Blogosz

MESE NINCS.

A magyarok bejövetele (a képbe)

2008. február 17. 22:01 - BlogoszEditor

Mint annak veszélyét előrevetítettem már régebben, időnként olyan esszéimet, dolgozataimat is meg fogom itt jeleníteni, amelyek tetszenek nekem.
Meg aztán szolgáltató jellegem is erősödik ezáltal, hiszen a szövegek könnyedén lelophatóak innen. :) (Engedélyezem az elhurcolást, mert ha nem tenném, akkor is azok lennének.)

Ám jobban örülnék, ha olyanok is jánának erre, akik nem lopni jönnek ilyen szövegek közelébe...

Szóval vágjunk bele újfent.

A MAGYAROK BEJÖVETELE A KÉPBE

[A MAGYAR FILOZÓFIA LEHETŐSÉGÉRŐL. ÉRVEK ÉS ELLENÉRVEK A MAGYAR (NEMZETI) FILOZÓFIA ÜGYÉBEN]

Amiről szó sincs

Régóta tartja magát, sőt egyre csak dagad az a – szerintem inkább vicces, de legjobb esetben is csak tragikomikus – nézet, sőt tan, amely szerint a magyarság a világ nagy dolgaiban mindig első volt. Eme okkult kultúrtörténeti eszmerendszer hívői például a Szent Korona tanból táplálkoznak, s egészen odáig mennek már, hogy kijelentik: az első emberek Köztes-Európában a magyarok ősei voltak, Isten magyar nyelven szóla az emberhez, s természetesen a magyar volt Isten kiválasztott népe. E hajmeresztő állítások aztán a genézist követő, más szintű történésekre és fejleményekre is hatással vannak. Leképeződésük például, hogy ezen elképzelések támogatói vallják: az összes kulturális és tudományos úttörés is magyarokhoz köthető. Mi több, amikor ezek az elméletek megbicsaklanak, a szóban forgók szemrebbenés nélkül siklanak át a tények fölött: amennyiben például zsidó származású, de magyar kötődésű tudományos-kulturális pionírok példaértékű megvalósításairól van szó, az a reakció, hogy „mindegy, akkor is jó magyar volt és kész”.
Ilyenformán viszonyulnak hát sokan a magyar kultúra világban betöltött szerepéhez, csakúgy mint általában a kultúrához való viszonyához. S itt szenved számos esetben helyrehozhatatlan csorbát már maga a megközelítés is, itt torzul el a perspektíva, ha arról beszélünk, miként lehet viszonyulni mondjuk az irodalomhoz, vagy akár a filozófiához s mennyiben lehet ez specifikusan magyar is – már ha egyáltalán. Mielőtt tehát érdemben tárgyalni kezdenénk azt, hogy lehetséges-e magyar nemzeti filozófia, ki kell emelnünk magát a témát hibás képzetek mocsarából. Logikusan gondolkodva ugyanis talán nem lenne fontos, ám a fent vázolt tényeket, trendeket figyelembe véve, a korszellemet megpróbálva elűzni, mégis elkerülhetetlen hogy jelezzük: nyilván nem arról szól a nemzeti filozófiák létével kapcsolatos diskurzus, hogy érveket keressünk más nemzetek megelőzésére, szupremációnk képzetének megteremtésére és megokolására. További fontos vonzat, hogy a nemzeti filozófiát nem úgy kell értelmezni mintha a nemzet kirekesztő fogalmi tartalmát tárgyalnánk, s azt igyekeznénk demonstrálni, hogy csak az a jó filozófia amely nemzeti tartalmú és specifikus kérdéseket tárgyal csupán – éppen ellenkezőleg: ha a következőkben esetleg arra jövünk rá, hogy létezhetnek nemzeti filozófiák akkor azt is tárgyalnunk kell majd, hogy ezek mi mindent foglalnak magukban.

Amiről szó van

Miután mindezeket előre bocsátottuk, definiáljuk hogy miről fogunk értekezni a következőkben.
Szerencsés helyzetben vannak azok a nemzetek, amelyek a filozófia klasszikusait adták a világnak, hiszen ott fel sem merült ilyetén módon a kérdés. Nagy nemzetek vannak ilyen helyzetben, ám igen kevesen tagjai e „klubnak”: németek, franciák, meg az angolszász vonulat miatt a britek és az „amerikaiak”. A görögöket is ide sorolhatjuk, ha akarjuk, ám ha nem, azt is teljesen védhető álláspontként kijelenthetjük, hogy rájuk eleve nem áll mindez, hiszen elődeik, az ókori görögök alkottak nagyot e téren.
A világ lényegében összes többi nemzete a másik, nagyobb csoportba sorolható, azaz abba, amelyben pregnánsan merül fel a kérdés, hogy van-e saját filozófiájuk vagy pedig csak lábjegyzeteket írtak a klasszikusokhoz.

100_05311.jpg "A XVIII. század elején a francia kultúra már hatott is a román területeken"

Román-magyar „testvériség”

A lényeg, hogy már ennyiből is látszik: a nemzeti filozófiák létének vagy nemlétének kérdése távolról sem magyar specifikum, sőt (az említett szerencsés kivételektől eltekintve) általános a téma. Ezért - amennyiben először azt vizsgáljuk, hogy van-e egyáltalán nemzeti filozófia, s csak aztán azt, hogy ezen belül létezhet-e magyar - , a jelenség szempontjából abszolút releváns az is, ha a magyaron kívül egyéb, legalábbis földrajzilag közeli példákkal is élünk.
Amennyiben tehát csak szűkebb régiónkra összpontosítunk, azt tapasztalhatjuk, hogy természetes módon egyfajta kvázi rokonság van ilyen téren magyar és román viszonylatban is. Arról van szó, hogy mind a román, mind a magyar filozófiai diskurzusban ugyanaz a tematika az uralkodó, azaz ugyanúgy feltevődik a kérdés, hogy van-e saját filozófia vagy sem.
Román vonatkozásban ráadásul ez a vizsgálódás összefügg a román kultúra öntudatra ébredésének ügyével. Ismeretes ugyanis, hogy a román kultúra egyfajta cezúrát élt meg amikor a bizánci befolyás alól nyugati modellek követésére tért át, a cirill betűs írás helyett bevezette a latin betűset s ez egy egészen más befolyási övezetet is megnyitott számára, új hatások érték. A XVIII. század elején a francia kultúra már hatott is a román területeken: a török fanarióták kapták ott az uralmat, ilyen módon pedig a saját francia vétetésű kultúrájukat adták át. Ezzel párhuzamosan Erdélyben a német befolyás volt erős, amely később Jászvásárra és Bukarestre is kihatott. Ez a követő magatartás aztán azt eredményezte, hogy késett a nemzeti filozófia kialakulása: a tárgyalt nemzet esetében például a szó nyugati értelmében vehető első filozófus csak Titu Maiorescu volt. Vele és a román nyelv fejlődésével együtt járt aztán a Kant-féle tanok elterjedése.
Manapság egyre több román kutató, filozófus is hajlandó már nyíltan elismerni, hogy a román kultúra ugyanúgy modellkövető, idomuló magatartást vett fel mint ahogyan azt a hozzá kapcsolódó társadalom is sok esetben tette – s ez nagyban lassította fejlődését. Vasile Muscă filozófus, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora például előadásaiban hangsúlyozza is: „A váltás után a román kultúra a franciák epigonja lett leginkább, hasonlóképpen megfigyelhető ez a trend a társadalom számos leképeződésében. Az ilyesmi pedig egyetlen nemzet esetében sem lesz jó.” Sokan úgy gondolják, hogy a követő magatartás bizonyos történelmi események vagy nagy váltások után segítheti az új modellekhez való felzárkózást, viszont nem szabad elfelejteni, hogy magában rejti annak komoly lehetőségét is, hogy permanentizálódik. És ilyen esetben – visszatérve szűkebb tematikánkhoz – nem születnek, vagy legalábbis sokkal kisebb mértékben születnek igazán eredeti filozófiai tartalmak is, ráadásul az uralkodó trend miatt ezek érvényesülési tere is sokkal beszűkültebb. Mindez pedig eleve a nemzeti filozófia ellen hat – azaz ha egyáltalán lenne ilyen, annak potencialitását eleve gyengíti, kibontakozási, tehát öndefiniálási esélyeit nagyban visszaveti.
A román vonatkozás tehát azért jó példa a nemzeti filozófiák vizsgálatára, mert itt a betagolódás, a modellkövetés – részükről is egyre bevallottabban – sokkal átfogóbb és evidensebb volt mint más esetekben. A román filozófiai gondolkodók már az 1800-as években elkezdték tárgyalni azt, hogy van-e tehát nemzetüknek külön filozófiája. Ez azonban mind a mai napig téma náluk is, olyannyira, hogy napjainkban például Gabriel Liiceanu is hozzászól.

Egy kristálytiszta kortárs érv

Szerinte nincs román nemzeti filozófia. Sőt – és itt válik magyar vonatkozásban is relevánssá a mondanivalója – hangsúlyozza: meglátása szerint a történelem olyan folyamat, amely bizonyos gondolkodási stádiumokon halad keresztül egyik generációtól a másikig, s ilyen értelemben nem nemzeti, hanem emberi ismérvekkel bír. Kivételek szerinte is vannak, mégpedig az antik görög bölcseleti gondolkodást és a klasszikus német idealizmust tekinthetjük nemzeti filozófiának. Hogy miért? Azért, mert nagy közös témáknak kell jelen lenniük ahhoz, hogy a bölcseleti gondolkodáson belül nemzeti jellegű halmazokról beszélhessünk. Márpedig az antik görögben a lét volt e közös téma, a klasszikus német idealizmusban pedig a létrejövetel (werden, sein), s más nemzeteknél ilyen nagy léptékű közös gondolatot nem találunk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyes nációk filozófiájában ne lenne időnként uralkodó vonulat vagy közvitán csiszolódó téma, ez azonban nem emelkedik olyan szintig, hogy az előbbi példákkal összevethető legyen s ennek nyomán az előbbi kategóriába legyen sorolható.

Mi van velünk?

Nézzük tehát most már, mi a helyzet a magyar nemzeti filozófia házatáján. Ez a tematika, valamint a vonatkozó kutakodás kortárs vonatkozásban a nyolcvanas években merült fel erőteljesebben, de különösen 1992-ben illetve ezt követően kezdtek fókuszálni rá. Azt mondhatjuk, hogy az ügy filozófiai kérdésként való definiálása ekkorra már megtörtént, s – mint azt Tonk Márton is hangsúlyozza A kantianizmus magyar recepciójának történetéből című írásában – 1992-ben a Miskolcon megrendezett magyar filozófiatörténeti konferencia résztvevői tárgyalták modern megközelítésben és részletesen, elmélyülten. Ekkor már világossá vált – s az ottani hozzászólások csak megerősítették – hogy többféle álláspont érvényesül, tartja magát ebben az ügyben. Eme reakcióknak, válaszoknak két csoportját különíthetjük el: természetszerűleg az egyikhez tartozók azt vallják, hogy van magyar filozófia, a másik tagjai amellett érvelnek, hogy nincs és nem is lehetséges.
Csak azoknak az álláspontja, válasza releváns azonban, akik felismerik és sikerrel elkerülik a már itt jelentkező legelső csapdát. E kelepce lényege, hogy fordított megközelítést alkalmaznak s emiatt a végkövetkeztetés is elfogadhatatlan lesz, metodológiai hiba ugyanis nem vezethet helyes eredményre. Konkrétan úgy történik a csapdábaesés, hogy az elemző, kutató szakértő magyar szerző művét választja elemzése tárgyául, s amikor az adott művet vagy munkásságot taglalja, rendszerint szóba kerül az is, van-e létjogosultsága a magyar filozófiának – márpedig idáig eljutva predesztinációt érez arra, hogy pozitív választ adjon, így vagy úgy, de azt bizonyítsa, hogy értelemszerűen van magyar filozófia, sőt, lennie is kell. Ez az attitűdbeli, eljárásbeli hiba vezet aztán oda, hogy hiába a „bizonyítás”, az semmit sem demonstrál: nem az derül ki ilyenkor, hogy van magyar filozófia, csak az, hogy az illető szeretné, ha lenne, mert különben kutatási terület nélkül marad.
Természetesen nem magyar specifikum ez: hasonló csapdákba bárki beleeshet – és bele is szokott – ha ilyen jellegű kérdéseket vizsgál és ilyen jellegű érintettsége is van benne.
Amikor a problémát igyekszünk megközelíteni, az előbbi mellett egy másik tényezővel is számot kell vetnünk: sokkal egyszerűbb lenne ugyanis azt tárgyalni, hogy van-e magyar nemzeti filozófia, ha rendelkezésünkre állna egy teljes, releváns, alapos munka a magyar filozófiatörténetről. Ez ugyanis nyilvánvalóan fogózkodót adna a témához, ugyanakkor annak kibontásában is eleve segítene, hiszen tárgyalná a magyar filozófia összfilozofikus kontextusát, abban a magyar rész helyét és szerepét, s nem utolsó sorban a magyar bölcseleti gondolkodás tartalmait, amelyeknek elemzése alapvető ismérv annak megválaszolásában, hogy úttörő vagy követő jellegű-e ez a nemzeti gondolkodás, azaz betagolódott vagy sem – tehát önálló entitásként kezelhető vagy inkább csak tájbasimulásként értelmezhető.
Ám ami nincs, arról legyen elég ennyi. Nézzük inkább mi az, amire esetleg támaszkodhatunk. Ekkor leghamarabb az segít, ha strukturálni próbáljuk a vonatkozó téziseket. Belőlük három van: az első értelemszerűen az, hogy van nemzeti filozófia, a második szükségszerűen az, hogy nincs (az elsőt tehát optimista, a másodikat szkeptikus tézisnek nevezhetjük), a harmadik pedig a realista törekvésű megközelítés, amely szerint a nemzeti filozófia létét vagy nemlétét az határozta meg, hogy mennyire épül be a nemzetközi szakirányú közbeszédbe, mennyire elismert a világon, mennyire hivatkoznak rá stb.

Be(le)szólás

Bár úgy tűnik, egyetértés van abban, hogy ezek a fő tézisek és megbírják a saját súlyukat, engedtessék meg, hogy magánvéleményként egy elvi, vagy még inkább elméleti vonatkozásra felhívjam a figyelmet. Jobban megvizsgálva ugyanis a három szcenáriót, felfedezhetjük, hogy azok nem feltétlenül tartoznak össze, azaz az első kettő sokkal elvontabb argumentációkészletet feltételez, míg a harmadik túl konkrét ahhoz, hogy valójában kiadja ezt a triászt. Egyszerűbben: ha az optimista és a szkeptikus téziseket nézzük, azok argumentálása kutatást, a magyar filozófián belüli önreflexiók sorozatát, elmélyült elemzést igényel, ezzel szemben a harmadikhoz elegendő kívülről jövő jelzéseket - azaz visszajelzéseket - megfigyelni. Márpedig semmilyen téren nem ugyanaz a belső vizsgálódás valamint az, amikor sietve belepillantunk egy mások által elénk tartott tükörbe. Felmerül tehát a kérdés: ha más és más az argumentációs készlet, azaz az elemzés algoritmusa valamint a végkövetkeztetés levonásának módja, akkor hogyan lehetne egy adott alany vizsgálatát úgy megejteni, mintha ugyanannak az eljárásnak a három módozatát alkalmaznánk?
Úgy gondolom tehát, sokkal szerencsésebb lenne, ha nem három tézisről - vö.:eljárásról - beszélnénk, ehelyett világosan látni kell hogy az első kettő tartozik csak egy csoportba, a harmadik ettől teljesen különálló. Ilyenformán a nemzeti filozófiák létének vagy nemlétének a tárgyaláskor nem vagy-vagy alapon kell eldönteni hogy a külső reflektálódásunkat vagy a saját berkekben kifejtett tevékenységet vesszük-e alapul, hanem a kérdés eldöntésében az segíthet, ha a végső válasznak egyszerre, de teljesen különálló módon része az hogy mi mit tettünk le az asztalra, meg az hogy mások látnak-e ott valamit.

Nyelv, öltés

Rátérve immár a konkrétumokra, igaz ugyan, hogy – mint fennebb már jeleztük – a magyar nemzeti filozófia egzisztenciájával kapcsolatos diskurzus épp csak pár évvel ezelőtt vett újabb lendületet, ám nem árt időben messzebbről indítani. Releváns ugyanis a téma szempontjából az is, hogy miként alakult ebben a témakörben az a nyelv, amelyen a magyar filozófiai munkák íródnak. Nos – akárcsak például a román – a magyar bölcsészeti, bölcseleti műnyelv kialakulása sem tekint vissza nagyon hosszú múltra. Pedig manapság azt gondolhatnánk, hogy a témaspecifikusság mellett maga a nyelv az a cérna, amellyel össze van öltögetve a magyar nemzeti filozófia számos szövetdarabkája, azaz a nyelvi öltések tartják össze az egészet – már ha van egész.
Tény tehát, hogy a magyar bölcseleti nyelv csak a XVII. század közepén kezdett kialakulni. Erősödésének korszakát a XVIII. század vége, a XIX. század eleje jelenti, a megszilárdulását pedig a XIX. és a XX. század fordulójának évtizedei hozták el. A témáról írt munkájában Laczkó Sándor is markánsnak értékeli a szaknyelv és a nemzeti filozófia létének összefüggését. A magyar filozófiai műnyelv kialakulása című szövegében kifejti: „A magyar bölcseleti műnyelv kialakulását és intézményes kereteit vizsgálva több válaszra váró kérdésbe ütközünk. Az egyik tipikus álláspont szerint magyar filozófia nincs (nem volt), mert nem része az európai filozófia történetének, amennyiben nincs (nem volt) hatással arra, mindössze az európai filozófia gondolati teljesítményeinek a leképezése. A másik álláspont képviselői szerint nem pusztán a filozófiai gondolatok megszületése, az alkotó módon művelt bölcseleti hagyomány tartozik a filozófiai gondolkodás körébe, hanem annak elterjedése és hatása is. Legalább annyira fontos bölcseleti kérdés az is, hogy milyen filozófiai eszmék és hogyan kerülnek közvetítésre egy-egy befogadó kultúra irányába, illetve az eredeti filozófiai gondolatok milyen módosulásai mennek végbe. A XIX-XX. század fordulójáig, a magyar filozófiai műnyelv és intézményrendszer megszilárdulásának korszakáig a legkevésbé sem beszélhetünk az európai filozófiai hagyománnyal meglévő szerves kölcsönhatásról, csakis befogadásról. A magyar filozófiai hagyomány alapvetően nem más, mint recepció, vagyis az európai minta nyomon követésére, értelmezésére és beiktatására tett kísérlet. Ennek egyik legfontosabb mozzanata a filozófia magyar nyelvének megteremtésére irányuló törekvés, vagyis a nyelvi, terminológiai probléma feloldásának a kísérlete, amely az egyik legnagyobb akadálya volt annak, hogy a magyar filozófiai tudományosság intézményesülhessen. A magyar filozófiai kultúra alakulási folyamata hosszú, szerves fejlődés hiányáról, sőt lemaradásáról adhatunk számot, ám nyelvi és intézményesülési szempontból a XIX-XX. század fordulójára jelentős eredményeket tudhat magáénak.” (Laczkó Sándor: A magyar filozófiai műnyelv kialakulása – Apáczaitól a XIX-XX. század fordulójáig; az MTA Filozófiai Kutatóintézetének kiadása; Budapest, 2005.; 1. old., 1. bek.)

Szikét!

Nyilván vannak azonban olyan gondolkodók, akik részben vitába szállnak az ilyen jellegű meglátásokkal. Egyikük Vajda Mihály, aki a Mi a helyzet a magyar filozófiával? című esszéjében azt a meggyőződését hangoztatja, nem is szükséges választ adni arra a kérdésre, hogy – amennyiben a teljes filozófia (de főleg az európai) nem tesz mást, mint összefoglalja a történelemnek azt a fázisát, ahol a szabadság kibontakozása éppen tart – akkor mennyiben járul hozzá például a magyar filozófia a filozófiai gondolkodás fejlődéséhez. Érvelése szerint azért nem, mert „Csak az tartja lényegesnek vagy éppenséggel egyáltalán értelmesnek és megválaszolhatónak ezt a kérdést, aki úgy akarja szembeállítani a materiális és szellemi tényezőket, hogy egyiküknek az egészet meghatározó prioritást tulajdonít. A szabadság gondolata része a szabadságnak.” (Vajda Mihály: Mi a helyzet a magyar filozófiával?; esszé; Gondolatok gondolatokról. Előadások a magyarországi filozófia történetéből; Felsőmagyarország kiadó; 1994; 38. old., 1. bek.)Vajda szerint továbbá egyszerűen disztingválni kell a nemzeti filozófiák létének tárgyalásakor: csak annyit kell megnézni, mihez viszonyítunk s akkor egyszerű válasz adható. Úgy véli, a magyar filozófia nem része az európai filozófia történetének abban az értelemben ahogyan mondjuk a XVII-XVIII. századi brit, vagy a XVIII-XX. századi német filozófia az, sőt, nem volt és nincs filozófia Közép-Európa keleti felén egyáltalán.
Feleleveníti a hasonló érveket Tonk Márton is, aki A nemzeti filozófia és annak „erdélyi feladatai” (?) című tanulmányában így ír: „Tudott dolog, hogy a magyar filozófia lehetőségére vonatkozó, döntő részt a ’90-es évek elején lezajlott vitában fontos, több ízben is előforduló érv volt az, amely a magyar filozófia, a magyar filozófia történetének egészét az egyetemes filozófia és filozófiatörténet perspektívájába helyezte, s a kettőt összevetve azt a következtetést vonta le, hogy magyar filozófia nincs, hisz tartalmai összemérhetetlenek az európai filozófia tartalmaival. Vagy másképpen: a magyar filozófiai alkotások nem bírnak olyan mondanivalóval, melyek – Kanttal élve – méltán tarthatnak számot arra, hogy egyetemes emberi »mércéül« szolgálhassanak. (A teljesség kedvéért álljon itt, hogy az érv megfogalmazói ezzel a kijelentéssel egy időben nem vitatták el a nemzeti filozófia nemzeti jelentőségét.)”
Mindez azonban nem jelenti azt hogy például Tonk egyet is értene ezekkel az érvekkel. Sőt, tanulmányában felhívja a figyelmet egy anomáliára, nevezetesen arra, hogy talán az ügy vizsgálatakor eleve a kérdés felvetése volt hibás. Ugyanis – mint azt már más kontextusban a dolgozat elején is jeleztük – a magyar filozófia kapcsán egyszerűen nem állnak még rendelkezésre azok a mindenki által elfogadott és egységesített eszközök, amelyekkel igazán boncolgathatnánk a témát. Nincsenek még meg ugyanis a téma összességét láttató igazi forrásmunkák, azaz a mérvadó, értő és független, ideológiamentes ugyanakkor átfogó módon magyar filozófiatörténet hiányzik, továbbá híjával vagyunk az egyértelmű tipológiai elveknek is.
Az elemzés tárgyául választott átfogó témával összemérve részletkérdés egyébként, ezen a ponton mégis idekívánkozik: ha már dekonstrukcióval élünk és megpróbáljuk magából a filozófiából kiemelni a magyar nemzetit, éppen azt kutatva, hogy belehelyezhető-e olymódon, hogy az összképben külön is látható legyen, akkor talán további részekre is bontható a dolog, s a mi specifikus helyzetünkben akár az is felvethető, hogy vannak-e ennek a nemzeti filozófiának erdélyi feladatai. Ebben az esetben a leglogikusabb válaszlehetőségnek az tűnik, hogy a filozófia mint olyan tekintetében nem vethető fel a kisebb, kifejezetten regionális feladatok igénye, ellenben az természetes módon elmondható, hogy egy-egy régió filozófusai avatottabb, értőbb választ tudnak adni az adott térséghez szervesen kötődő kérdésekre. Azaz – ahogy Tonk kifejezi - „kicsit sarkítottan fogalmazva: talán vannak olyan tiszta filozófiai kérdések, melyek megválaszolásában mi vagyunk a jobbak”. (Tonk Márton: A nemzeti filozófia és annak „erdélyi feladatai”(?); tanulmány; 4. old. 1. bek.)

Nemzetről filozófiailag, nem filozófiáról nemzetileg

További fontos irányba is elindulhatunk, ha a téma körüljárásakor megnézzük azt is, eleve mit rejt a nemzet filozófiai fogalma. Ebben például megbízható útmutatónk lehet Mariska Zoltán, aki A nemzet filozófiai fogalma egykor és ma címmel írt tanulmányt. Ebben jelzi, hogy tisztázni szükséges a „faj” (rassz) valamint a nemzethez tartozók közötti viszonyt. Ez végül is nem okoz különösebb nehézséget, ám kiindulópontnak kell ahhoz, hogy eljuthassunk filozofikusabb kérdésekhez, mint például a népléleké. Kifejti, hogy ezt – az együvé tartozás tudatán és esetleges fejlesztésén túl – természetesen korokon átívelő módon befolyásolják, formálják a történelmi események is. „A nemzeti öntudat tényleges alakulását a létező organikus rendszer külső és belső kapcsolatai egyránt befolyásolják. A népek érintkezési viszonyai nem két vagy több létező organikus rendszer kapcsolatai, hanem egy adott nemzeten belül közösségek kapcsolatai is – s innen a biológiai tényező kihagyhatatlan, már ami a kulturális örökséget, az átöröklés hagyományteremtő erejét illeti” fejtegeti a szerző (Mariska Zoltán: A nemzet filozófiai fogalma egykor és ma; tanulmány; elhangzott a Hollandiai Mikes Kelemen kör – Mikes International közös szervezésében megrendezett 2007. évi, 48. Tanulmányi Napok konferencián) Mindezt a jelen tanulmányban annak illusztrálására szántuk, hogy mennyire nyilvánvaló, hogy a nemzet fogalma filozófiai jelentéstartalmakat is hordoz. Vizsgálódásunkat folytatva azonban innen oda jussunk el, hogy ha tisztában is van egy nemzet a saját önazonosságával, markánsan definiálni tudja magát, az mennyiben nyilvánulhat meg filozófiai „munkássága” terén.

Hivatkozási alapok és egy „magánvallomás”

Leszögeztük ugyanis: annak vizsgálatakor, hogy lehetséges-e magyar nemzeti filozófia, tekintetbe kell venni az ezen embercsoport által generált bölcseletigondolkodás-tartalmak relevanciáját a nemzetközi színtéren. Arról van szó, hogy vannak-e olyan magyar szerzők, akikre hivatkoznak, akiket beemeltek a nemzetközi filozófiai kánonba. Márpedig az tény, hogy vannak ilyenek. Megemlítendő például közöttük a Karl Manheim néven ismertté vált Manheim Károly, sőt első helyre szokták sorolni ilyen példálózások során őt. (Rövid úton lezárhatjuk azt az esetleges vitát amelyet netán az generálna, hogy mennyire tekinthető magyarnak a zsidó származású szerző. Egyrészt ugyanis fentebb szóltunk a filozófiai nemzetfogalomról, másrészt pedig elég arra a ma már közhelyszámba menő etikai normára hivatkozni hogy mindenki az, aminek vallja magát. Ez utóbbi öndefiníciónak több dimenziója lehetséges, most az releváns ezek közül, amely az illető munkásságával kapcsolatos. Márpedig Manheimot abba a csoportba sorlolhatjuk, amelyet leegyszerűsítően a magyar „zsidók” csoportjának szoktunk nevezni. Karrierje Magyarországról indult, magyar környezetben is nevelkedett, s nemcsak őt kötötték egyes szálai szervesen a magyarsághoz, hanem fordítva is igaz ez a viszonyrendszer: tény ugyanis, hogy külföldön és más nyelven írott munkákkal futott be kariert, ám a magyar filozófiatörténet a saját alkotói közé sorolja.)
Hasonlóképpen a nemzetközi porondon is ismert szerzők közé tartozik Böhm Károly. Itt azonban a jelen szöveg írója szembesül egy gonddal: természetesen számos magyar vagy magyar származású filozófusról vannak még adataink, ám kérdés, hogy mennyire ismeri őket a nemzetközi kánon. Azaz kérdés, hogy bővítsük-e tovább a felsorolást, vagy sem. Nem célunk ugyanis, hogy hosszú névsorral megbontsuk azt a szükségszerű ekidisztanciát amely a magyar nemzeti filozófia léte vagy nemléte körüli vizsgálódásunkat jellemzi. Nem célunk ugyanis sem az, hogy a magyar nemzeti filozófia léte mellett érveljünk, sem az, hogy ellene argumentáljunk. Márpedig ha a következőkben folytatnánk a felsorolást, az jó eséllyel megbontaná az egyensúlyt, a pro argumentumok irányába billentve a mérleg nyelvét.
Akárhány név si szerepel azonban a listán, ha a téma most vizsgált szubsztrátuma az, hogy mennyire elfogadottak vagy sem a magyar vagy magyar származású filozófusok nemzetközi szinten, akkor nem az számít, hány nevet villantunk fel, hanem az, hogy szerzőink mennyiben befolyásolták a filozófia összességének fejlődését.
Ebben azonban körülbelül annyira lehet releváns módon állást foglalni, mintha arról próbálnánk értekezni, hogy az Aranycsapat hogyan járult hozzá a labdarúgás fejlődéséhez. Ezért vizsgálódásunknak ezen az útján csak idáig juthatunk.

Van is meg nincs is – de attól van

Mindezek után, nyomán és fényében tehát rövidebb válasz is adható arra az alapkérdésre, amely dolgozatunk címét is adta, s amely úgy hangzik: lehetséges-e magyar (nemzeti) filozófia? A válasz: igen.
Mindig örvendetes és elégedettséggel eltöltő az, amikor ilyen rövidre lehet zárni egy amúgy hosszú kifejtést igénylő témát, ám a rövid válasz csak úgy teljes, ha az érvek rövid összegzését is áttekintjük (nem szólva immár arról az első kérdésből fakadó másodikról, hogy ha lehetséges, akkor vajon szükségképpen van is vagy sem – hiszen eme második témakört is tárgyaltuk már fennebb). A nemzeti filozófia potenciális létét tehát egyértelműen igazolják maguk a precedensek: nevezetesen az, hogy több nemzet esetében általánosan elfogadott tény a „saját” filozófiák léte. Ezek azonban klasszikus tartalmakat adtak a teljes bölcseleti gondolkodásnak, gyakorlatilag megalapozva azt. Ezért (volt) szükséges azt is megvizsgálni, hogy a kivételnek számító görög és német filozófia szükségképpen aktualitást is ad-e a potencialitás mellé a többi nemzeti filozófia esetleges létéhez. Erre azonban a válasz már: nem. Látni kell ugyanis hogy maga a kiindulópontként szolgáló kérdésfelvetés sem tartalmazza azt az irányt, hogy van-e minden (vagy legalábbis a legtöbb) nemzet esetében saját nemzeti filozófia, pusztán arról szólt a szuppozició, hogy elgondolható-e nemzeti filozófia, s erre viszonylag könnyen jött az igenlő válasz.
Fontos elem viszont hogy magyar vonatkozásban is áll-e mindez, s ezt is igyekeztünk körüljárni. A végkövetkeztetés – ugyancsak hasonlóan egyszerű és a logika alapelveit követő, de az argumentatív levezetést sem nélkülöző eljárás után – az hogy magyar nemzeti filozófia elvben lehetséges, de létéről egyelőre nincsenek megbízható információink. Azért nincsenek, mert egyelőre nélkülözzük azokat az eszközöket is, amelyekkel teljesen megbízhatóan és releváns módon hozzá tudnánk nyúlni a témához s megmutathatnánk hogy fekszik-e a boncasztalon valami vagy sem.

Nem mese

Összegezve az összegzést: nemzeti filozófiák nemcsak lehetségesek de vannak - viszont magyar nemzeti filozófia lehetséges, ám hogy van-e, azt (egyelőre?) nem tudni.
Nem kell ám tartani – filozófiáról lévén szó meg végképp nem – az ilyen jellegű konklúzióktól, vagyis az olyanoktól, amelyek többrétűek, ám jobban belegondolva minden elemükben teljesen érthetőek, hiszen a hasonló jelenségek és az ilyen végkövetkeztetések hétköznapjaikban is megvannak. Valahogy így járt például a mesebeli lány, aki szintén nem ijedt meg és a végén sikerrel vitt is ajándékot meg nem is, gyalog is ment meg nem is, felöltözve is meg nem is – és mégis a mai napig mindenki tud róla és érti, hogy mi, hogyan és miért történt.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr902637785

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vazek 2008.02.18. 13:21:27

Én nem tartom magam sem elég felkészültnek, sem hivatottnak arról vitázni, hogy van-e vagy sem magyar nemzztei filozófia, de a hosszú levezetés után levont konklúzót megelőlegező felvezetéshez mégis csk hozzá kell szólnom, még akkor is ha kissé hosszúra sikeredik a hozzászólásom, mert hosszú maga a megtárgyalandó téma is. Nos, hát véleményem szerint a téma felvezetése, és megközelitése kissé felületes, igen neoliberális, "ami által csoorbát szenved és torzul a magyar kultúra és ezen belül a folozófia perspelktivája" (sybadon de értelemszerúen idézve)- ha van ilyen. A szerző szerint lehetséges ugyan, de nincs. Az is lehetséges, hogy neki van igaza, de az is , hogy a torzult perspektiva miatt nem vette ésszre, hogy mégis van. Mert ugye kifogásolja azok hozzáállását, akik a foloyófiai művek elemzésével akarták kimtatni létét. De nem értem, hogy miképp lehetne a létező művek elemzése nélkül megállapitani, hogy illeszekednek-e azok az európai terendbe vagy sem, esetleg miképp lehetne egy magyar filozófiatörténetet létrehozni magyar filozófiai munkák tanulmányozása nélkül? A szerző által sugalt módszer azt jelentené, hogy a szekeret fogjuk a ló elé. Amúgy a ma irányadónak számitó nagy nzugati filozófiai irányzatok kialakulása idején a magyaroknak nem igen volt idejük és alkalmuk folozófálgatni, a töröktől védték a nyugati filozófusokat, hogy azok nyugodtan gondolkodhassanak, vagy a saját szbadságuk kivivásával voltak elfoglalva. A magyar elsőbbséget különben tényleg hirdették néhányan, de nem filozófiai hanem nyelvészti, történelmi téren. Ez viszont csak reakció volt olyan osztrák és német akciókra, miszerint a magyar nép és nyelv rövid időn belül el fog tünni a környező szláv tengerben, s más hasonlók. Varga Csaba világhirű rajzfilmes különben egy roppant érdekes munkát irt a magyar nyelv ősiségéről, elsőbbségéről nem oly réhg, amit Czakó Gábor is idéz . A könyv cim: A Kőkorszak élő nzelve. Ebben nem kevesebbet álit, mint a magyar nyelv az emberiség ősnyelve. Szerintem is van benne némi túlzás, de a dáko-román eredetelmélettől eltérőleg sem az ő, sem elődei hasonló teoriáját nem fogadta el a Magyar Tudományos Akadémia. Sőt Engel József hasonlő tárgyú értekezletét a XIX században nem is hagyták felolvasni a Tudomnábnyos Akadémián, igy nem mondható, hogy ezek hivatalos irányzatok lennének. Talán e művek megszületése is csak annak tudható be, hogy A Meilett francia nyelvész, de nem csak ő, az 1920-as években A világ nyelvei cimű munkájában azt irta, hogy a magzar nyelv egy hordalék nyelv, nincs mit keresnie Európa közepén. S ez ellen egyedül csak Kosztolányi Dezső tiltakozott, a magyar hivatalos nyelvészek nem. Pedig nem csak Czuczor és Fogarasi, hanem Mario Alinei és más hirneves olasz tudósok is kimutatták a magyar nyelv és a sznaszkrit, illetve az ősi etruszk nyelv rokonságát. Az utóbbi például A magyar-etruszk nyelvrokonság cimű munkájában. Tehát a magyar nyelvet, történelmet, kultúrát sértő, történelmünk folyamán tucatszám megjelenő munkákra való reagálás jogos, és nem feltétlenüül azt jelenti, hogy azt magyarázunk bele egy filozófiai,vagy bármilyen más tárgyú műbe, amit szeretnénk, s főleg nem grandomániából, amint azt "jóakaróink" el akarják még velünk is hitetni. Bár megeshet, hogy attól sem vagyunk mentesek, de szerintem inkább védekezésről van szó, s nem muszáj minden készpénznek venni, csak azért, mert egy korábban elismert ember mondta, irta, hanem alaposabban meg kell vizsgálni a dolgokat.