Blogosz

MESE NINCS.

Mi az Isten?

2008. január 06. 22:39 - BlogoszEditor

Úgy döntöttem, olyan bejegyzések is kellenek, amiket senki nem olvas el. Ezért meghoztam azt a súlyos határozatot, hogy a jövőben - időnként - olyasmiket is fel fogok tenni, amiket más célból írtam és nekem tetszenek, ám hosszúak és talán kontextus hiányában nem épp jönnek be, meg nem is humorosak.

További érv, hogy egy kedves ismerős (szia, Enikő! :) ) arra kért, írjak hosszabban. Hát, nagyszerűen beletalált : telepatikusan izélte a hogyhíjjákot, mert pont itt van az alábbi szöveg - amelynek biztos ismérve, hogy távolról sem rövid.

Ime tehát egy esszé mélyvíznek. Nem feledve, hogy több nap, mint kolbász.

    MI AZ ISTEN?

Léteztek ugyan mindig is tamáskodók, ám a kereszténység korai időszakát meghaladva az egyház, az egyházi vezetők álláspontja volt a döntő: Isten van és kész. Ezt az egyszerű tételt sokan evidenciaként fogták fel, meg sem kérdőjelezték, azonban – bármiről is legyen szó – minden társadalmi csoportnak megvannak a maga „renegátjai”. Emellett a kvázi szélsőség mellett mindenféle merítésben megjelennek azok is, akik ugyan nem vetik el magukat az aktuális tanokat, ám hajlamosak azokat elemezni, s ennek nyomán kialakul bennük annak a szüksége, hogy bizonyítékok is rendelkezésükre álljanak az adott dogmák létjogosultságára vonatkozóan. E két utóbbi csoporttal – vagy legalábbis ezek jónéhány tagjával – rövid úton leszámolt az egyház bizonyos korokban, ugyanakkor ezzel párhuzamosan többnyire volt egy olyan törekvése is, hogy kielégítse az alapkérdésekre rákérdezők kívánságát és megvédje a hivatalos álláspontot – természetesen csak addig ameddig maga a tamáskodó felvetés, illetőleg a téma számára szalonképesnek tűnt, s nem eretnekségnek.
100_3952.jpg "E két utóbbi csoporttal – vagy legalábbis ezek jónéhány tagjával – rövid úton leszámolt az egyház bizonyos korokban"

Nehéz is lett volna másként cselekednie bármely keresztény vezetőnek, hiszen az emberi alaptermészet idevágó vonása, nevezetesen a mindenkortól való kíváncsiság és kutakodási hajlam messze meghaladta és meghaladja bármely egyén vagy struktúra korlátozó tendenciáit, törekvéseit. Bizonyos alapkérdések mindig is felmerültek és a bennük rejlő humán vonzatok miatt azt is megkövetelték, hogy az ember lehetőség szerint érvelni is próbáljon mellettük vagy ellenük, azaz bizonyítékokat keressen vagy cáfoljon. Nemhogy nem alakult ez másként a filozófiában, hanem itt egyenesen hangsúlyosabban merült fel, hiszen ez a diszciplína tulajdonképpen predesztinált a kutakodásra és a vitára, mi több, feladatának tekinti azt is, hogy az amúgy evidenciának tűnő jelenségeket, tényeket, fejleményeket stb. is nagyító alá vegye.

Ásás igen, fúrás nem

További összefonódások is egymás felé húzzák mindazt amiről most értekezünk, nevezetesen az egyházat, a filozófiát, az Isten létéről vagy nemlétéről gondolkodó véleményformálókat, illetve (kissé periférikusabban ugyan, de) azokat is akiknek – elvileg legalábbis – az egész szólna, azaz a kétkedők tömegeit. Ennek illusztrálására elegendő visszagondolni arra, hgy a filozófia már a kezdet kezdetén sem volt mentes a divinitás sokféle aspektusának vizsgálatától, ám később egy adott korszakban kifejezetten az egyház kebelén pihenve nőtt, fejlődött tovább a filozófia – legalábbis a keresztényi vonulat esetében.
Ez a szükségszerű szimbiózis – amit az adott konjunktúrák hoztak létre, mint a filozófia korabeli fő csapásirányát, mai szóval élve trendjét –, érdekes kettősséget eredményezett az egyház alapjául szolgáló ügyeket vizsgáló filozófia, valamint a filozófiát bizonyos határok között tartani igyekvő egyház között. Egyrészt ugyanis folyhatott a diskurzus alapkérdésekről is (így például arról, hogy egyáltalán van-e Isten), ha úgy tetszik az addig tabunak vélt témák jó részéhez hozzá lehetett immár nyúlni. Másrészt azonban az egyházi főméltóságok (illetőleg egy adott korszakban az inkvizítorok) nagyon is ügyeltek arra, hogy a bizonyítékok és egyéb érdekességek után való filozófiai ásás ne áshassa alá a dogmákat magukat, illetőleg az egyház alapjait, még kevésbé mehessen át áskálódásba. Egyszerűbben szólva volt egyfajta ellenőrzése ennek az önreflexiós folyamatnak is.
picture-034.jpg "Az egyházi főméltóságok (illetőleg egy adott korszakban az inkvizítorok) nagyon is ügyeltek arra, hogy a bizonyítékok és egyéb érdekességek után való filozófiai ásás ne áshassa alá a dogmákat magukat, illetőleg az egyház alapjait"

Ki- és összekacsintások

Itt térhetünk rá az Isten-érveket felsorakoztató Descartes apportjára és életművének vonatkozó részére, hiszen Descartes maga is olyan gondolkodó volt, aki csak úgy tudott érvényesülni, ha betagolódik a konjunktúrába, ám időnként kikacsint onnan – de az értelmiség, a gondolkodók derékhadának ilyen keretek közé való kényszerítése egyébként minden korra jellemző.
A felvezetés kontextusában is érdekes tehát megfigyelni azt, hogyan és mivel indítja René Descartes Elmélkedések az első filozófiáról című művét, amelyben komoly teret szentel az Isten létét bizonyító gondolatmeneteinek, ám előbb némi világi meghajlásokra kényszerül. Sűrű kézfogásokkal és vállveregetésekkel kezd ugyanis, amikor a párizsi teológia dékánja és doktorai, valamint „az oly igen tudós és hírneves férfiak részére” küldött üdvözlet keretében mintegy kifejti, hogy most Isten létéről és más vonzatokról is értekezni fog, de emiatt nehogy véletlenül eretneknek tekintsék, ó, dehogy, hiszen ő csak azokhoz szól, azokat igyekszik visszatéríteni az egyház kebelére, akik Istentől már annyira elrugaszkodottak, hogy képtelenek egyszerűen elfogadni annak létét, ehelyett már mindenféle bizonyítékokat igényelnek, azaz dogmatikus szempontból megingani látszanak. Descartes – aki egyébként is igen precíz és körültekintő volt, hiszen nemcsak a keményvonalas vezetőktől próbálta a hozzájuk való szólással eleve megvédeni életművét, hanem másrészről igyekezett előre látni a gondolatmenetével kapcsolatos ellenvetéseket, s ezeket a cáfolatokkal együtt eleve beépítette művébe – egy másik előszót is megfogalmaz, amely már az olvasóhoz szól és más hangvételű. Itt már nem tiszteletköröket fut, hanem magát a témát igyekszik körbejárni, mielőtt annak részleteibe belebocsátkozna. Jelzi is rögtön: „újra belefogok ezen Istenre és az emberi elmére vonatkozó kérdések s egyúttal az egész első filozófia alapjainak tárgyalásába” (Descartes, René: Elmélkedések az első filozófiáról; Atlantisz kiadó, Budapest 1994., 15. old., 1. bekezdés), de mindezt nem a nagyközönségnek, hanem csak az értőknek szánja. Tisztában van ugyanis azzal, hogy még azok tömegei sem képesek megfelelően percipiálni ilyen mélységű filozófiai levezetéseket, akik egyébként kifejezetten igényelnék az Isten léte vagy nemléte melletti bizonyítékokat, vagyis az idegenvezetést ezen a nehéz terepen.
Előre is bocsátja: „Még csak arra sem biztatnék senkit, hogy olvassa e művet, hacsak nem akar – és képes is – komolyan velem elmélkedni, s az elmét az érzékektől valamint az összes előítélettől elvonni. Nagyon jól tudom azonban, hogy ilyen olvasó csak kevés akad.” (Descartes, René: Elmélkedések az első filozófiáról; Atlantisz kiadó, Budapest 1994., 15. old., 1. bekezdés) Azért próbáljuk meg a következőkben, mégpedig az Isten-érvekre összpontosítva.

Filozófia, nem teológia

A felütés is rögtön érdekes s talán az adott kor konstellációjába helyezve merésznek is mondható: az Elmélkedések az első filozófiáról című értekezésgyűjteményében ugyanis Descartes siet leszögezni, hogy Isten létét sokkal inkább a filozófiában kell és lehetséges bizonyítani, semmint a teológiában – s ugyanez igaz akkor is, ha a lélek létére keresünk érveket. Rövid úton belátható ugyanakkor, hogy mennyire igaz ez, ha megvizsgáljuk a filozófia és a teológia vétetését, eszköztárát. A teológia ugyanis – mint az már eleve az elnevezéséből is kiviláglik – úgymond Isten tudománya, tehát köréje épül, ezáltal már eleve elfogadva és ténykérdésként kezelve magának az Istennek a létezését. Ez tehát nem arra szolgált, hogy megvilágítsuk, van-e az amiről beszélünk, hanem arra, hogy specifikus módon tárgyaljuk és elemezzük Őt, illetőleg a Vele összefüggő kérdéseket. Ezzel szemben a filozófia – s ha úgy tetszik, hogy az előző etimológiai vonzatot itt is alkalmazzuk, akkor ezen kifejezés maga is releváns, amennyiben a bölcsesség szeretetét jelenti – alkalmas arra, hogy objektíven szemlélje akár bizonyos bölcsészettudományok alapját is, következtetésekre jusson akár ezen alapok stabil vagy instabil voltáról is.
Descartes nagyon határozottan rámutat arra is, hogy az Isten létével kapcsolatos – és oly sokak által igényelt – bizonyítás semmiképpen nem lehet valamiféle lingvisztikai vagy logikai varázslat, illetőleg ködösítés, amelynek a végén szentenciákat fogalmazunk meg, és mindezt levezetésként, bizonyításként prezentáljuk, hanem – mint mondja – e bizonyításnak „a természetes ész által” kell történnie, hiszen így válhat hitelessé – azaz így érheti el célját. Különösen igaz ez akkor, ha visszautalunk arra, hogy a szerző eleve szűkebb körnek szánta levezetését, ami feltételezi azt, hogy ezen körbe tartozók eleve jobban megtalálják a hibát akkor, ha bármiféle hókuszpókusszal próbálná csak helyettesíteni a strukturált érvelést.
Descartes többször jelzi azt is, hogy az érzékekhez, az érzéki világhoz való erős kötődés nagyban torzíthatja, sőt, akár akadályozhatja is a megismerést.

Variációk

Mielőtt kiemelten tárgyalnánk Descartes Isten-érveit, szükségszerű áttekintenünk az Elmélkedések egészét, azaz röviden ismertetni, miről is szól a teljes mű.
Hat elmélkedésében, valamint az ezt követő ellenvetésekben és cáfolatokban néhány filozófiai alapkérdést próbál megvilágítani Descartes, mintegy tisztázandó bizonyos alapfogalmakat, amelyek főszerepet játszanak a világ percipiálásában és a gondolkodásban. Megjegyzendő azonban, hogy gyakorlatilag mindegyik elmélkedés összefügg bizonyos mértékig Isten, mint egy magasabb létforma és hatalom kérdéskörével – vagy legalábbis fogózkodókat, kiegészítéseket adhat a vonatkozó érvelésekhez.

Descartes-tal a mátrixban

Az első elmélkedés azokról a dolgokról szól, amelyek kétségbevonhatók. Kifejti: az érzékek közvetítik a világ érzékelhető részét, ám ezek néha csalnak. Márpedig nem bízhatunk meg soha többé abban, ami/aki akárcsak egyszer is rászedett már. Nem új a mátrix-elmélet (vagy legalábbis vízió), bármennyire is annak tűnhet egyeseknek. Olyannyira nem új, hogy Descartes is már a sokadik volt, aki valamiféleképpen belekapott ebbe – ám természetesen más képekkel prezentálta és másképp fogta fel. Ennek ellenére a lényeg ugyanaz: Descartes felveti, hogy mi van, ha egyféle mátrixban élünk, azaz Isten úgy teremtette a világot hogy ne legyen benne semmi, minket viszont úgy teremtett, hogy úgy tűnjön, mintha lenne. Ebben az esetben ugyanis a minket körülvevő „létező” világ összes díszletelemét „érzékeljük”, sőt bizonyosak is vagyunk mindezeknek a létéről, ráadásul tárgyaljuk, elemezzük, bizonyítjuk ezek létét – miközben mindez érzéki, de még inkább tudati csalódás pusztán. Az az ősi gondolat, amely talán egyidős az emberi tudattal (vagyis az az atavisztikus félelem, hogy mi van ha minden ami minket körülvesz valójában nem is létezik és valamiféle transzcendens átverés tehetetlen áldozatai vagyunk), sok ezer éven át kalandozva megtalálta Descartes-ot is, s ugyanúgy megrémítette. Ezért azzal is zárja első elmélkedését a gondolkodó, hogy talán Isten nem akarta, hogy ily nagyot csalódjon. Azaz végül is inkább elveti ezt az elméletet.
A második elmélkedés szól Az emberi elme természetéről, arról, hogy jobban ismerjük, mint a testet. Ez a gondolatmenet az előzőhöz való visszacsatolással indul: tegyük fel, hogy nincs semmilyen érzékszerv, de nincs sem test, sem alak, sem kiterjedés. Már kopogtat is a kérdés: akkor meggyőzhetem- magam, hogy én sem vagyok? A Descartes-tipológia nagyszerű példája az a huszárvágásos, egyszerű és logikus válasz, ami érkezik: ilyesmiről nem győzhetem meg magam, hiszen ha győzködöm magam, akkor eleve vagyok.
A kétkedésen alapuló levezetés stratégiájának folytatásaképpen Descartes rögtön ellenvetéssel is él: de mi történik akkor, ha a magam léte vagy nemléte tárgyában zajló gondolkodásom is csak illúzió és igazából csak egy másik entitás járatja velem a bolondját? A válasz ismét elegánsan egyszerű: ha bármi vagy bárki, akármilyen célból ugyan, de ilyesmit tesz velem, akkor ez is azt mutatja, hogy vagyok. Mi több, innen tovább is léphetek már, hiszen a test – és a hozzá kötődő sok érzék, érzékelés – elvehető tőlem, a gondolkodás azonban nem. Kizárólag gondolkodó elme vagyok tehát, vagyis lélek, ész. Két konkrét példával is illusztrálja ezt: a gyertyaformájú, majd elolvadó viaszéval, valamint azzal, hogy mi lenne, ha az engem körbevevő embereket ember formájú gépekkel helyettesítenénk. Mindkettőből arra a következtetésre jut, hogy amit látok, annak csupán a felszínét percipiálom az érzékszerveimmel, a lényeget, magának az adott dolognak a képzetét viszont az elmémmel detektálom.
Erre jön aztán a harmadik elmélkedés, Arról, hogy Isten létezik. Az eddigi levezetéseinek eredményeit is hasznosítja itt, amikor azt kínálja premisszának: bizonyos vagyok abban, hogy gondolkodó dolog vagyok. Az ideák amelyeknek a segítségével a létben navigálok többnyire tőlem (pontosabban tőlünk, emberektől) származnak. Ám Descartes felveti: van-e olyan idea, amelynek eredete más, amely valahogy kívülről került belénk? Mert ha van, akkor lennie kell valamiféle külső forrásnak is, ha tetszik kvázi valakinek aki belénk helyezte ezt az ideát. S amennyiben ez így van, akkor nemcsak én vagyok a világon, hanem ezen kívülről érkezett idea oka is. Márpedig az ideákat megvizsgálva csakis Isten ideája az, ami rajtunk kívül helyezhető, mindent (tehát minket is) átfogó, végtelen. Márpedig ilyen képzetekkel társítható idea tőlünk nem származhat, hiszen mi is részei vagyunk – ebből következik, hogy léteznie kell Istennek, aki ezen idea oka, forrása és lényege. (Az idea fogalma a filozófiában sok vonatkozással, értelemmel bír. Descartes ebben a szövegében egyetlen értelemben használja, amit talán a következőképpen lehetne megfogalmazni: idea minden lelkünkben meglévő mentális tárgy. Amikor érzékeljük a külvilágot - látjuk, halljuk, szagoljuk, tapintjuk és ízleljük -, úgymond képek jelennek meg elménkben mindarról amit érzékelünk. Ezekről a „képekről” gondolkodhatunk, ezekre visszaemlékezhetünk stb. Ha például azt mondom hogy „sárga” azonnal megjelenik az elmémben a sárga szín „képe”, mert már láttam sárga színt. Épp így az összes hang, íz, illat stb. „képe” is megjelenik elmémben, ha már láttam. Ezeket a képeket hívjuk ideáknak a descartes-i vonatkozásban. Amikor emlékezek, gondolkodom, elemzek stb. nem csak ilyen egyszerű „képek” jelennek meg az elménkben - mint a sárga színe -, hanem összetettek, bonyolultak is. Ezért van az, hogy nem csak a közvetlenül érzékelt dolgokról tudunk fogalmakat alkotni, hanem értelmünk termékeiről is, mint pl. a gondolkodás, a kételkedés, a bizonyosság, a bizonytalanság, a jóság, a szerelem, a hitványság, az erény stb. Ezeket is ideáknak hívjuk a descartes-i vonatkozásban. Röviden: idea tehát minden „kép” és fogalom ami az érzékszervi észlelésből és az elme tevékenységéből ered, ezért akármilyen fogalmat, vagy érzetminőséget gondolunk, vagy tapasztalunk, annak ideája jelenik meg elménkben. Mi több, a tökéletesség, azaz Isten ideája velünk született. Ime, hogyan írja ezt le maga Descartes: „És egyáltalán nincs is mit csodálkozni azon, hogy Isten, miközben megteremtett, azt az ideát belém bocsátotta, miként a mesterember is rajta hagyja kézjegyét a művén. S az sem szükséges, hogy ez a kézjegy valami a műtől különböző dolog legyen. Hanem pusztán abból kiindulva, hogy Isten megteremtett engem, elég okom van rá, hogy higgyem: valamiképp az ő képére és hasonlatosságára teremtett meg engem, s azt a hasonlatosságot, amelyben Isten ideája foglaltatik, ugyanazon képesség révén észlelem, mint amellyel önmagamat ragadom meg. Azaz mialatt elmém szemét önmagam felé fordítom, nemcsak azt látom be, hogy befejezetlen, s mástól függő dolog vagyok, aki mindig nagyobb tökéletességre törekszem a magam meghatározatlan módján, hanem azt is, hogy az, akitől függök, mindazt a nagyobb tökéletességet nem meghatározatlanul és pusztán lehetőség szerint, hanem határtalanul és valóságosan birtokolja, s hogy ekképp ő maga Isten.” (Descartes, René: Elmélkedések az első filozófiáról; Atlantisz kiadó, Budapest 1994., 64. old., 1. bekezdés)
Természetesen ez a kifejtés bővebb, az Elmélkedések az első filozófiáról struktúrájának megkezdett bemutatása során ide visszatérünk.
A negyedik elmélkedés Igazról és hamisról szól. Descartes leszögezi: az első elmélkedésekben madárijesztőként felállított mátrix-víziótól mégsem kell rémüldözni, ugyanis most bukik. Isten ugyanis – mondja Descartes – nem csap be, nem téveszt meg. Mert (s erre az előbb tárgyalt ideával való rokoníthatóságra is utal) Isten tökéletes, ezzel szemben bármiféle csalás a tökéletlenséget mutatja, sőt maga a tökéletlenség.
Descartes ennél is tovább megy a levezetésben, valamint mellesleg a mindent átfogó, szörnyű isteni csalás képzetétől berezeltek érvekre épülő megnyugtatásában. A szerző ugyanis kifejti: Isten nemcsak nem szedett rá, hanem egyenesen olyan képességet is adott, amelyet helyesen használva nem is tévedhetünk. Ez azonban csak addig működik, ameddig teljesen feléfordulva cselekszünk. Ám amennyiben magunk vagy bármi más felé fordulunk, másra fókuszálva próbáljuk használni e képességet, egyre több lesz a kétség s ebből fakadóan a tévedés.

Intermezzo

Magánvéleményem egyébként – de nekem úgy tűnik, hogy a szövegből egyébként is kiderül – hogy mindezt szigorúan parabolikusan kell felfogni, nem pedig úgy, mint teljes mértékben konkretizálható valóságot. Nem olyan értelemben beszélünk itt a tévedhetetlenség Isten által adott képességéről, amilyen jelentéstartalommal mindenféle elvonatkoztatás nélkül felruháznánk ezt a képzetet. Sokkal inkább arról van szó, hogy Isten potencialitását adta a tévedhetetlenségnek és ez a képesség éppen ezért nyerhet nehezen aktualitást, azért nem működik a legtöbb esetben folyamatosan, azért bicsaklik meg, mert az érzéki, tárgyi, konkrét világba próbáljuk belevonni – márpedig azzal inkompatibilis. Ha tehát hétfő reggel a piacon próbálunk helyes döntést hozni egy zsírsertéssel kapcsolatos tranzakcióra akarva kivetíteni tévedhetetlenségi képességünket, vagy arra próbáljuk használni, hogy lecseréljük-e a kedves Erika barátnőnket a szép Annára (s a konkrét példák nyilván megszámlálhatatlanok), akkor Isten ásít egy nagyot és vár – de semmiképpen nincs vonalban, ilyen jellegű tanácsadásra segítségnyújtásra ugyanis nemcsak nem hajlandó de megkockáztatható, hogy lényegét tekintve képtelen is.
100_3690.jpg "Isten ásít egy nagyot és vár"

Mi több, úgy gondolom, hogy profán, ezért az istenkáromlás magját hordozza magában minden egyes olyan megközelítés, amikor Isten konkrét beavatkozását és segítségét fennhangon követeljük bizonyos (saját szemszögből nagy, de társadalmi, valamint bármilyen más nagyobb léptékkel mérve kicsi és hétköznapi) problémák, történések esetén, s ugyanez a helyzet akkor, amikor el is várjuk, hogy Isten ne csak vigyázza minden egyes lépésünket, de igenis minden reggel kösse meg a cipőfűzőnket is. Azaz azt hisszük, sőt, a legtöbb ilyen esetben el is várjuk, hogy a felsőbb hatalom annyira jó legyen, hogy teljes földi pályafutásunk során a helyes úton tartson, mutassa ezen utat a térképen és ha arról mégis letértünk, akkor egyrészt megbocsásson, másrészt visszavezessen a helyes útra, harmadrészt ne is tartsa számon botlásainkat – vagy legalábbis a végén tépje szét a listát.
A Descartes által is tárgyalt képességet tehát a tévedhetetlenségre csakis úgy lehet felfogni, ha Istent viszonyítási alapnak, helyes és helytelen cselekedetek, gondolatok stb. esetén mércének tekintjük, nem pedig konkrét és folyamatosan a hátunk mögött álló emberfeletti segítőtársnak, aki gyakorlatilag azért van, hogy elvezessen a megváltás kapujáig. Isten lehet mindig és mindenben jelenvaló, pontosabban mindent átható, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy az általunk generált materiális valóság mindegy egyes elemében is ott lenne. Ilyenformán nemcsak nem hívható, de nem is hívandó segítségül sem pap, sem pszichológus, sem rendőr, és semmi más helyett. Nem jolly joker tehát.
Ezért eleve abszurd és egyenesen blaszfémia feltenni azt a kérdést, hogy ha nem segít mindig és minden konkrét ügyünkben (azaz a descartesi megfogalmazással élve nem biztosítja, hogy a tévedhetetlenség képessége tőle elfordulva is működjön), akkor egyáltalán minek van.
Isten nem zsarolható: nem fog bedőlni annak, ha mindenféle hétköznapi ügyekben követelőzve fordulunk hozzá, azt hangoztatva, hogy most aztán vagy segít az Isten, vagy bizonyosságot nyer, hogy nincs is. Sem az Ő szubsztanciája, sem az ember és az Ő viszonyrendszere nem engedi ezt meg.
És egy utolsó, összefoglaló jellegűnek szánt és szintén descartesi vétetésű érv: gondjaink-bajaink tökéletlenségből származnak, az ember pedig eleve tökéletlen – ezzel szemben Istent mint a tökéletesség megnyilvánulását tárgyaljuk folyamatosan. Elég tehát, ha megnézzük a tökéletlenség és a tökéletesség közötti ellentmondást, hogy eljussunk oda: amennyiben elvárnánk, hogy Isten mindig és mindenben segítsen tökéletlenkedéseink során, gyakorlatilag azt várnánk el, hogy mindent helyettünk cselekedjék, sőt, átadja nekünk tökéletességét, gyakorlatilag sokmilliárd Istennel helyettesítse a Föld lakóinak azon szegmensét, akiket eddig embereknek ismertünk.

Újabb erős Isten-érv

Továbblépve értekezik Descartes az ötödik elmélkedésben A materiális dolgok lényegéről, valamint ismét arról, hogy Isten létezik. Kifejti: abból, hogy Istent csak létezőként vagyok képes elfogadni következik, hogy a létezés elválaszthatatlan Istentől – azaz Isten létezik. Mivel minden tőle függ s nem téveszt meg, adódik, hogy mindaz amit világosan és elkülönítetten belátok, igaz. Ebből vezeti le a szerző, hogy minden tudás bizonyossága és igazsága egyedül Isten ismeretétől függ.
A hatodik elmélkedés A materiális dolgok létezéséről s az elmének a testtől való reális különbségéről szól, s mint Descartes kifejti, mindezeket úgyszintén Isten hozta létre, és egymástól elkülöníthetőek.

Az ontikus Isten-érv

Miután tehát áttekintettük, hogyan is áll össze az Elmélkedések az első filozófiáról egésze, összpontosítsunk magára az Isten-argumentációra, aminek egyébként igen hosszú története van. Először - ismereteink szerint – Pál apostolnál, majd később az első egyházatyáknál bukkan fel istenbizonyítás, de Ágoston is foglalkozott hasonlóval, valamint a skolasztika idején például Anselmus.
Descartes mindenesetre megpróbálja elkerülni azt, amit ma körkörös érvelésnek mondanánk s ki akar lépni az elméleti szubjektív idealizmusból, mégpedig úgy, hogy az úgynevezett ontikus istenérvet veti fel.
Ennek fő eleme Descartes szerint az, hogy tudattartalmaink között találunk olyanokat, amelyek velünk születettek s ilyen például az Isten-fogalom. Pais István A filozófia története című összefoglaló munkájában ezzel kapcsolatban hangsúlyozza: Descartes ezt arra használja fel, hogy kimondja, semmiből nem jöhet létre valami, tehát az Isten-fogalom sem keletkezhetett a semmiből. Descartes továbblép és jelzi: belőlem nem fakadhat az Isten-fogalom. Miért? Mert kételkedő, bizonytalan tudású, véges lény vagyok, ezért belőlem nem eredeztethető a tökéletes, mindentudó Isten fogalma. Következő lépésben talán a külvilágban érdemes keresni a forrást, de hamar rájövünk, hogy ez sem járható út. Láttuk ugyanis, hogy az is megkérdőjelezhető, hogy van-e külvilág és ha arra jutunk, hogy van, akkor sem biztos, hogy olyan, amilyennek gondoljuk, azaz ez is igen bizonytalan lenne forrásként. Így marad tehát az az egy eredő, amit már tárgyaltunk, azaz gyakorlatilag maga Isten.

Ha nincsen Isten

Logikusan is itt a helye, hogy az Isten-érvekkel kapcsolatban egy másik megközelítést is megvizsgáljunk, mégpedig azt, amellyel Leszek Kolakowski él. (Természetesen egészen más és más korban élt és gondolkodott Descartes és Kolakowski, utóbbi tehát nyilván nem is ilyen megfontolásból kívánkozik ide, hanem azért, mert szintézisét adja a témának, illetve az Isten-fogalom változásának.)
Visszakanyarodva még Descartes elmélkedéséhez arról, hogy Isten létezik, az eddig tárgyalt érvei mellett kifejti azt is: a végtelenség, a mindenhatóság, a mindent magábanfoglalás képzetének érzékelése gyakorlatilag lehetetlen, vagyis van rá fogalmunk, de fogalmunk sincs róla. Nem belátható, nem elgondolható, sőt, éppen itt sejlik fel az emberi gondolkodás határa. Márpedig ha mindennek dacára ezek a képzetek (amelyek gyakorlatilag az Isten-fogalomban egységet alkotnak) megvannak, azok nem jöhetnek tőlünk, földi halandóktól. Ráadásul előbb van meg bennünk a végtelen észlelése, mint a végesé, azaz Istené hamarabb, mint sajátmagunké. Mondhatnánk erre, hogy ez azért van, mert fokozatosan tökéletesedünk. Csakhogy éppen ez is érv a tökéletlenségünk mellett. Honnan származik tehát a végtelen, a beláthatatlan, a mindenható, a mindent magábanfoglaló képzete? Ha nem tőlünk, akkor rajtunk kívülről és csakis olyantól, aki ezeket érzékeli, tudja, látja és átadta – íme az újabb Isten-érv.
Továbbival is szolgál azonban Descartes. Jelzi például, hogy ha nem vágynék semmire, én volnék Isten. Ugyanis vagy mindenem eleve meglenne (ami vágynélküliséget generál), vagy mindent pillanatok alatt meg tudnék adni magamnak. S hogy mitől van meg bennünk Isten ideája? Descartes szerint ez a teremtés során került belénk – nyilván Istentől.
Az előbb már említett lengyel szerző, Kolakowski viszont például nagyobb képletben próbál gondolkodni – igaz, hogy az ő célja még összetettebb is, ugyanis nem Isten létét próbálja argumentálni, hanem az ilyen argumentációk és a hitbéli megközelítések áttekintését prezentálja.
Ha nincsen Isten című munkájában szkeptikusan igyekszik viszonyulni, Isten önnön fogalmától való elidegenedésének egyfajta kronológiáját is prezentálja. Isten fogalma ugyanis természetesen leginkább a valláshoz kötődik (bár filozófiában tárgyalható inkább kötöttségektől mentesen), mégis elveszteni látszik eredeti jelentéstartalmát. Ez annak tulajdonítható, hogy mind a filozófia, mind a teológia racionalizálni próbálta bizonyos vonatkozásokban, vagyis az istenbizonyítási argumentációk kollaterális áldozatává vált. Ráadásul bizonyos klasszikus Isten-argumentációkban is hibákat vél felfedezni Kolakowski – s erre Tonk Márton is felhívja a figyelmünket vonatkozó tanulmányában (Tonk Márton: A világ felé forduló Isten; Korunk, 1999/10).
Kolakowski Aquinói Szent Tamás, valamint Leibniz levezetéseit tárgyalja: mindkét szerző kifejti, hogy Isten léte és lényege nem választható szét, Isten maga a törvény, ám ez csak a filozófiai Isten-fogalomra érvényes. Ezenközben teológiai megközelítés szerint a világban lévő minden rossz az Istentől való elfordulásban keresendő, ám ez a rossz része a Fennvaló tervének – az ebben való hit pedig lehetőséget nyújt a szenvedés elkerülésére. Csakhogy a filozófiával legalábbis köszönőviszonyban álló logika azt mutatja, hogy a hit igazságértéke nem minősíthető, nem tárgyalható.
Amennyiben tehát a teológiai eszmét és a filozófiait megpróbáljuk összeegyeztetni, akkor azt tapasztaljuk, hogy várakozásunkkal ellentétben nem cseng össze, nem erősíti meg egymást, hanem az egyik vagy a másik szupremációja érvényesül.

Paradoxonok...

Itt tapasztalható tehát egy olyan jelenség, amelyet nevezhetünk akár paradoxonnak is: az egyazon irányba ható érvek egy adott pontban bizonyos értelemben egymás ellen fordulnak vagy legalábbis gyengítik egymást.
A témával összefüggő másik érdekes ellentmondás az Istenbe vetett bizalom, valamint az Isten létének bizonyítása között feszül. Az egyik ugyanis teológiai alaptételnek, elvárásnak minősíthető (feltétlen bizalom Istenben, tehát implicite a létében is), míg a másik filozófiai-logikai vizsgálódásnak (próbáljunk bizonyságot is találni Isten létére). Itt érdekes helyzethez jutottunk, ugyanis ha akarjuk ez paradoxon, ha nem, akkor viszont csak két úton való körüljárása ugyanannak a témának, azaz Isten tematikájának. Az utóbbit elég pusztán elfogadnunk, ugyanis ha két úton való ugyanarra történő törekedésnek fogjuk fel, akkor ezen különösebben nincs elemeznivalónk. Érdekes kérdéseket vet fel viszont, ha paradoxonnak fogjuk fel, hiszen ebben az esetben a hit és a bizonyítás eleve kizárja egymást.
Továbbmenve és Kolakowskinál maradva: a hit egy Istennel való harmonikus létet feltételez, ugyanakkor arra is utal, hogy nem csak a létét fogadjuk el adottként, hanem azt is, hogy teljes mértékben nyilván meg- és kiismerhetetlen Isten, sőt, a hit magában foglalja a misztifikációt is, zsigerből utasítva el a bizonyítási próbálkozásokat, hiszen ebből a perspektívából egy bizonyított Isten már nem Isten. Kolakowski megfogalmazása szerint: a miszticizmus felfogásában az Isten létét igazolni akaró argumentáció éppen annyira értelmetlennek tűnik, mint annak bizonyítása, hogy a méz édes.
Lássuk, mi történik, ha az Isten-érvek, azaz a filozófiai logikai levezetések oldaláról közelítünk: annyi közös pont marad, hogy természetesen ennek révén sem (mint ahogy sehogyan sem) ismerhető meg és ki Isten. De hát nem is ez a cél, hanem ebből a szempontból az, hogy megtudjuk, van-e vagy nincs. Az eddigiekben is láttuk, hogy hogyan is épül fel egy ilyen argumentáció s az ilyen levezetés oda visz, hogy Isten létezik. Itt azonban – látva a két megközelítés eddig mindenképp paradoxonnak titulált együttélését és mégis egybecsengő végkövetkeztetését – valami már gyanús.

... és „paradoxonok”

Ismét meg kell vizsgálnunk tehát, hogy tényleg paradoxon-e az, ami eddig annak tűnt, s ami mellett olyan könnyű érvelni.
Pozitivista, kicsit megengedő hozzáállással ennek nyomán fel is oldható ez a kvázi paradoxon, ám ehhez át kell vágnunk a gordiuszi csomót, mert ha megpróbáljuk kibogozni, az sehova nem vezet. A paradoxon feloldására tett kísérletünk során tehát egyszerűen nézzük meg, hol találunk közös pontot a két úgymond végletben. A megoldás abban rejlik, hogy ha a logika esetében nem akarjuk vallásos tapasztalattal igazolni tételeinket, a vallás, a hit tételei sem követelik meg a racionális megoldást. Természetesen ez legfeljebb jóindulatú feloldása lehet a paradoxonnak, de semmiképp sem vezet tovább, azaz nem hoz döntést annak vonatkozásában, hogy melyik megközelítés helyes (vagy helyesebb).
Változatlanul mindkét megközelítés létjogosultsága áll.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr242637771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Enikő 2008.02.04. 13:18:12

Na, ez tényleg hosszú volt. De tudod mit? Elolvastam. :-) Így utólag ezt is elmondom.

Örshalmi 2008.02.04. 18:36:49

Tényleg el? Köszi. :) Üdvözöllek a klubban akkor. Ez egy nagyon zártkörű klub, mondhatnám, kamaraklub. :))