Napra pontosan ma harminc éves: megvan nekem annak a dokumentumnak a másolata, amellyel újjáalakult a legjobb nagyváradi, tisztán magyar tannyelvű iskola. Csak eddig megfeledkeztem róla, viszont előkerült, amikor az épp harmincéves romániai forradalommal kapcsolatos gyűjteményemet átnéztem. Ugyanis nemcsak a forradalom harminc éves ezekben a napokban, hanem számos hozadéka is. Így például az egész térségben legkomolyabb, legnagyobb presztizsű, önálló, magyar tannyelvű középiskola, azaz a nagyváradi Ady Endre gimnázium újjáalakulása, a román részleg kiköltözése is pont három évtizeddel ezelőtt történt, nyilván a változások okán.

A diktatúra bukása után szinte azonnal eszükbe jutott a tanintézet egyes tanárainak, hogy az oktatási rendszerben is most kell lépni, minél gyorsabban visszaszerezni mindazt, amit a kommunista elnyomás során elvettek, vagy beolvasztottak. Persze mi tudjuk a legjobban, hogy még most, három évtized múltán sincs minden megoldva a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása terén sem. Ám ez a mostani egy pozitív példa. Még akkoriban, a forradalmi hevületben is igen nagy lépésnek számított a román tannyelvű osztályok odatelepítésével vegyessé tett iskola újra színmagyarrá változtatása. És éppen az akkor még túlságosan le nem fékeződött változások lendületének köszönhetően meglepően könnyen sikerült is keresztülvinni az öreg suli visszaszerzését. Hogy úgy mondjam, oldschool módon.

Szóval a dokumentum, amit most meg is mutatok, az a beadvány, amelyet alig egy hónappal a forradalom kitörését követően benyújtott az illetékeseknek két felelős. Egyikük, a jó emlékű, néhai Jankó-Szép Sándor lett később az újjáalakult magyar iskola igazgatója. Tudni kell még, hogy ez nem csak egy volt a bihari megyeszékhely tanintézetei közül, hanem a legjobb magyar iskola. Referenciának számított, nem csak a városon belül, hanem a teljes magyar közösségben. És mindezeket tényleg nem azért mondom, mert én is odajártam – amúgyis mindig kiemelten törekszem az objektivitásra, nevetségesnek tartom a hazabeszélő stílust –, hanem mert ezek tények.

Ballagás az Adyban, illetve az öreg isi épülete. (A fotók az Ady Endre Elméleti Líceum honlapjának fotótárából vannak)

Ahogy tény az is, hogy egyszerűen büszkeség volt odajárni. Ugyanabba az iskolába jártam akkor is, amikor még a kommunizmusban 5-ös számú Ipari Líceumnak hívták – és akkoriban rühelltem bejárni, nagyrészt kongóan üresek voltak az órák, többnyire semmitmondóak, a tanárok többségén is látszott, hogy nem érdekli őket az egész, csak páran próbáltak tanítani, a többiek melózni jártak be, és a közösség is szedett-vedett volt. Aztán amikor 1990. elején ismét visszakapta a magyarság ezt az iskolát, egyből megváltozott minden: lett igazi motiváció, lendület, és ehhez hozzájött persze még az a lelkesedés is, amit maga a forradalom adott, úgy a tanároknak, mint a diákoknak. Furcsa érzés volt: azon kaptam magam, hogy szeretek iskolába járni. Akkor már nem kötelezően beosztották a diákokat valamilyen osztályba (a változás előtt csak egy matek-fizika, valamint számtalan mechanika szakos osztály létezett ott), hanem számos további szak alakult, és tulajdonképpen szabadon át lehetett jelentkezni: kit mi érdekelt, olyan szakra igazolhatott át. Öröm volt abba az iskolába járni, ekkor már a közösség is jó volt, jó fejekből állt az osztály jelentős része, a tanárokon érződött és látszott is a feléledt elhivatottság, immár tartalmas órákat tartottak, sőt, jó pár tantárgy már kifejezetten érdekelt.

Tehát az újjáalakulást lehetővé tévő dokumentumot az akkor még 5-ös számú Ipari Líceum néven futó iskola két embere írta alá, a hatalom gyakorlására létrejött Nemzeti Megmentési Front ezen iskolabeli bizottsága nevében, és azt a beadványt a Tanügyminisztériumnak küldték el. Napra pontosan harminc évvel ezelőtt történt ez: 1990. január 18-i keltezésű a dokumentum, és a már említett Jankó-Szép Sándor mellett Doina Sfîrlea írta alá. Mint az első oldalán is látható nem csak láttamozta azt a Nemzeti Megmentési Front tudományért és oktatásért felelős bizottsága, hanem verdiktként a testület felelőse szó szerint a következőt írta rá: „Kérjük az ügy kedvező rendezését, a lehető legrövidebb időn belül.” Előzőleg jóváhagyta ezt a Front városi testületének nevében Viorel Sarca is, aki szintén kézzel ráírta, hogy egyetért a dokumentumban foglaltakkal. Így jöhetett létre aztán a legerősebb magyar középiskola a városban, de mint jeleztem, ez nem az alakulás volt, hanem az újjáalakulás, bizonyos értelemben a felszabadulás, mivel a tanintézet sokkal nagyobb múltú, és ezelőtt harminc évvel csak visszakapta azt teljes mértékben a magyar közösség. A mostani Ady Endre Gimnázium elődje az Orsolya-rendi zárdaiskola volt amelyet 1771-ben alapítottak, aztán 1856-tól tanítóképző is működött ott, még később polgári leányiskola is alakult benne. Érdekesség, hogy pont száz évvel ezelőtt kezdődött aztán a létesítmény első válsága, akkor majdnem meg is szűnt az iskola, később, amikor a város újra a magyar állam fennhatósága alá került, javultak az állapotok, aztán 1944-ben a vallási oktatást megszüntették. Sokan emlékezhetnek már arra, hogy a román kommunista diktatúra során egy magyar nemzetiségű kommunista, a szalontai születésű Mogyorós Sándor románosított nevét viselte az iskola: 1971-től 1982-ig Alexandru Moghioroş Líceumnak hívták. Kuriózum, hogy ez a magyar politikus, aki nem csak munkásmozgalmi aktivista volt, hanem – a kor gyakorlatának megfelelően – politikussá is avanzsált, 1959-ben már éppen az önálló magyar nyelvű oktatás ellen érvelt, azt állítva, hogy külön magyar egyetem létrehozása politikai hiba, és az a magyar reakciónak tett engedmény. 1982-től 1989-ig aztán 5-ös számú Ipari Líceum volt az iskola neve, a jelentős váradi kötődésű Ady Endre nevét pedig 1990-ben azzal együtt vette fel, hogy ismét teljesen magyarrá vált. Ugyanis a román osztályokat elköltöztették onnan, más román iskolába olvasztották be, és a létrejött Ady gimnázium a helyén maradhatott, tehát a történelmi épületegyüttesét is megtarthatta.

Érdekes elolvasni magát ezt az immár történelmi dokumentumot. A szövegben olyan passzusokat is találni például, amelyek máig megoldatlan témákat vetnek fel, már harminc évvel ezelőtt. Rögtön az első pontban például azzal érvelnek az újbóli színmagyarrá tétel mellett, hogy „az oktatáspolitika összességében, és azon belül a nemzeti kisebbségek iskolarendszere is súlyos károkat szenvedett a szomorú emlékű, diktatórikus előző rezsim idején.” Mint tudjuk, aztán később is szenvedett néha. Kifejtik még, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó gyerekek felkészülése gyengébb, egyenlőtlen, mivel ezeket a gyerekeket sokszor szétszórják különféle iskolákba, ahol kizárólag román nyelven tanulhatnak, ráadásul a tanintézetek felszereltsége és az épületek állapota nem felel meg korszerű oktatási céloknak. Ismétlem: ez harminc évvel ezelőtt volt, de sok iskola ugyanilyen leromlott helyzetben van ma is. Azzal is érvelnek a nemzetiségileg vegyessé tett középiskola szétválasztása mellett, hogy az épület túlzsúfolt: akkoriban harminc osztályteremben 75 nappali és esti tagozatos osztály számára kellett órákat tartani. Azt is megemlítik, hogy kérésük a diákok, a szülők és a tanári kar óhaját tükrözi, mégpedig a magyar mellett a román részről is. „Határozottan kérik” egy magyar tannyelvű középiskola megalakítását – később kézzel átjavították a „megalakítás” szót úgy hogy végül az újjáalakítást kérvényezték meg. Azt is megemlítik előzőleg a dokumentumban, hogy az adott épületben működő tanintézet színmagyar voltának előtörténete is van. Érdekes még egy másik javítás is az iratban: azt is kérik, hogy az épp zajló tanév második évharmadától költözzenek át a román osztályok egy másik épületbe, és azok autonóm tanintézetként működjenek tovább, aztán később az „autonóm” szót áthúzták és átjavították arra, hogy „független”. De szerintem – az első reflexünkkel ellentétben – ez nem azért történt, mert a területi önrendelkezést próbálták elsumákolni, hanem nyilván semmi köze az "autonómia" szó itteni jelentésének ennek ahhoz a másikhoz, hanem egyszerűen csak magyarok fogalmazták a szöveget, és később pontosítottak. A kiköltöző román részleg számára székhelyként kérik a volt megyeközi pártiskola épületét, a Kogălniceanu utca 1. szám alatti ingatlant. A szövegben ez utóbbi mondatot alá is húzta a a Nemzeti Megmentési Front képviselője, és aláírással meg pecséttel megerősítve odaírta, hogy egyetért.

Ugyancsak kézzel írott megjegyzésként, szintén pecséttel és aláírással megerősítve odaírta még a margóra, hogy, a román részleg kiköltözése után „azonnal biztosítani kell az oktatási folyamat jó működését”. A dokumentum azzal zárul, nyomatékosan felkérik a szakminisztériumot, járjon el az ország ideiglenes kormányánál, hogy ez utóbbi utasítsa a nagyváradi önkormányzatot az igényelt épület, vagy más megfelelő ingatlan átadására, a távozó román részleg számára.

Két kérdőjellel reagált a beadvány egyik címzettje arra, hogy a szöveg sztrájkfenyegetéssel zárul: az aláírók jelzik, hogy ha nem lesz gyors megoldás, mindkét tannyelvű részleg tanárai és diákjai sztrájkba fognak lépni, és a pozitív válasz megérkeztéig folytatják akciójukat. Erre azonban nem került sor, persze azért sem, mert a románok is benne voltak a költözésben, ami nyilván nagyban segítette az ügy megoldódását.

Szóval így született újjá a régió egyik legerősebb és tisztán magyar tannyelvű középiskolája, a forradalom kezdeti lendületében. Később aztán mind a forradalom, mind az iskola lendülete alábbhagyott, sőt, az RMDSZ teljesen rá is mászott erre is, leginkább abban az időszakban erősítve rá, amikor ezen párt Bihar megyei szervezetét a főleg különböző bűncselekmények kapcsán ismertté vált Kiss Sándor vezette, a gyereke pedig ebbe az iskolába járt. De az Ady történetének és színvonalának ez már egy másik, kevésbé dicső fejezete. A kezdeteket mutattam be most, pontosabban az újrakezdést.

Szintén személyes emlék, hogy persze nemcsak az iskola útjai lettek kanyargósabbak a forradalom lefékeződése után: még javában tombolt bennünk a boldogság az iskola újraalakítása miatt csakúgy, mint a felszabadulás miatt, és mint mondtam, ez a tanárokon is látszott, a többségük minden órára szinte örömmel érkezett 1990-ben, és még a hangjuk is pozitívabban csengő volt már – aztán egy tavaszi napon úgy jött be órát tartani Nagy Zoltán matektanár, hogy a szokásostól eltérően mélyen hallgatott, az óra során többször kiesett a szerepéből, meg-megállt a mondandójával, sóhajtott, mintha könnyeket is láttam volna megcsillanni a szemében, de a legmellbevágóbb az egész lényéből akkor áradó tanácstalan döbbenet és mély szomorúság volt. Mi is tudtuk ennek az okát, mégis megdöbbentő volt látni, mi történik. Ezekben a napokban zajlott ugyanis Marosvásárhelyen az utcai harcokkal járó véres magyar-román, etnikai alapú összecsapás. Ami Bukarestből szervezett pogrom volt, és előre kitervelt módon megakasztotta a forradalom során elindult román-magyar megbékélést, okot adott a titkosszolgálat nyílt újraszervezésére, és ami a legsúlyosabb volt, egyértelműen jelezte, hogy az egész változást tévútra térítették. Ne feledjük: alig három hónappal az 1989. decemberi hatalmasnak hitt változások után voltunk csak.

És a magyar-román vérontás hírére, ott, a még alig felszabadult és alig visszamagyarosított iskola egyik osztálytermében azt is ki tudtuk olvasni a tanár úr gesztusaiból, hogy jó része az ezelőtt pár hónappal még biztosra vett új világunknak ezekben az órákban, napokban omlik össze örökre. Illetve talán nem is létezett, e három hónapig sem, csak illúzió volt. Ma már tudjuk: nagyjából jól olvastuk le.

*

A posztnak az előbbi mondattal vége. De ha már itt tartunk, jöjjön egy kis bónusz: mutatok még valamit, bár ez már inkább azoknak lesz kellemes, akikkel együtt átéltük. 1989 után rögtön robbanásszerű fejlődésnek indult a sajtó is – én például már akkor abban akartam dolgozni, aztán később abban is dolgoztam –, de diákokként persze még csak az iskolában élhettük ki a minket harapdáló kreativitást. Így mindenfelé sulilapok alakultak. Az Adyban is.

Gyors egymásutánban változott ezek neve és stábja, de ha jól emlékszem, az elsőnek a neve Talizmán volt, a másodiknak Kavics. Vagy talán ezek konkurensek voltak, nem tudom már, mindegy. Volt közben néhány kitűnő osztálytársam, akiket valami okból irritált az a társunk, aki a Talizmán stábjának tagja volt (mellesleg később ő lett a Transindex egyik alapítója), meg talán az is, hogy kimaradtak a szervezkedésből, ezért aztán elégedetlenek szervezkedtek maguk is, és csináltak egy vicces ellenkiadványt. A Kavics mintájára elnevezték Bazaltnak – nesze, fajsúlyos név, essen a lábadra. A Talizmánból csak az első, meg az utolsó oldalt mutatom most meg, ma már nem különösebben érdekes, mivel aktualitással akkoriban bíró anyagokkal volt tele – viszont a Bazaltból az egészet, azaz mind a négy oldalt. Én a mai napig remekül szórakozom, ha öt-tízévenként előkerül ez a szekrényből. Remek tartalom, az a fajta kreativitás, ami a kis intelligens fejekben a forradalom utáni szabadság lendületével párosult. Érdemes elolvasni az egészet. És ahogy a talizmánosból médiaalapító lett, az egyik kollégájából színész, a másikból az USA-ban élő liberális harcos, úgy a bazaltos mellékfoglalkozást űzők egyikéből nyelvész, tolmács, a másikukból az akkori lendületet adó forradalommal összefüggő Tőkés külkapcsolati munkatársa. Szóval na.

Jó szórakázást. És ne feledjék: itt még csak 1991-et írtunk.

És akkor a Bazalt: