, de ezt már nem teszem hozzá). Erre a kezembe nyomnak egy egész rekesz üdítőt. Hogy de, de, de, vigyem csak nyugodtan. Jó, hát megsérteni nem akarok senkit, viszem, bár én nem kérek. Ráadásul magyarországi. Plusz nem is cukrozott, hanem ez a mostanság divatos édesítő, a sztevia van benne. Hm, szóval mi lehet ez a nagy bőkezűség? Van egy tippem, ezért menetben meg is nézem, nem járt-e le az egésznek a szavatossága. És nem. Hanem pont holnap fog lejárni.
Aha, szóval ez az oka. Kiállításmegnyitóra azért még pont jó. Meg kiosztani még épp jó. Hamar megisszák, teljesen rendben van. Ma még érvényes. Meg amúgyis: azt mondják, az árucikkek hivatalos lejárta után is még egy darabig nyugodtan fogyaszthatóak a termékek. Úgyhogy ne nyígjon senki, örüljenek, hiszen nemcsak van, hanem ingyen van.
Hát, azért ahogy itt viszem ezt a hat pillepalacknyi adományt, arra gondolok, magát a kulturális eseményt is megbélyegzi és lehúzza ez a gesztus. Ugyanakkor művészetnek ez is művészet: egyfajta performansznak is felfogható. Hiszen – és ezt is régóta mondom – tökéletes a jelképisége, mivel a váradi kulturális élet is pont ilyen. Nagyon jó volt, újszerű, amíg friss volt, aztán egy ideje meg – jelentős részét tekintve legalábbis – csak a kezünkbe nyomott valami, nesztek, itt van, jól van az. És persze főleg lejárt a szavatossági ideje. Sokszor a megközelítéseknek, is, a kultúrafelfogásnak magának is, a csomagolásának is, az aktorai egy részének is. Talán a közönség egy részének is (bár ez mindig nehezebb kérdés, hogy ilyesmi végül is lehetséges-e).
És persze eszembe jut a Bëlga együttes Boros című számának örökérvényű passzusa. Amelyben ugyan nem üdítőről van szó, hanem borokról, de annál inkább érvényes:
"Mi van itt, nézzük! milyen a hangulatod?
Kóstoljunk rá fajtát és évjáratot.
A cuvée arra jó,
a kadarka amarra jó,
vagy egy '97-es a legrosszabból,
meló után ez a legjobb.
Vagy amitől a Tordai hallucinált -
kiállításmegnyitókra el is passzolhatnám,
ingyen bornak jó,
újságíróknak, művészeknek jó".
Na tessék ki gondolta volna, hogy a Bëlga 2007-ben ír egy számot egy 2018-as nagyváradi kiállításmegnyitóról? De precízen látva ám a valóságot. Ez ám az igazi látnoki képességekkel ellátott szerző – vagy ahogy a megnyitókon, kötetbemutatókon amúgy is előszeretettel használják az emelkedettebb, idegen megfelelőjét, ez ám a vátesz.
Na meg eszembe jut még erről a rekesz üdítőről az 1989 előtti időszak, főleg a nyolcvanas évek vége. Amikor mi már csak kétévente mehettünk külföldre, akkor is csak legfeljebb pár hétre, közben itt minden hiánycikk volt már, de Magyarországról át-átjöttek az ismerősök látogatóba. És hoztak egy csomó mindent. Néha olyasmit is, amire valóban szükség volt, de a megalázó az volt, hogy sok olyat, ami totál nem kellett. Használt szűrőt, megkarcolt bakelitlemezt, lyukas ruhát, megkezdett csokit, mit tudom én, még milyen szemetet. Amit aztán – az "adomány" miatti megaláztatást kényszeredetten lenyelve – pénzért meg is vettünk tőlük (aha, pénzért adták), csak azért hogy szükséges árucikkeket is hozzanak néha, és ne szakadjon meg a szívélyes kapcsolat az akkor Nyugatnak számított Magyarországgal.
Plusz ha már a lejáratnál tartunk, tegnap meg direkt megnéztem, meddig érvényes még az időközben már lejárt útlevelemben az amerikai vízumom, és felfedeztem, hogy tavaly ősszel lejárt még az is. És érdekes módon pont ma meg azt olvastam, hogy Váradon a Borsi úton lévő CBA a lejárt szavatosságú termékeit olcsón eladja kis ABC-üzleteknek, amelyek aztán a városban és a megyében sózzák rá azokat a figyelmetlen vásárlókra.
Na, de én nem viszem tovább ezt a rekesz üdítőt. Eddig is csak azért hoztam, mert nem akartam megsérteni azt, aki adta (talán nem is tudja, hogy lejárt, ha meg igen, akkor ő sértett meg engem, mindegy), azóta pedig gazdagok lakta utcán jöttem épp, nem volt kinél hagynom ott. Na, de immár épp itt ez a lerobbant pár ház, ahol romák laknak. Le is teszem a bontatlan rekeszt ide, az egyik ház elé, a járdára. Aztán megyek is tovább, immár üres kézzel.
De így meg rögtön be is villan: aha, hiszen, így már én sem vagyok sokkal különb, hát én is itt hagytam ezt. Hogy kiosztani még épp jó. Hamar megisszák, teljesen rendben van. Ma még érvényes. Meg amúgyis: azt mondják, az árucikkek hivatalos lejárta után is még egy darabig nyugodtan fogyaszthatóak a termékek. Úgyhogy ne nyígjon senki, örüljenek, hiszen nemcsak van, hanem ingyen van. Ha úgy tetszik, Bëlga-parafrázissal:
"Vagy amitől a Tordai hallucinált -
romáknak el is passzolhatnám,
ingyen üdítőnek jó,
rászorulóknak, meglepetésnek jó".
És az is eszembe jut még, hogy milyen egybeesés: pont tegnap néztem meg otthon, érvényes-e még az a rekesz Heineken sör, amiben szintén hat palack van, és amit tavaly kaptam egy ismeretlentől, hálaképpen, mert az utcán megtaláltam, és visszaadtam az iratait – de a sört nem ittam meg, mert nem szeretem –, és az este azt láttam, hogy addig tartogattam, amíg már tavaly nyáron lejárt, úgyhogy a bontatlan hatos rekeszt kitettem szépen az utcára.
Most tehát ott van a hat üdítő a romák háza előtt. Talán azt hiszik, valami jótétlélek tette oda – pedig ha őszintén belegondolok, nem is. Hogy akkor mi ez a nagy bőkezűség? Már nem csodálkozom. Már értem: aha, tipikusan a nyomor bőkezűsége ez. És akkor helyben is vagyunk.
