Blogosz

MESE NINCS.

Édes otthon(talanság)

2013. április 17. 19:32 - BlogoszEditor

Ismerek egy nőt, aki abból egészíti ki a jövedelmét, hogy már rég magához vett valahonnan egy idősebb nénit, aki minden nap bejár a város különböző pontjaira koldulni. Cserébe van hol laknia: kap szállást, ellátást, még néha sört, vagy más kis meglepit is vesz neki a „gazdasszonya” - de a nyugdíján osztozik vele, vagyis azzal, aki magához vette őt, s az összekoldult pénzt is neki adja le. Régóta így megy ez.

Egy ideje nem láttam a szállásadót. Aztán most felszáll a buszra, és leül mellém, és „szia”, és elkezd mesélni.

Mint kiderül, a koldusát ellopták. És csak nemrég szerezte vissza. A néni ugyanis pár hónappal ezelőtt egy nap berúgott, s elment valami romákkal. Akik aztán többé nem engedték el. Onnantól ők használták. Egész télen. Kicsapták a váradi Oradea Plaza elé, ott kéregetett. Verték, éheztették, még mosdani is ritkán engedték. Aztán rendőrségi ügy is lett a dologból: illegális fogvatartás miatt eljárás indult pár várad-velencei tettes ellen, a néni pedig hazakerült.

Hm. „Haza”. Ezen gondolkodom el. Miközben a mesélő hátrafelé mutogat a buszon, hogy „Ott a banya is, nézd meg, hogy le van soványodva. És baromi büdös volt, amikor hazahoztam, meg tele ütések okozta foltokkal. Hetekig nyugtatóztuk, reszketve aludt el is. De most már rendbejött. Ma is már kint volt a városban, csinálja amit szokott.”

Hm. Szóval „otthon van”... Fene tudja. Lám, ez is többfélét jelenthet. És végülis tényleg úgy tűnik, otthon van. Az neki otthon. Ahogy ugyanis a szállásadóját ismerem, meg ahogy elnézegettem őket néha régebben, valamiféle emberségesebb fajtának mondható viszony mégis van köztük. A nő minden nap behozza busszal a „munkását”, néha beszélnek mobilon is, délután elmegy érte és hazaviszi busszal. Van, hogy előtte beülnek egy kocsmába is, egy kis munkanapot záró italozásra.

A néni különben nem az a szimpatikus anyóka fajta, sőt, meg kell mondanom őszintén, kifejezetten idegesítő jelenség. Alig lát, úgyhogy a vastag szemüvegén át kitartóan pislogva, zavaróan hangosan és csakis magyarul bárkinek odaszól, ha úgy érzi, épp van mellette valaki. Akárhol. Villamosegállókban, piac bejáratánál, üzletek előtt, mikor hol koldul. És kitartóan, bosszantó hangerővel és levakarhatatln stílusban  ismételgeti, hogy „Hallja? Jónapot. Hallja? Jó napot! HALLJA? JÓ NAPOT!” Vagy valami ilyesmi. És addig megy ez, amíg valaki – ha más miatt nem, hát kényszerűségből, a helyzettől való gyors menkülés reményében – válaszol neki. S onnantól megfogalmazódnak az igények, hogy „adjon már egy kis” ezt vagy azt. De persze úgy, hogy „Hallja? Adjon már egy kis ezt vagy azt. HALLJA? ADJON MÁR!” Ezt nevezem én terrorkoldulásnak.

Szóval a néni és a nő a munkanap végén gyakorta együtt mennek haza. Kellemesen ordibálnak egymásra, a buszon is jó távol ülnek egymástól. De azért, nem tudom, valami mégis van. Nem teljes a kihasználás. Valami megtépázott, rongyos, megviselt, fáradt, bekoszolódott, reményvesztett emberség azért mégis van itt valahol. Nem tudom, pontosan, hol. De érzem.

Azt meséli még közben, lefizették a rendőrt, hogy engedje vissza hozzájuk a nénit. Persze sejtem én, hogy valójában azért fizették le, hogy ne indítson eljárást ellenük is, hiszen ugyancsak ki is használják közben, koldultatják. Bár igaz: koldus volt már akkor is, amikor megismerték. Annyi csak, hogy most „nekik dolgozik”.

És mennek épp haza most. És közben beugrik az is: láttam kéregetni az Oradea Plaza előtt, épp a kérdéses időszakban. De akkor azt hittem, ez csak a szokásos, fel sem ötlött bennem, hogy épp fogságban van, s a roma rabszolgatartóinak keres pénzt. De ugye már minden rendben van. Már otthon van. Már annak dolgozik, akinek szokott volt előtte is.

Rendben lévő dolgok. És otthon. És ilyesmi. Hát nesze, milyen jelentéstartalmai vannak ezeknek is.

Kedvencem a „kínai gyógymódnak” nevezett hülységem: ha mondjuk fáj a lelked, rúgasd magad hasba, s akkor az fog fájni. Valami ilyesmi ez is. Hiszen a még szörnyűbb után a néni immár inkább otthon érezheti magát a mostani helyén. És ez jó. Bár azt hiszem, valahogy otthon érezte magát a „munkaadójánál” az elrablása előtt is. Ez viszont már nem annyira jó. De neki talán mégis. Vagy nem is tudom. Mit tudom én.

Úgyis itt már le kell szállnom. Elköszönök. Aztán, immár a ház felé gyalogolva arra gondolok még, vajon akkor most az én gondjaim, vagy a mi bajaink, a többségünk problémái nem kisebbek-e mondjuk az ilyesminél. De azt hiszem, végülis nem. Csak más műfaj. Nem lehet mindenből bölcsességet leszűrni.

Úgyhogy ennek a bejegyzésnek ilyen vége van. Egyszerűen. Hazaértem amúgy közben. És pár megállóval később ők is haza.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr785231964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.