(A bejegyzés végén bakancs-reklámmal, taposóknak.)
Minden egyes alkalommal, amikor Pesten vagyok, tervezem, hogy elmegyek egyszer a West Balkánba is. Amely a számomra releváns források szerint jó hely - dacára annak, hogy most egy többes tragédia kapcsán hallanak róla még többen.
Három lány halt meg pár órája (egyikükről emlékvideó itt, amíg még elérhető) ezen a szórakozóhelyen.
Eddig azonban nem jutottam el oda.
Ám sajnos az ottani katasztrófát okozó tömegpszichózis máshol is utolérheti az embert. Például a mostanihoz hasonló nagyobb koncertek mellékhatásaként is.
Ezt a magyar fővárosban is, meg máshol is volt alkalmam már megtapasztalni. És olyankor tényleg senki sem tudja, pontosan mi történik - mégis mindenki aktív részese a történéseknek. Ha akarja, ha nem.
Az egyik emlékezetes saját példám erre a tavalyi budapesti Die Antwoord-koncert. Volt pár futó pillanata, ami örökkévalóságnak tűnt. Amikor semmit sem láttunk, csak egy idő után már a saját épségéért küzdött mindenki. Mindenki ellen.
Így, pontosan így alakulnak ki azok a tömegjelenetek, amelyek mára virradóra a Balkánban is okozták a tragédiát. Ismerős érzés.
Nézzük meg kicsit, milyen ez belülről.
A Die Antwoord tehát egy másik banda helyett, beugrónak, azaz meglepetésként érkezett koncertezni a nyáron.
Mégis pár óra alatt ezrek értesültek a változásról, és tódultak a helyszínre. Ráadásul hiába mentek-mentünk oda, csak a kapunál tömörülhettünk: a kiírthoz képest 45 perccel később kezdődött a buli. Ekkorra a szemfülesebbek megpróbáltak máshol bejutni az arénába: körbejárták-körbejártuk az egész elkerített helyszínt. Ám a hátsó bejáratoknál a biztonságiak határozottan utunkat állták, s mindenkit visszaküldtek a főbejárathoz. Itt aztán elszabadultak az indulatok, amikor majdnem egy órával a meghirdetett kezdés után kinyitották a kapukat.
A hatalmasra duzzadt tömeget kezdetben megvetően szemlélgetik a biztonságiak. Ám amikor egyszercsak jelt kapnak, nyitnak, s megindul a menet, akkor a három-négy tagbaszakadt securitys azonnal feladja. Látszik az arckifejezésükön: ezt a sok nyápicot mind megennék reggelire, egyenként. De így, együtt túl nagy falat, annyira, hogy nem is tudnak mit kezdeni velük. Úgyhogy rögtön félreállnak, s csak hitetlenkedve nézik a küzdelmet.
A közelharc villámgyorsan ki is alakul - pedig amíg a tömegben csak várakoztunk, volt alkalom felmérni, hogy csupa kulturált, kedves, jópofa fiatal van mindenfelé, akik intelligensen poénkodnak, kedvesen nevetgélnek. Pillanatok alatt változik meg minden.
A helyszínre csak egyesével, egy szűk folyosón át lehet bejutni. Mindkét oldalán fémkerítés - úgyhogy ha egyszer elindultál, csak egyfelé vezet az út. De átjutni nincs elég idő. És hely is alig.
Mindenki ezt a pár percet akarja megspórolni az életéből - s mivel egyesek sietnek, már mindenki sietne. Sosem tudjuk meg, ki kezdte. Ez már a tömegpszichózis: a szép fiatalok agresszív ősemberekké változnak, a jó arcok elkomorulnak, a poénokat anyázás váltja fel.
Én magam is érzem, hogy beszippant az egész - egyre dühösebben kérek elnézéseket, s egyre jobban zavar, ami amúgy itt természtes: ha valaki hozzámér, vagy meglök. És valamiért - számomra is érthetetlen módon - már nekem is egyre sürgősebb kezd lenni: ki innen, vagy be innen, de ennek legyen vége! Tűrhetetlen. Gyerünk már, nem haladunk!
Előbb bocsánatot kérve, majd a francba küldve próbálnak egyesek előre furakodni, megelőzni. Na nem, ezt már nem hagyom én sem! És ahogy látom, más sem.
Úgy látszik, mindenki megőrült, s ez őrjítő, úgyhogy én is mindjárt meg fogok. Ekkor már mindenki lök mindenkit mindenfelé. És a talpon maradásért küzd az ember.
Itt van az a pillanat, amikor beugrik: aki itt, most elesik, annak annyi. Azt eltapossák, észre sem veszik. Úgyhogy már van miért küzdeni. Mert itt már nem tudjuk, nem látjuk már át, hogy nem is küzdelem az egész, csak igyekszünk épp valahová. Már a talpon maradás a tét. Mert csak akkor úszhatja meg az ember, csak akkor keveredhetünk ki innen épen.
Sőt: ha nem taposnak el, elég, ha még párszor a korláthoz nyom a tömeg egy időre, ott pedig lazán meg lehet fulladni.
A szűk beléptető folyosót megközelíteni sem könnyű tehát, egyszerre, minden irányból rengetegen támadjuk. És ha beküzdötted magad, akkor még kevésbé könnyű megtenni azt a kb. 10 métert, amelynek végén bent lennénk a tágas arénában, s ezer felé áramolhatnánk végre, szabadon.
A szűk bejáraton, a két fémkerítés között ugyanis fokozódik a nyomás.
Én nem tudom, hogy lehet ilyen ereje a mögöttem álló embernek! Állati! Bár tény, hogy őt meg további százak, talán ezrek nyomják. De hogy adódhat így össze az erő?! Elképesztő!
Egyszer utána kell majd néznem ennek a fizikának... Ha ennek valaha is vége lesz.
És úgy érzem, mindenki, aki mögöttem van, az én hátamra kenődik fel. Ami idegesítő, végtelenül az. Még egy pillanat, s ez az ellenállhatatlan erő máris le fog nyomni a vasrácsra, amint törtetünk épp. Tehát azonnal le kell ráznom magamról mindenkit. Ez meg őket idegesíti. Közben nyomnak neki az előttem levőnek, akit meg ez idegesít. És ugyanez a láncolat, végig. Én is csak egy szeme vagyok.
Mindannyian egyszerre csápolunk tehát, kapálózunk, csapkodunk mint akiknek látomásaik vannak. Szabadulnánk.
Pont olyan, mintha le lenne kötözve az ember, s hullámok szippantanák épp be. Hullámzunk is. De senki nem tudja, hogy lehet ez, s mit lehetne tenni ellene. Azonnal ki kell szabadulni, mozgásteret kell kiharcolni. Különben a földre kerülsz, s onnan egyhamar nincs többé hely felállni. Ez az érzés, ami mindent felülír.
Egymás sarkát tapossuk már, akaratlanul, de akadályozva a másikat a haladásban.
És már megvan a pánik is: vannak, akik nem bírják tovább, szertenék feladni. De nem lehet, már nem: s ettől végképp begőzölnek. A csak befelé vezető, egyszemélyes folyosón át egyszercsak már velünk szembe is próbálnak nyomulni eltorzult arú, kiabáló, könnyező emberek. Törtetnek, eszeveszetten tolakszanak, de visszafelé igazán lehetetlen jönniük - egyikük már segítségért kiabál.
De a megmagyarázhatatlan mérvű erőnek ők sem tudnak ellenállni: a tömeg lök engem is, lök mindenkit, s a pánikolókat is elsodorjuk, befelé. Kilöki hát ezt a dugót is az útból a tetten nem érhető, láthatatlan szörny.
És egyszercsak vége, bent vagyunk!
Mindenki, érkezési sorrendben sóhajt egyet, nagy levegőt vesz. Egyesek - mint maratoni futók - kétrét görnyedve lélegeznek párat, majd diadalittas arccal el.
Túl vagyunk rajta, megúszuk, bent vagyunk. Itt már hatalmas a hely. Mindenki rohan is, minél távolabbra a nagy csarnokban.
S - mintegy varázsütésre - ismét béke van. Azonnal megszűnik mindenki állatnak lenni. Már nincs tömeg (azaz eloszlott sokfelé), tehát pszichózis sincs. Ismét mosolyok mindenfelől.
Egyes irányokból pár levezető baszdmegezést azért hallani még, s azzal kész. Jöhet a buli. Újra mindenki kulturált.
Pár percig tartott csak ez a sötét küzdelem. Amely bármit hozhatott volna.
Hát tessék, ilyen belülről az, ami vélhetően a West Balkánban is lezajlott. És sokkal borzasztóbban zárult.
És másnap ugyanennek a nyári helyszínnek a közelében kap el egy hatalmas nyári felhőszakadás.
Este van, üvölt a szél, tonnaszámra ömlik a nyakunkba az eső. Végülis élvezem. Egy darabig.
Amíg el nem határozzuk, hog akkor be kellene húzódni valahova. Csakhogy ugyanekkor ezrek határozzák el. És ismét roham alá kerül ugyanez a fedett koncerthelyszín.
Itt már eleve nagyon siet mindenki, bőrig áztak így is. S a legtöbben nem csípik ezt, sőt rohannak az eső elől. Úgyhogy most a tömeg is még nagyobb a bejáratnál. S a pánik ezúttal eleve adott. Visongás, taposás, törtetés, üvöltés.
És mivel mi is beálltunk a tömegbe, már nem nagyon van visszaút. Visz, tép, rángat, sodor újra.
Na, gondolom, sebaj. Most nem lesz tömegpszichózis, most nem engedek neki, hiába a káosz, kulturáltan fogunk bejutni. Mert kulturált fiatalok vagyunk és szórakozni jöttünk.
Ám a biztonságiak ma estére stratégiát váltottak. A szakadó esőben, a pánikoló tömegben ők is még idegesebbek. Ezt csak akkor veszem észre, amikor az egyszemélyes beléptetőfolyosóhoz érek. A két oldalán két óriási securitys.
Az egyik a nyakamnál fogva hirtelen, szó nélkül megragad, s belök a folyosóba, a másik hátulról ad még egy svungot. "Haladjunk!" - magyarázzák sebtiben a vadulásukat.
Ettől azonnal elfelejtem a kulturált önmagamat. Újabb nyájszellem, újabb pszichózis.
A kedves emberektől kapott lendület miatt beleszaladok az előttem állóba. A bejáratnál ugyanis ismét dugó van, és harc. Az illető visszacsap, de nem talál el, s közben egy újabb embert rántanak be mögém a folyosóba biztonságiak, aki meg hátulról engem tarol le.
Kettővel előrébb látom, ahogy egy tizenévesforma lány már térdre rogyva nyújtogatja a kezét: üvöltve könyörög, hogy sürgősen rántsák fel onnan, mert nincs helye felállni.
Hát csinálunk helyet, hamar: a két oldali fémkerítést megragadva teljes erőből hátranyomom, bárkik is vannak mögöttem. Nincs idő megkérni őket. De ők ezt nem látták, nem értik.
Hátrafordulni nincs helyem, csak érzékelem, hogy valami toronyméretű godzilla jött mögöttem, akit most elnyomtam. Erőt vesz magán, visszamozdul, s nyakonvág.
Mondom, vagyis ordítom: "hé, nyugi, nyugi, mindjárt bent vagyunk!" A válasza is érthető végülis: "az, az, ha bejutunk, kinyírunk!"
Na, akkor jó kis koncert lesz ez is, akármi is megy odabent.
Felszakadt szájjal valahogy más élmény lesz...
De lám, az őrület, a tömegnyomás okozta elmebaj ismét ott ér véget, ahogy végül beesünk a helyszínre. Hátranézek amint már megtehetem, összenézünk: egy középső ujjat látok, s azzal mindenki megy, amerre lát.
Ismét bent vagyunk. Már megy valami buli. És már nem szakad ránk az eső. És megint egy pillanat alatt eltűnt valahova ez a furcsa szörnyeteg, amely az elmúlt percekben mindenkit a hatalmában tartott. Nem ölt ezúttal sem. De mint láttuk, volt, aki már térdre rogyott tőle, s majdnem eltaposták.
Volt még pár másik hasonló élményem, szabadtéren is, más alkalmakkor. Korn-koncerten a tömeg közepén, egyik pillanatról a másikra halálra vált, remegő barátnővel. Akit érdekes módon épp az a sűrű tömeg tartott meg végül a lábán, amíg kirángattam onnan, amely tömegtől eleve bepánikolt. Vagy itt, Váradon, amikor a központban egy rendezvényen elbotlottam egy földre fektetett vezetékben - s pár vidám pogózó át is csörtetett rajtam, mire egy tag felrántott, hogy azzal meg is tudakolja: "Szevasz, ezer éve nem találkoztunk! Mit csinálsz?"
Hát, izé. Fekszem.
Szóval a tömeg egészen megmagyarázhatatlan dolgokra képes néha, igen. Amint mára virradóra ismét láthattuk, ölni is tud. Főleg, ha hanyagság és pénzéhség, vagy lényegében akármi miatt hagyják túlnőni. Úgy vadul be és úgy öl, hogy nem akar, s úgy, hogy valójában nincsenek tettesek. És úgy, hogy az egyén tényleg eltűnik, átváltozik benne.
Szociológia, pszichológia, stb. kutatja ezt is. Vajon hol tart mindez igazából?
S hol van, miközben ezer éveket visszapörgető, lenullázó, hosszú percekre most is ösztönállattá válunk, ha ilyesmi kerít a hatalmába?
__
FRISSíTÉS
Külön megdöbbentő az is, ahogy egyesek önmagukban is képesek tömegpszichózist kiváltani.
Ösztönállatokra jó példa az is, ahogy a széljobberek megint elvannak, s magukat szórakoztatják e tragédia kapcsán is. Lassan 24 óra telik el az eset óta, de a neonácik még mindig a rácsokat rázzák, a csalódásuktól egyre dühösebben.
Már ma hajnalban elkezdte a fő netes hírforrásuk a hőzöngést arról, hogy "cigányok tomboltak a Nyugatinál", s utóbbiak ölték meg a három lányt, a rendőrség hazudik, a mentősök hazudnak, az ezt cáfoló szemtanúk hazudnak, a média (az övékét leszámítva) hazudik - satöbbi, satöbbi. Mondjuk, hogy valamelyest rendben, hiszen az első órákban még tartotta magát a késeléses változat.
Azóta viszont a rendőrség és a mentőszolgálat is cáfolta ezt.
Ám a mindent tudó, sőt, mindent jobban tudó nemzetmentők annál dühödtebben vadulnak: ahelyett, hogy beismernék a tévedést (megesik bárkivel - csak ha ilyen bősz "igazságbajnokokkal", az azért cikibb), már azt magyarázzák mindenütt, hogy csak ők tudják az igazat, s akkor is késelés volt, meg akkor is cigánybűnözés, akkor is, akkor is, akkor is, és kész.
Pedig:
1. A West Balkánt és közönségét eddig is utálták, hiszen az "az aljas, liberális fertő" egyike szerintük. Most mégis kitódultak a netre együttérezni és megvédeni a "mocskos nemzetáruló, drogos szemeteket" - mégpedig attól, ami nem is volt. Sőt, később az utcára is kitódultak, beleköpve a kegyeletbe is.
2. Eddig az volt, hogy a szemét balos kormány tussolta el az ügyeket és hazudta le a cigánybűnözést. (Mert mint olyan csakis cigánybűnözés van, más nincs, ugyebár.) Jó. Rendben. Közben ám kormányváltás volt. De ez sem zavarja őket. Mert most meg szerintük a szemét jobbos kormány tussolja el az ügyeket és hazudja le a cigánybűnözést.
Hiszen ők ezt az esetet is jobban ismerik, a valóságot minden nyomozóhatóságnál is jobban tudják. Holott a hatóságok mostanra teljes bizonyossággal kizárták a késeléses sztorit, romástól, mindenestől.
De nem baj, neóéknak így is volt képük a tragédiáról való ma esti, budapesti gyertyagyújtásos megemlékezést is neonáci hőbörgéssel, tüntetéssel, bekiabálásokkal megzavarni. Mégegyszer megtaposták az áldozatokat is.
Rendőröket gyalázó rigmusokat kiabáló fiatalokat igazoltatnak a Nyugati téren,
ahol ma este megemlékezést tartottak a West Balkánban életét vesztett három áldozatról.
(Minden fotó: MTI)
3. Ismét ki lehet tehát mondani, hogy ezek az emberek őrültek. Nem, semmi túlzás. Őrültek.
Semmi nem állítja meg őket. A tények sem. És amikor már az igazság nem tetsző, nem az ő vadulásukat támasztja alá, akkor igazságokat kreálnak maguknak. Amiknek a nevében tovább dúlnak, tovább törtetnek, mint valami fékevesztett tömeg.
Megtaposnak mindent, mindig. És ha kell, akkor azok "védelmében" is taposnak, akiket eddig tapostak. Nekik nem is kell ehhez tömeg. Hiszen nem is igazán jelentenek tömeget.
Csak sáros, kitaposott bakancsokat. Amikkel a megtaposott és megfulladt embereken is átgázolnak újra.
Ez itt aztán az igazi West Balkan, liebe Kamaraden...