Blogosz

MESE NINCS.

Egy apróság. Ami nem az

2015. április 11. 10:27 - BlogoszEditor

Annyi szemenszedett hazugság és annyi abszurd, már kifejezetten perverziónak minősülő kiforgatás van sokfelé, hogy az ember egyszerűen nem is tud mit kezdeni vele, csak érzi, ahogy leáll mindene a megoldhatatlanságtól, az agya pedig összecsomagolna, és köszöni, de végleg elköltözne Hawaiira, a kis pálmafás bermudájában, de persze nem mehet, úgyhogy inkább bekucorodik egy sarokba. Ennek a tökéletesen a visszájára fordításnak az egyik alapesete a sajtóban az, amikor az alany mond valami jót és erőset, az újságíró örül neki, hogy végre valami, meg is írja, utólag pedig az illető letagadja az egészet, és pontosan szembe megy az előző saját magával.

Ilyenkor aztán nincs mit tenni. Az újságírót fogják azzal vádolni, hogy hazudott, vagy ferdített, hiteltelen - és hiába tudja közben épp ő, hogy mi az igazság, egyedül marad vele. (Nem, nem megoldás az, hogy mindent felvenni, rögzíteni, bizonyítéknak. Egyes esetekben megtehető, de ha van is felvétel, akkor meg az jön, hogy ok, de "ki van ragadva a kontextusból", meg "mégsem kellett volna szó szerint leírni", meg akármi, de ilyenkor valami tekergetés mindenképp. Továbbá ismerek ugyan olyan kollégát, aki mindig mindent felvesz, az elejétől a végéig, de ez ritkaság, és rengeteg kárbaveszett időt, fölösleges adminisztrációt feltételez, és inkább már a kényszerességgel rokon, semmint a következetességgel, a mániával, semmint a praktikummal.)

Szóval velem is hányszor, hányszor, de hányszor megtörtént már, hogy leírtam valamit, aztán az illető letagadja. Sőt, még reklamál is. Persze érthető, hogy milyen motivációik vannak ilyenkor. Az alapeset, hogy az alany kimond pár fontosat és keményet, de aztán amikor nyomtatásban, illetve neten viszontlátja, egyszerűen megijed magától ebben a tükörben. Aztán persze van rengeteg, amikor valamilyen sunyi oknál fogva kellemetlen neki, ha az megjelenik, amit nemrég még vállalt, meg van amikor fél, vagy épp megfélemlítik, mert lekötelezett valahova. Ott van továbbá az, amikor nem tudja, hogy sajtónyilvános eseményen beszél, meg az is, amikor tudja ugyan, de nem fogja fel, hogy magának kellene vigyáznia, mert amit egyszer kimondott, az annál nagyobb kincs az újságírónak, minél erősebb a cuc - hiszen azt szeretjük, ha tartalmasat írhatunk, nem csak szürke, általános blablát. Már legalábbis egy részünk. De bármikor bármelyik motiváció is van a háttérben, ezeknek a vége mindig ugyanaz: kimondja, megírod, megjelenik - aztán letagadja, és/vagy elkezdi magyarázni, kimagyarázni, félremagyarázni, hárítani, eltolni magától, sőt, áttolni rád. A második szinten már annyira abszurd a kiforgatás, hogy nemcsak letagadja, hanem még ő kér esetleg úgymond helyesbítést. A boss level az, amikor fenyegetőzik is, cirkuszol, vagy épp sumák módon a hátad mögött próbál megbüntettetni, befeketíteni, vagy más módon bosszút állni. Aztán ott vannak a simán naivak, az amúgy jó szándékú hülyék. Rájuk az jellemző, hogy érintettként egyből megijednek, hogy most mi lesz, ha azt látják, hogy nem szokványosan, nem unalmas, semmitmondó, jegyzőkönyvszerű stílusban írtad meg teszem azt az akármilyen rendezvényüket, hanem az író és főleg az olvasó alapvető érdekeit szem előtt tartva az érdekességeket emelted ki (sokszor olyankor is megpróbálva ezt, amikor semmi érdekes nincs, sőt), továbbá élvezetesebb stílusban, dinamikusabban tálalod. Nekik néha még el lehet magyarázni, hogy nem kell egyből berezelni, és nem lesz semmi baj, sőt. De közülük is ki-kikerül néha olyan, aki így is letagadja, így is azzal jön, hogy miért pont ezt vagy azt kellett kiemelni, satöbbi, satöbbi, sa - fucking - többi.

Mindegyikből annyi volt már az én életemben is, hogy úgyszólván az agyam már be is rendezte, ki is csinosította, otthonossá tette magának azt a sarkot, ahova behúzódik, amikor megáll ezektől. Mert a szemenszedett hazugsággal nincs mit kezdeni, feldolgozhatatlan, semmilyen oldalról hozzá sem lehet állni. Ő viszont talál rajtad fogást, és még kárt is okoz. Egyszerűen elképesztő az, amikor az előbb még elmondott akármiről azt hallja később az ember, hogy az egész a visszájára fordult. Az "ilyet én nem mondtam", a "nem ezt mondtam", az "ilyen nem hangzott el", és társaik tulajdonképpen azt mutatják, hogy minden teljesen denaturálható és semmi sem stabil, nincsenek olyan alapszabályok sem, amiket másnap is, és örökké, megingathatatlanul, következetesen tiszteletben tartanánk. Megszokható az ilyesmi, hiszen valamennyire része is a szakmának (meg az emberi faj működésének), mégis minden alkalommal zavaró és felfoghatatlanul abszurd, sőt, felkavaróan szürreális is.

Na, a százhatvannyóucadik ilyen épp tegnapelőtt történt. A szokásos. Nemrégiben írtam egy jó cikket (megesik néha, bocsesz), amit öröm volt nekem is megírni, mert végre nyíltan beszélt egy előadó és szakember a romániai oktatás rengeteg bajáról, gyönyörű egyenességgel és kíméletlen nyíltsággal rámutatott a mocsár összes rétegére. Gondoltam is, hogy az ő egyes kollégáit, pályatársait zavarni fogja ez, és majd tiltakoznak, magukra véve az iget, ami elvileg nem az övék, de ha tiltakoznak a rosszra való rámutatás ellen, az épp azt mutatja, hogy találva érzik magukat. Meg is történt: valaki felhívta, hogy tudassa vele, hogy "azért ilyen erőseket nem lehet mondani a rendszerről", meg ilyenek - erre az előadó sajnos rögtön azzal védekezett, hogy ő nem így mondta azokat. Pedig persze dehogynem. Eh, szóval az alapozás megvolt.

Ahhoz, hogy rögtön másnap újabb csudálatos dolog történjen. Történetesen egy országos lelkészértelezletre kerültem, ahol a reformátusok papjai arról beszéltek, milyen jövőképe, tervei vannak az egyháznak. És egyikük keresetlen szavakkal, egyenesen bele is mondta a mikrofonba, hogy a vegyes házasságban élők felé is nyitniuk kellene, sőt, "ha már megakadályozni nem tudjuk a vegyes házasságokat, legalább kezdjünk velük valamit". Már akkor éreztem, hogy ebből még baj lesz, ugyanakkor persze hadd legyen, örülök neki, hogy valami konkrétumokat is tudok majd írni, például épp ezt. Meg is jelenik. Még aznap meg is keres az illető lelkész, szép, kulturált, hivatalos levélben. Hogy persze baja van a cikkem miatt, mert felhívta őt egy vegyes házasságban élő, és durván támadta. És arra kér, küldjem át a teljes cikket, mert ő nem fért még hozzá. Na, kezdődik - gondolom. De persze, átküldöm, tessék. És elolvassa. És azt írja, vissza, hogy köszöni szépen, és kellemes hétvégét. Na mi van? Hát vattafak ez? Később jön akkor a letagadás és a kiforgatás, meg a hőbörgés? Ekkora távolságból kell nekifutnia? Mi lesz már? Végül már én magam kérdezem meg tőle, hogy most az a szokásos jön-e, hogy "ilyesmi nem hangzott el".

És itt van a páratlan fordulat. Mert nem jön. Egyszerűen nem jön. Bajba, gondba került amiatt, amit elmondott, és amit meg is írtam - de nem tagadja meg az igazságot. Nem kezd alakoskodni. Elolvasta, és egyszerűen vállalja, hogy minden pontosan így van. Nem hátrál ki, nem visszakozik, nem hőbörög, nem sumákol, nem akarja az újságíróra kenni, a szemét sajtósra hárítani, nem követeli a rohadt firkász fejét.

Apróságnak tűnik ez? És valami nagyobbat vártak? És úgy tűnik, hosszú felvezetés után nem elég erős a csattanó? Nos, nem apróság. És egyáltalán nem kis dolog.

Soha nem tudom pontosan felidézni, mióta dolgozom a sajtóban, de körülbelül tizennyolc éve. Az elég sok, nem? És egyetlenegyszer sem történt még ilyen! Értik, hogy soha? És vágják, hogy mit mutat ez? Semmikor nem volt példa rá, hogy amikor valaki kellemetlen helyzetbe kerül amiatt, amit elmondott, és ami meg is jelent, akkor ne kezdene egyből tagadni, és áthárítani az újságíróra. Legalább valami kis magyarázkodást. Vagy bár annyit, hogy miután elolvasta az átküldött írást, kössön bele valamibe, hogy "azért ezt és ezt nem pont így". Esetleg legalább legyen még ő a sértődött. Vagy bármi ilyesmi. Hiszen ehhez vagyunk szokva, legalábbis ebben a témakörben. De ezúttal semmi. Egyszerűen elolvasta, és mindenféle kommentár és manőver nélkül továbbra is vállalja magát. Ez a legelső ilyen eset.

Ezúttal ezt akartam elmondani. Gondolom, senkit nem érdekel amúgy. Vagy esetleg azokat igen, akik sajtóban dolgoznak. Pedig azt hiszem, nem feltétlenül túlzok, ha azt mondom, ez az egész is mutatja talán, legalábbis példaként és jelképként a társadalom jelen állapotát, meg a többség az alapértékekkel való eléggé megromlott, háborús, kilátástalan viszonyát. Azt mutatja, hogy mi a trend, továbbra is. És azt, hogy - hogy is mondjam - közben váratlanul mintha lenne egy eléggé sovány remény. De nem vagyok az a fajta, aki ez utóbbit könnyen leírja. Úgyhogy megtartom magamnak.

(Az abszurd visszájára forgatásoknak hátat fordított agy most ez utóbbi hírre, egy másodpercre felcsillanó szemmel kipillantott a sarokból. De asszem, mégis ott marad bekuckózva. Mert továbbra is a szemenszedett hazugság a mainstream divat, és az egyik nap ezt mondom, másnap már nem érvényes, sőt, az ellenkezője igaz a népszerű extrémsport továbbra is.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr17357728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.