Érdekes élmény, amikor a semmi közepén haladva az utat váratlanul egy elhagyott H.A.T.Á.R.Á.T.K.E.L.Ő. zárja el. :)
Amúgy eleve is érdekes Nagyszántón lenni – sokadszor tekerek erre –, mert ez egy zsákfalu, azaz innen tovább sehova nem visz közút. Persze a szántóföldeken, a parcellák között, erdőszélen át el lehet jutni más településekre, de közúton innen tovább sehova. Magam is a szántóföldek mellett megyek tovább innen, valamiféle földutat követve, találomra, hogy hova is visz ez végül. És akkor tessék: egy idő után már kavicsos az út, ott meg valami kapu, a távolban. Gondolom, valami gazdasági létesítmény lesz az. De nem. Hanem így alakul a találkozó egy váratlan határátkelővel.
Szóval akkor itt, a világ végén, Nagyszántónak is a végén, amely település maga is az utak végét jelenti, és az országnak is az egyik vége, tehát itt, a semmiben haladva váratlanul centiméterekre meg lehet közelíteni a szomszédos országot. Különös egy ilyen néma, mozdulatlan, üres határátkelő. Mert sehol egy lélek, és maga a létesítmény sem üzemel. Amúgy kicsi az egész, és csak az objektum szűk környezete van körülkerítve: nem a határ mentén húzódik kerítés, végig, hanem épp csak maga az átkelő van körbekerítve, minden más szabadon, ameddig a szem ellát. Dehát ez a normális, persze. Ahogy nézem, majdnem simán meg lehetne kerülni ezt, és átmenni, láthatóan az út egyből folytatódik is odaát. Bár a lezárt átkelőt körülvevő kerítés két oldalán egy kis mocsár van, hogy ez mégse legyen annyira könnyű. De amúgy sem próbálnám meg – mert ugyan kamerákat nem látok sehol, valószínű, hogy őrzik valahogyan, például biztosan az űrből figyelnek a határrendészek, szofisztikált távizékkel, amik hatmilliárdos nagyításban mutatják minden sejtem mozgását. Is. De az is lehet, hogy ott vannak, odébb, valami fák árnyékában.
Később feltűnik az üres tájban egy illető, aki elmondása szerint a környéken, román oldalon dolgozik, valami munkagépen, a mezőkön, és várja, hogy érte jöjjön az autó, ami hazaviszi. Vele kisakkozzuk, hogy ez lehet az a bizonyos ideiglenes átkelő, amelyet kizárólag kavicsszállító kamionok számára nyitottak, amelyek a határ romániai oldaláról vittek sódert a magyar oldalon zajló autópálya-építéshez. Odébb – szintén román oldalon – van egy farm. Oda is benézek, épp azért, ami a rövid látogatásom vége: az ott mozgó egyetlen ember megerősíti, hogy ez az az ideiglenes átkelő, és már nem működik. Csodálkozva méreget viszont – ahogy az előbbi tag is ezt tette beszéd közben –, és mondja – akárcsak az előző tag is –, hogy nem érti, miképp juthattam el a Magyarországra vezető kapuig. Ugyanis a határrendészek járőrei rendszeresen járnak erre. Az előbbi illető amúgy hozzá is tette, hogy neki is felírták az adatait, mivel a védett térségben dolgozik. Ám én nem találkoztam egy járőrrel sem. Amit köszi, mert semmilyen irat nem volt nálam.
Utánanéztem: ez az átkelő 2018. november 6-án nyílt meg, kizárólag azért, hogy innen át lehessen vinni a sódert, ami a magyarországi M4 autópálya határig futó szakaszához kellett. Ugyanis a kavicsot szállító kamionok előzőleg a román-magyar határ legnagyobb átkelőjén, a Bors-Ártánd ellenőrzőponton át jártak, ahol a nagy forgalom miatt nehézkes volt a közlekedésük. Ezért kaptak egy külön átjutási pontot, itt, Nagyszántó és Nagykereki között. A sztráda ezen, magyarországi szakasza EU-pénzből épült, és azóta már készen van. Úgyhogy 2019. július 31-én le is zárták ezt az ideiglenes átkelőt. Amely amúgy hétfőtől szombatig 8,30 és 19,30 óra között üzemelt, amíg működött.
Ama kilenc hónap során 60.000 kamionnyi sódert vittek ott át. Napi átlagban 400 átkelést regisztráltak, mindkét irányt számítva.
Most meg érdekes látványosság az arra járóknak. Akikből nem sok van. Egy elhagyott határátkelő, ahova jelölt út sem vezet, egy létesítmény, amelynél csak a magasra nőtt fű, a nádas, meg a fák susogása, a békabrekegés, tücsökcirpelés, madárcsicsergés az ambientális zaj, és bár messzire ellátni, sehol senki. Vagány. Az is, hogy itt tartunk, vagyis az, hogy ennyire természetes ez.
Főleg azok értékelik, akik még megérték, hogy drákói szigorral őrizték a határokat, és magukat az átkelőket is, a zöldhatárt meg különösen, ráadásul átkelni csak kétévente egyszer lehetett. Most meg, tessék, ilyen jó lazaság van. Nagyon sok más mellett ezt is az Európai Uniónak is köszönhetjük. Ilyenek mennek át a fejemen – miközben elfelé tekerek, immár gyorsan. Nehogy épp a végén fussak bele mégis abba a járőrös macerába.
