Blogosz

MESE NINCS.

Lovi

2008. július 05. 18:00 - BlogoszEditor

Ismét futtattam az eszmémet. Ez lett a vége.

VÉGTELEN TÖRTÉNET

(FELVILÁGOSODÁS, SZABADSÁG, MODERNITÁS)

Felve(ze)tés

Felvilágosodás. Szeretjük azt hinni, hogy ezen már rég túlestünk. Szabadság. Elképzeléseink szerint nemcsak régóta megvan ez nekünk, de élni is tudunk vele. Modernitás. Fel sem tevődik, hogy esetleg ne lennénk végtelenül korszerűek, előremutatóak és nagyszerűek.
Ilyen miliőben, ilyen korszakban és ilyen közgondolkodási háttérrel készül ez a szöveg. Pedig ha alaposabban belegondolunk, sem a felvilágosodás, sem a szabadság, sőt, még a modernitás sem igazán olyan fogalom, amely már kiteljesedett, ilyenformán magától értetődő és adott lenne mindannyiunk számára 2008-ban, vagy akár „újabban”.
Ezért nemcsak azt érdemes körüljárni, hogy hogyan alakultak ezek a képzetek, hanem eleve azt is, mit is takarnak ezek a fogalmak. Lássuk.

100_0531ok1.jpg Lencsevégen: egy szerda délutáni felvilágosodás Nagyváradon

Ami a felvilágosodást illeti, tapasztalatom szerint sokan úgy gondolják, hogy az egy mára már lecsengett folyamat, amely egyszerűen elindult Franciaországból, végigsepert e világon és elkerülhetetlenül, végérvényesen oda vezetett, hogy a ma embere széles látókörű és okos, szemben a letűnt korok szerencsétlen szellemi elnyomottjaival, akik a választóvonal másik oldalán maradtak és teljes sötétségben éltek. Persze nem erről van szó.

Egyrészt markáns választóvonal nincs, hanem folyamat zajlott, sőt zajlik még ma is. Másrészt a felvilágosodás térképén ma is szép számmal találhatóak fehér foltok. A kutyát Immanuel Kant ásta ki amikor Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás? című írásában leszögezte: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. A kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.” (Immanuel Kant – Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?, 1.bek.) Ez tehát az az alapvetés amely mind a mai napig érvényes, itt találkozik e régi definíció a mával: ez a kiskorúság, a mások vezetése nélkül való gondolkodás hiánya ugyanis mind a mai napig sok helyütt tetten érhető. Mi több, véleményem szerint az emberi természetnek betudható módon esély sincs arra, hogy bármikor teljes mértékben eltűnjön.
A felvilágosodás meghatározását nézve szembeötlő még az a fontos elem, hogy ezt a hendikeppet (v.ö.: kiskorúság) magunk okozzuk. Nem arról van szó ugyanis, hogy az ember eleve képtelen lenne önálló, szuverén gondolkodásra, hanem arról, hogy a mások vezetése nélküli szellemi körültekintgetéshez gyakorta hiányzik a bátorság és az elhatározás.
További lényeges vonzata a kérdésnek, hogy a felvilágosodás az ész minden kérdésben való és nyilvános használatának szabadságát jelenti. Ma úgy mondanánk, gondolati és szólásszabadságról beszélt Kant ebben az eszmefuttatásában (s a felvezetéshez való újabb visszacsatolásként megjegyzendő, hogy ez a fajta szabadság ma sem teljes mindenütt, de nemcsak a külvilágban, hanem a fejekben sem az). Ezzel együtt jelezni szükséges, hogy Kant a szabad és nyilvános, minden kérdésben való észhasználatnak nagyobb esélyt adott közösségek esetén, mint egyes individuumokra lebontva. „Az egyes embernek nagyon nehéz tehát a szinte természetévé vált kiskorúságból kivergődnie. Ám hogy egy közösség váljon felvilágosodottá a maga erejéből, az sokkal inkább lehetséges, sőt, ha szabadságot engednek neki, majdnem elmaradhatatlan.” (Immanuel Kant – Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?, 3.bek., 4.bek. első mondatai)

100_1866.jpg „Az egyes embernek nagyon nehéz tehát a szinte természetévé vált kiskorúságból kivergődnie. Ám, hogy egy közösség váljon felvilágosodottá a maga erejéből, az sokkal inkább lehetséges."
[A képen: (ki)vergődés a városi szeméttelepen.]

(Egy kis zárójelet igényel Kant egyik saját kis zárójele is ezen a ponton. A most tárgyalt szövege elején tett ugyanis egy olyan zárójelet a felvilágosultságról értekező szerző, amelyet ma már felháborodottan mondanánk a felvilágosodás, vagy inkább a felvilágosultság hiányának. Azt fejtegeti ugyanis, hogy az emberiség legnagyobb része gyakorlatilag lusta és gyáva ahhoz, hogy megtegye a nagykorúsodáshoz, azaz az önálló gondolkodáshoz vezető lépéseket s hozzáteszi: „közte az egész szépnem” ilyen. Hangsúlyozottan lelustázza és legyávázza tehát az egész női nemet. Ez inkább egy másik esszé témája lehetne, ide csak egyrészt érdekességképpen kívánkozott, másrészt pedig azért, mert felvillant valamit az idézett szerző személyes gondolkodásából, véleményéből is, miközben a szabad és kötetlen gondolkodásról beszél. A nők renyhének és félősnek tartása Kant részéről természetesen nem mond ellent azoknak a fő gondolatoknak, amelyeket itt tárgyalt írásában kifejt. Már csak azért sem, mert a felvilágosodás által megadott és az előbb bemutatott meghatározása az észhasználat szabadságára vonatkozik, nem pedig arról szól – mint ahogy a felvilágosodást sokan manapság is tévesen értelmezik –, hogy minden kérdésben politikailag korrekt és egyenlő távolságot tartó, teljesen etikus és logikus véleményeket kellene alkotni és közreadni.)

100_3272.jpg "Hangsúlyozottan lelustázza és legyávázza tehát az egész női nemet."
(A képen: kampánykirakat Debrecenben.)

Egybefutó elágazások

Szintén mind a mai napig érvényes az a téma, amelynek boncolgatásával tovább halad Kant a felvilágosodás témakörében. A nyilvános és szabad észhasználat mellett kardoskodva ugyanis példákat hoz fel, amelyek manapság is érvényes szituációkat villantanak fel. Arról beszél, hogy egy katona kötelessége végrehajtani a parancsokat, de nem méltányos megtiltani neki, hogy közölje meglátásait a hadiszolgálat fogyatékosságairól. Hasonlóképpen a polgárnak teljesítenie kell közfeladatait, de úgymond tudósként nyilvánosan véleményt mondhat az előírások esetleges szerencsétlen vagy igazságtalan voltáról. A lelkésznek képviselnie kell az egyház tanait, de nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is a vallási, egyházi élet hiányosságaira rámutatni. Gyakorlatilag arról beszél tehát a szerző, hogy egyszerre lehetsz része és bírálója a rendszernek. Sőt, csak úgy lehetsz igazán jobbító szándékú kritikus, ha tudod miről beszélsz, azaz ha benne vagy abban amit szeretnél tökéletesíteni. Márpedig mindez számtalan téren ma sem elfogadott, láthatjuk tehát mennyire halad vagy mennyire stagnál a Kant óta eltelt hosszú idő során a felvilágosodás. A különböző rendszerek gyakorta ma is kivetik magukból vagy félreseprik azokat, akik bírálni merészelnek. Legyen az politikai, közigazgatási, vallási vagy bármilyen más rendszer, a nyájszellem, az ösztönélet ma is sokakat tart fogságban és távol a felvilágosodástól: a rendszer hű és vak katonái rendszeresen megkövezik azokat, akik közöttük tevékenykedve, a nyilvános és szabad észhasználatot gyakorolva, azaz a felvilágosodás nevében kritizálnak, javasolnak, próbálnak változtatni.
Márpedig minél több ismeretünk van, annál jobban működhet bármilyen rendszer, ugyanakkor magát a szisztémát is jobbítani tudjuk (ha hagyják). Éppen erről szól a felvilágosodás maga, láthatjuk is, ha megvizsgáljuk hova ágaznak el jelentéstartalmai. Jelenti ugyanis ismereteink kibővítését, a tévedésektől való megtisztítását. Sőt, szerzőnk úgy véli, egyenesen rendeltetése is az emberi természetnek, valamint a népeknek joga a felvilágosodásban való előrehaladás. Más kontextusban vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy a felvilágosodás az emberi értelem használatának negatív alapelve. Egyetemi jegyzetében dr. Tonk Márton, a PKE előadótanára, az STE filozófia karának dékánja jelzi: ez azt jelenti, hogy valaminek az elfogadása előtt kérdést teszünk fel önmagunknak. Azt a kérdést: jó-e az elfogadás után létrejövő szabályt, vagy az ennek alapját képező elvet észhasználatunk egyik alapelvévé tennünk? Ismét más vonzatban a felvilágosodás türelmet is jelent (leggyakrabban a vallási türelmet asszociálják vele, azaz a vallásszabadságot).

A régóta meglévő esély

Azzal indítottam, hogy a felvilágosodás kapcsán Kant több gondolata is teljes mértékben érvényes manapság. Legpregnánsabban azonban a szóban forgó szöveg következtetései között találkozhatunk hasonló „időugrással”. Azt hisszük ugyanis, hogy felvilágosult korban élünk, ám mint láthatjuk, a felvilágosodás nem teljes. Ebből tehát az következne, hogy a felvilágosodás újabb korát éljük most. Ha ezt elfogadjuk, az általános – és bizonyos elemeiben téves – közgondolkozás egyik aktuális paneljeként, akkor nézzük, mit mondott Kant sok idővel ezelőtt, szó szerint. „Ha tehát megkérdezik: felvilágosodott korban élünk-e most, a felelet nem, de mindenesetre a felvilágosodás korában. A dolgok jelenlegi állása szerint egészében tekintve még sokminden hiányzik ahhoz, hogy az emberek képesek, vagy akár képessé tehetők legyenek arra, hogy mások vezetése nélkül biztosan és helyesen tudjanak gondolkodni vallási kérdésekben. Ám világos jeleit látjuk annak, hogy megnyílik számunkra az e területen való szabad munkálkodás lehetősége, s fokozatosan elfogynak az általános felvilágosodás, azaz a magunk okozta kiskorúságból való kilábalás akadályai. E tekintetben ez a korszak a felvilágosodás korszaka, vagy más szóval Frigyes évszázada”. (Immanuel Kant – Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?, 7.bek.) Megdöbbentően szembeszökő tehát a párhuzam a mával. Az egyetlen ellenvetés talán az lehetne, hogy Kant itt vallási témakörben nyilatkozott. Ez az ellenvetés sem áll azonban, ha megtekintjük közvetlen környezetünkben vagy a világ egzotikusabb messzeségeiben a vallási zombikat – s igazán távolról sem kell ateistának lenni ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni a felvilágosodást, azaz a szabad észhasználatot teljesen tagadó elvakultak, valamint a felvilágosult vallásosak között. De bővíthetjük is a kört, ugyanis ha egyszerűen parabolának fogjuk fel a most idézett kanti bekezdést, azt láthatjuk, hogy sajnos tökéletesen illik számos más témakörre. A szövegrész egy az egyben leírja sok viszonyunkat, s ehhez nem kell mást tenni, csak két szót elhagyni a szövegből, e kettőt: „vallási kérdésekben”.
Sok tehát párhuzam, de persze nem minden az, hiszen nem is lehet – meg aztán mégsem pusztán csak illúzió az, hogy az elmúlt évszázadok mégiscsak jelentettek némi előrehaladást felvilágosodás-témában is. Kant ugyanis szövege végén kifejezetten vallási bírálatot fogalmaz meg. Azt mondja, a felvilágosodás akadályát elsősorban vallási dolgokban látja. S hogy miért? Nos azért, mert szerinte is nagymértékben összefonódik egyház és politika. Ilyen témában további kommentárt nem is igényel mondandója. „A felvilágosodásnak, az embernek a maga okozta kiskorúságból való kilábalásának a sarkalatos pontját elsősorban a vallási dolgokban látom, a művészetek és tudományok mezején ugyanis egyáltalán nem érdekük az uralkodóknak, hogy gyámkodjanak alattvalóik felett: ezenkívül a vallási kiskorúság a legártalmasabb s így legmegalázóbb is mind között.”
Az éles bírálaton túlmenően ebből kibontható a felvilágosodás további néhány jellemzője is. Arról van szó, hogy az ész által történő önfelszabadítást szorgalmazzák az eszme követői, az előítéletek, a bálványok lebontását, a racionalizmus győzelmét hirdetik a dogmatizmus fölött. A felvilágosodás tehát szabadságot hoz, sőt, ha érvényesül, akkor szabadságot is jelent. Ilymódon máris érthető a kapcsolat a jelen dolgozat két kulcsszava, azaz felvilágosodás és szabadság között.

Kant, az idegenvezető

A harmadik kulcsszó, azaz a modernitás a következőkben köszön be. E hármat ugyanis lineárisan, kronologikusan is ilyen sorrendben lehet említeni: felvilágosodás, szabadság, modernitás. Ez utóbbiba is belekap már talán Kant abban a másik tanulmányában, amely szintén kapcsolódik témakörünkhöz. A Tájékozódni a gondolatok között: mit is jelent ez? című mukájáról van szó, amely ha úgy tetszik folytatása a három fogalomról való elmélkedésnek. A felvilágosodás ugyanis – mint láttuk – gondolati szabadságot feltételez, végső soron pedig jelent is. A gondolati szabadsághoz azonban tudnunk kell, mi is, hogyan is néz ki maga a gondolkodás. Ehhez nyújt a továbbiakban támpontokat Kant. Leszögezi, csak a tiszta emberi ész az, amely szerint tájékozódnunk kell gondolataink között, ezzel szemben bírálja a hitet, amely szerinte nem biztos talaj a gondolataink között járkálva. El kell döntenünk számos esetben, hogy gondolataink megállják-e a helyüket, ítéleteink helyesek-e, ehhez pedig iránymutató alapelvekre van szükségünk. Az ész használata kétféle lehet: teoretikus és gyakorlati. Ez utóbbi a morális törvények előírásában áll, az előbbi elméleti alapokat igyekszik teremteni.
A gondolatainkban való tájékozódáshoz tehát a hit nem elég, azonban nem is zárható ki teljes mértékben. Kant ezt is áthidalja, bevezetve az észhit fogamát. Ez nem épül más adatokra, mint amelyeket a tiszta ész tartalmaz. A gondolatainkban való tájékozódás fogódzkodóit Kant így tárja elénk: „Minden hit szubjektív elégséges, objektíve azonban tudottan elégtelen igaznak tartás; tehát szembeállítjuk a tudással. Másfelől: ha objektív, bár tudottan elégtelen okok alapján tartanak valamit igaznak, tehát pusztán vélekednek, akkor e vélekedés a fenti alapok fokozatos és fentiekhez hasonló alapokkal való kiegészülése folytán végül tudássá válhat. Ezzel szemben, ha az igaznak-tartás alapjai objektíven egyáltalán nem érvényesek, úgy a hit semmilyen észhasználat útján sem válhat tudássá.” (Immanuel Kant – Tájékozódni a gondolatok között: mit is jelent ez?, 115.old.) A szöveg első részében tehát Kant elméleti kifejtését adja a gondolkodás alapjainak, mintegy megreformálva, a modernitás irányába terelve a kérdéskör kánonját. Később azonban az elméletet konkrétabb passzusok váltják fel, politikusabbá válik a szerző. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy a gondolkodás szabadságának (v.ö.:felvilágosodásnak) mindenkoron ellenségei legyenek. Ezeket tárgyalja a szerző. Kifejti, hogy a gondolkodás szabadságával szembenáll a polgári kényszer, elvileg ugyanis a gondolkodás szabadsága valóban nem vehető el az embertől, de gyakorlatban tehető rá kísérlet, mégpedig úgy, hogy megszüntetik a szabad gondolatok megosztásának nyilvánossá tételének lehetőségét. A gondolkodás szabadsága emellett ellentétben áll a lelkiismeretkényszerrel is. Ez utóbbinak a lényege, hogy külső erőszak nélkül kész gondolati panelleket adnak át embertársaiknak a „támadók”, az önálló kutakodást fékezve vagy megállítva ezzel. Harmadsorban a gondolkodás szabadsága abban ál, hogy az ész csak azoknak a törvényeknek vettetik alá, amelyeket önmagának ad – ennek a tételnek az ellensége az ész törvény nélküli használata. Ez azért veszélyes, mert ekkor az ész nem veti alá magát saját törvényeinek, s mivel valamiféle törvények nélkül végső soron nem működhet, kénytelen lesz más, idegen törvényeknek alávetni magát – ezzel pedig egyszerűen megszűnik annak lenni, ami, azaz szabad gondolkodásnak.
Kant és a felvilágosodás kapcsán egyébként érdekesen fogalmaz Fehér M. István filozófus, amikor kifejti: „Kant filozófiáját szokás némelykor következetesen végigvitt felvilágosodásként, illetve a felvilágosodásra alkalmazott felvilágosodásként jellemezni.” (Fehér M. István: Metafizika és észkritika – a felvilágosodás kiteljesítése és önmeghaladása Kant gondolkodásában; Világosság, 2004/10-11-12, 49.old., 1. bek.) Ki is fejti, hogy érti ezt. Arról van szó, hogy a felvilágosodás nem pusztán egy történelmi időszakot, hanem filozófiai hozzáállást is jelöl. Nagyon is fontos adalék ez, hiszen a jelen dolgozatban sem kizárólag történelmi terminusként van jelen a felvilágosodás, sőt, többnyire a járulékos jelentéstartalmával együtt. Korunkban – meglátásom szerint – ez a fogalom amúgy is így szokott felmerülni: a ritkább eset az, amikor csak történelmi, vagy csak filozófiai jelentéstartalmában használják a szót. Azonban nem csak a modernitás hozta ezt magával, hiszen épp onnan indultunk, hogy már Kantnál is így volt jelen.

Felkiáltó kérdőjelek

Az alapoktól indultunk és lassan már a modernitásnál járunk. Nézzük tehát, mi a helyzet a felvilágosodással manapság. Először is, ha már általában véve a ma embere nagyon felvilágosultnak tartja magát, az a minimum, hogy más oldalról is megközelítse az általa vizsgált ügyeket, s negatívumokat is képes legyen elfogadni, szem előtt tartani, elemezni. Márpedig a felvilágosodást csakis pozitívumként fogja fel a többség, a kritikusok hangjait nemcsak nem szokás meghallgatni, hanem eleve trend elfelejteni, hogy ilyenek egyáltalán léteznek. Pedig a szabad gondolkodás megengedő is, sőt, azt is vizsgálja, ami vele ellentétes. Jelen esetben ebben segít nekünk Heller Ágnes, aki a felvilágosodás állásáról értekezve arra is kitér, hogy a felvilágosodás lehet pusztító és önpusztító. Amikor erről beszélünk, onnan indulhatunk ki, hogy a filozófia többnyire dekonstrukcióhoz folyamodik, a filozófusok pedig általában tagadással kezdik. Hasonlóképpen a felvilágosodás előbb lebont minden hagyományt, s Heller szerint amikor már semmi sem marad, akkor önmagát a modern világot építi le. Heller így ad hangot aggodalmának: „A rombolás addig tart, amíg minden hit és minden igazság el nem tűnik, márpedig hitek és igazságok nélkül egy világ sem lehet életképes”. (Heller Ágnes: A nem dialektikus dialektika; A felvilágosodás állásáról; Világosság, 1996/12, 4.bek.)

100_3732.jpg "S most Popper mutatta meg hogy nem mi vagyunk a mindenek, s ha ezt nem hisszük el, tévutakra kerülünk akkor is, ha nemes eszméinkért szállunk harcba."
(A képen: felirat a kassai székesegyház ajtaján, miseidőben.)

Láttuk, hogy valami igaza valóban van is korunk gondolkodójának, hiszen már Kant is kifejtette, hogy a hit nem elég és a felvilágosodáshoz szükséges szabad gondolkodásnak nem képezheti alapját, továbbá, hogy az igazságokat elfogadásuk előtt mérlegelni kell. Persze nem ő volt az egyetlen aki hasonlóképpen viszonyult a felvilágosodáshoz. Hegel például A szellem fenomenológiájában úgy definiálja a felvilágosodást, hogy a tiszta belátás foglalja el a tiszta hit helyét. Hellernek tehát jogos az a felvetése, hogy a dekonstrukció során - vagy ideális esetben már előtte - nem árt elgondolkodni azon is, hogy milyen szintig menjen ez a leépítés, mivel maradunk utána. Persze ilyen szinteket előre meghatározni nem is igazán lehet. A nagy változások, eszmék, vonulatok sajátossága a leépítés – meg egyáltalán bármiféle újítás része ez. Ilyenformán teoretikusan érthető ha azon aggódik valaki, mi lesz ha a leépítés során minden leépül, gyakorlatilag azonban teljesen érthetetlen, hiszen egy-egy ilyen trend, mint például a felvilágosodás, mindig mutat is valami felé, nem pedig csak valami ellen hadakozik. Mielőtt azonban még megütköznénk azon, hogy miként vethet fel Heller komoly problémaként egy ilyen egyszerű túlzást, látnunk kell, hogy ő csak a variánsokkal játszik el. Rögtön jelzi is, hogy a másik tipikus változat szerint a felvilágosodás nem csak leépített, hanem inkább átalakított: instrumentalizálta a világot, még az emberi viszonyokat is eszközelvűvé tette. Szerinte a modernitás maga is ebbe az irányba fejlődik már, sőt csak erre tud fejlődni. S ennek folyományaképpen elidegenül és eldologiasodik minden. Az igazi feloldozást aztán később adja meg az olvasónak aki már igazán aggódik: „Visszatérek arra a tételre, amely szerint a felvilágosodás bomlaszt és leépít. Csakhogy amíg a delegitimáció tételt - »ez nem jó, nem jogos, nem igaz« - a legitimáció tétel követi - »ez viszont inkább igaz és jó« - (például úgy, hogy a monarchikus rossz, a republikánus ellenben jó alkotmány), a felvilágosodás leépítési folyamata nem fordul sem a felvilágosodás, sem általában az európai hagyomány és különösen a modernitás ellen.” (Heller Ágnes: A nem dialektikus dialektika; A felvilágosodás állásáról; Világosság, 1996/12, 14.bek.) A hétköznapi gondolkodás hajlamos arra, hogy a modernitást a felvilágosodás gyermekének tekintse, amely továbbviszi a papa hagyományait. Csakhogy ez nem egészen így van. Az eddigiekből is következtethető, hogy joggal tartható az az elmélet, amely szerint a felvilágosodás végső pontja a nihilizmus, amikor pedig már nincs tagadnivaló hagyomány, akkor a felvilágosodásból indult gondolat, gondolkodás már a modernitást, illetve ennek a dinamikáját fogja tagadni.
Nem érdemes azonban túlságosan sok időt pazarolni ennek a logikai játéknak, csapdahelyzetnek az elemezgetésére, ugyanis nagyon egyszerű a megoldás, sőt, reményeim szerint talán a jelen írás eddigi részeiből is kikövetkeztethető. A lényeg ugyanis, hogy az igazi felvilágosodás nemcsak támad és újít, hanem van annyira nyílt rálátása a realitásokra, hogy vele ellentétes vonulatokkal is tud mit kezdeni. Egyszerűbben – s ezt fejtegeti Heller is – a felvilágosodás tagadása maga a felvilágosodás.
Továbbmenve már nem is tagadható, hogy természetesen a felvilágosodásnak is megvannak a maga paradoxonjai. Ilyen például az egyetemesség és partikularitás vagy különbözőség, a forma és a tartalom, az identitás és a megkülönböztetés paradoxona. Azonban a mindennapokban nem mindig ilyen formát öltenek a felvilágosodás paradoxonai. Sokszor nagyon is kezelhetőek, mint például a pragmatikus és praktikus döntési folyamatokban.
Ezen rész konklúziójaképpen mindenképp elmondható, hogy látnivaló, sőt bizonyított: a felvilágosodás nem egy olyan egyszerű folyamat, amely egyszer régen megkezdődött, amikor még sötétség volt, aztán világosságot hozott, ezzel befejeződött és mostanra minden jól van. Dehogy: a felvilágosodás megszülte a maga problémáit, amelyek ma is jelen vannak s ezek révén, valamint a társadalmi sokszínűség és a fejlettség örökké jelenlévő, eltérő fokai miatt a felvilágosodás maga is tart még. Persze az sem tagadható, hogy a folyamat az elmúlt századok során számos eredményhez, változáshoz vezetett.

Kibővítés

Vannak akik ennél is tovább mennek, s nem csak eredményekről beszélnek, hanem egyenesen azt is megpróbálják vizsgálni, milyen módon adhat értelmet az életnek a felvilágosodás, a modernitás, s miféle értelmek lehetnek ezek. Jogos ez persze, hiszen már Kant – aki a tudás révén történő önfelszabadítást élete egyik legfontosabb feladatának tekintette – is azt kereste, mit kell tennie az élet értelmessé tétele érdekében. Egyértelmű, szabványszerű válasz erre nincs, nyilván nem is lehet – ezt mutatja az is, hgy a kérdés szintén él napjainkban is.
A felvilágosodás kapcsán sokak mellett ezt vizsgálta egyik esszéjében Karl. R. Popper is. Ő egyenesen azt a nagyívű címet adta írásának, hogy A tudás révén történő önfelszabadítás. Ez azonban kettős játszma. Miképpen a felvilágosodás szabadságot adhat, de aztán felmerül a kérdés, hogy mit kezdjünk saját életünkben e szabadsággal, a tudás révén történő önfelszabadítás is nagyszerű perspektívákat nyit, csak aztán az a kérdés merül fel, hogy szabad énünk mitévő legyen. Ilyenformán gondolkodik Popper is, amikor jelzi: ahelyett hogy az élet értelmét keresgélnénk, talán az ember számára adekváltabb és megoldhatóbb feladat a saját életünknek megpróbálni valamilyen értelmet adni. Ilyen gondolatra építi aztán téziseit, amelyek szerint mi magunk adhatunk lehetséges és emberhez méltó értelmet például saját életünknek, a történelemnek, vagy éppen a politikatörténetnek. „A felvilágosodás eszméje, a tudás révén történő önfelszabadítás kezdettől fogva arra is tanít bennünket, hogy inkább tartsunk kellő távolságot saját eszméinktől, mintsem hogy ezekkel azonosuljunk. Az eszmék szellemi erejének felismerése kötelez bennünket arra, hogy megszabaduljunk a hamis eszmék szellemi túlsúlyától. Az igazságkeresés és a tévedéseinktől való megszabadulás érdekében hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy saját eszméinket éppoly kritikusan szemléljük mint azokat, melyek ellen harcolunk” – vallja a szerző. (Karl R. Popper: A tudás révén történő önfelszabadítás; Világosság, 1996/12, 47.bek.) Olyan régóta és annyira sokan magyarázzák ezt már nekünk – és mégsem értjük. Most is láttuk, hogy időtlen idők óta figyelmeztetnek hasonlókra. Csak az itt idézett szerzők is felfűzhetőek erre a láncra: a felvilágosodást elemezve Kant is figyelmeztetett a fanatizmus veszélyeire, Hegel is elítélte az önkritikára való képesség nélkül való hadakozást, mindketten megmutatták, hogy a vak hit egyáltalán nem lehet tudásunk és szabadságunk alapja, később Heller is vázolta gondolatmenetében azt, hogy a sajátunkkal ellentétes eszméket sem lehet teljesen kizárni (sőt, oda is el lehet jutni, hogy a felvilágosodás tagadása bizonyos értelemben maga a felvilágosodás), s most Popper mutatta meg hogy nem mi vagyunk a mindenek, s ha ezt nem hisszük el, tévutakra kerülünk akkor is, ha nemes eszméinkért szállunk harcba. Ez a négy szerző ráadásul csak néhány azok közül, akik ilyesmit hangoztatnak az elmúlt évszázadok során. Ennek ellenére nagyon sok fülbe sem jutott ez még el, nemhogy tudatba.
Ez is mutatja, hogy a szabadsághoz és modernitáshoz vezető felvilágosodás nem volt, hanem még mindig van, sőt dolga is akad bőven.

FORRÁSANYAGOK:

1. KANT Immanuel – Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?
2. KANT Immanuel – Tájékozódni a gondolatok között: mit is jelent ez?
3. HELLER Ágnes: A nem dialektikus dialektika; A felvilágosodás állásáról; Világosság, 1996/12
4. POPPER R. Karl: A tudás révén történő önfelszabadítás; Világosság, 1996/12.
5. Dr. TONK Márton: A felvilágosodás Kantnál; egyetemi jegyzet, 2008.
6. FEHÉR M. István: Metafizika és észkritika - A felvilágosodás kiteljesítése és önmeghaladása Kant gondolkodásában; Világosság 2004/10-11-12.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr1002637819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása