Blogosz

MESE NINCS.

Magyar rémtörténet Dubajban

2018. február 19. 07:38 - BlogoszEditor

Gondoltam, ha már eljutok Dubajba, iszunk ott egy valamit az ottani magyar ismerősömmel. És most eljutottam, itt vagyok. De nem fogunk, sőt mostmár az a kérdés, hogy van-e egyáltalán magyar ismerősöm Dubajban, illetve, hogy életben van-e valahol, ha nem is itt. Az egész úgy kezdődött, hogy körülbelül 2011-ben (bár pontosan már nem emlékszem, mikor) bejelölt Facebookon egy magyar hölgy.

Mint mesélte, Nagyváradról ment el, az iskolás éveinkből emlékszik rám – valami nekem is rémlett talán, pontosabban be-beugrott, ahogy felelevenített ezt-azt, de konkrétum semmi, nem csodálkoztam azonban, hiszen hozzászoktam már magamhoz és a memóriámhoz. Mondta, hogy még járt is nálunk, otthon, együtt játszottunk. Az illető nő lánykori nevére nem emlékszem, az utóbbi években pedig angolszász csengésű néven élt már, de nem írom le, hogy hívják, mivel nem tudom, hogy mi van vele, nem rontok-e a helyzetén – közben pedig az is a cél, hogy ha valaki tud róla és így is felismeri, jelentkezzen.

Szóval chaten tartottuk akkoriban a kapcsolatot, és mesélte, hogy sok évvel azelőtt előbb Magyarországra ment, aztán talán az USA-ban élt, az izgalmasabb része viszont ezt követően jött. Más előtt sem titkolta, és nekem sem tagadta, hogy leszbikus lett, mutatott is fotókat a szerintem nagyon szép, thai vonásokat mutató élettársáról – és ennek tetejébe még azt is mesélte akkor, hogy egy ideje Dubajban telepedtek le. Már akkor érdekesnek gondoltam, hogy épp egy olyan országba mentek élni, ahol a nemi identitásbeli másságot is üldözik és durván büntetik, ráadásul a zsidókat is (tudtommal izraeli állampolgár be sem léphet oda, bár a Váradról elszármazott nő nem az, hanem csak zsidó származású). Nagyon vidámnak tűnt akkoriban, félig-meddig viccesen, de azért részemről félig-meddig komolyan beszéltük is, hogy alkalomadtán meglátogatom. Szintén vicceskedve ugyan, de jelezte, hogy bár szívesen látnak, úgysem tudnék bejutni, mert szerinte nem adnak vízumot.

Aztán most, ahogy a jelenlegi dubaji utazásomra készültem, nyilván eszembe jutottak ők, és keresni kezdtem őket, majd nyomozni utánuk. De semmi nyomuk, sehol. Most ugranak csak be olyan részletek, amelyek a dolog rejtélyessé válása miatt így utólag már libabőröztetők. Például az, hogy az akkori beszélgetéseink során viccesen beszélt ugyan arról, hogy milyen veszélyben van ott leszbikus zsidóként, de úgy tűnt, hogy mégis letelepedtek a mesés Dubajban, és jól vannak – felhangokból, kontextusokból közben néha úgy éreztem, hogy fél, de nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Az utóbbi években nem kommunikáltunk, eszembe sem jutottak már, ám az is csak most ugrott be, hogy talán tavalyelőtt egyszer mégis eszembe jutottak, kerestem is, hogy mi újság, de már akkor sem válaszolt, és az utolsó nyomai is régiek voltak a közösségi portálokon. Ezt is valahogy vészjóslónak éreztem, de ezt is elhessegettem magamtól. Mesélte még régen azt is, hogy semmilyen rokona nem él már, sem Nagyváradon, sem bárhol a világban. Így most különösen üresen kong ez az egész sztori.

Dubajba utazásom előtt olvasgattam arról is, hogy az itt letelepedettektől azért elvárják az iszlám egyes fő előírásainak ha nem is feltétlenül betartását, de meg nem sértését. Innen jutott eszembe újra az illető, hogy meséljen majd ő erről is, itt, a helyszínen, a mesés Dubajban. Én itt vagyok, de neki semmi nyoma sehol. Sőt.

Facebookon 2015. november 25-i a legutolsó interakciója, azóta nemcsak nem posztolt, hanem mások posztjaira sem reagált a falán, és tehát üzenetekre sem válaszol. A barátnője esetében is ugyanez a helyzet. Úgy tűnik, mintha valami miatt egyszerre léptek volna le a netről és/vagy egyszerre lennének korlátozva, elzárva tőle.

nevtelen_3.png

Az utolsó facebookos nyoma: valaki köszöntötte őket az USA-ból, ő pedig válaszolt

Közös ismerőseik Váradról ugyanezt mondják. Találtam olyat, aki 2011 után még beszélt vele, de 2015 után már ő sem tudott kapcsolatba lépni vele. Ebben a kvázi utolsó időszakban állítólag már félt, sőt pánikolt is. Az egyik váradi illetőnek legutoljára azt írta Dubajból, hogy már két hónapja sátorban lakik a barátnőjével, "most épp fagyoskodva, mert rohadt hideg van, majd nyáron megfőve, mert akkor meg 45 fok szokott lenni..." Hogy milyen sátorban? Az információk szerint, egyik dubaji ismerősük a lakása teraszán felállított sátorban bújtatta őket. Azt is írta még egy előző üzenetében, válaszként arra a felvetésre, hogy a szeretetszolgálat segítségével kimenekítik az országból, hogy nem meri megkockáztatni, mert nem ismeri azokat, akik esetleg a segítségükre érkeznének, és nagyon kevés emberben bízhat. Hozzátette: "Ha kiderül, hol vagyok, nekem végem. És el sem hagyhatom a lakást, ergo megoldhatatlan."

Állítólag a papírjai sem voltak már rendben, az egyik változat szerint a vízuma lejárt, a másik szerint soha nem is volt megfelelő. Hogy ha lejárt, miért nem újíttatta meg, arra talán válasz lehet az, hogy a legtöbb vízumot nem szokták megújítani ebben az országban, de hogyha nem voltak rendben a papírjai, miért választotta a kitoloncolás helyett a bújkálást, és valójában attól rettegett-e, hogy leszbikussága és zsidósága miatt bántódása esik, és/vagy a papírjai miatt tartott ettől, erre nincs válasz. Ahogy még nagyon sok más kérdésre sincs. Utólag jut eszembe az is, hogy bár velem akkoriban még vidáman tárgyalt, és semmilyen veszélyt nem említett, csak én véltem néha valami félelmet megérezni, mégis voltak olyan témák, amiket kedvesen-viccesen került: így az sem lett soha világos, hogy hová valósi a barátnője, honnan mentek Dubajba, miért választottak egy ilyen zártabb társadalmat, mit dolgozott, stb. Az a konkrétum sem világos, hogy mire gondolt és konkrétan milyen helyzetben volt, amikor egy váradi ismerősének három éve ezt írta: "Amnesztiára várok, amikor amnesztia van, ki tudnak vinni innen. Hamarabb nem. Ha minden jól megy, addig még három év van hátra." Érdekesség, hogy ezt követően mások számára is nyoma veszett mindkét személynek, a három év pedig mostanában telik le. Hogy azóta mi történt, ezek szerint pont a legforróbb időszakban, nem tudni.

A neten látható ismerőseik közül felvettem a kapcsolatot a világ különböző pontjain élő különböző személyekkel, de egyikük sem tud róluk semmit. Találtam egy olyan amerikai férfit is, akinek a családneve ugyanaz mint az övéké (a két nő ugyanazon az angol hangzású családnéven "futott" ugyanis), és az amerikai férfit kommentjeikben "apusnak", "apucinak" szólították – de az illető azt mondja, ő sosem hagyta el az USA területét, csak névrokonok, és az általam keresett váradi nő élettársa vette fel az úrral a kapcsolatot, mivel a saját apját próbálta lenyomozni valahol a világban, és a családnevük egyezése miatt írt az amerikai tagnak is... A férfi azonban csak annyit tudott mondani nekik, hogy egyáltalán nem rokonok, nekem pedig azt, hogy az utóbbi években számára is eltűnt mindkét nő.

Hm, és akkor mellesleg eszembe jut, hogy itt van ez, amit indulás előtt osztott ki az utazási iroda. Hogy vigyázzunk, mert terrorveszély is van. Mondjuk az csak elméletben, mert amúgy nagyon biztonságos itt az egész. Turistáknak legalábbis. Másokra meg más veszély leselkedik inkább, szintén nem a terrorizmus.

20180206_204925.jpg

Szóval én csak valamit meg akartam inni, itt, Dubajban, az illetőkkel, jó vidáman. Ehhez képest itt tartunk, jó titokzatos. Eszembe jut, hogy az elutazás előtt nézett dokumentumfilmek egyikében még az is elhangzott, hogy Dubajon és Abu Dzabin kívül azért még turistaként is jó odafigyelnünk magunkra, nemhogy itt letelepedett külföldiként, ugyanis a csodálatos két várostól nem messze már vannak olyan területek, ahol a sharia jogrendszer (már amennyire ez jogrendszer) van érvényben. Egy jordániai sofőrrel beszélgettem amúgy a shariáról, út közben, és ő azt mondja, téves a mi elképzelésünk, ugyanis "az összes arab országban sharia van, csakhogy az nem a középkori büntetéseket jelenti már, hanem korszerűsödött, a korhoz adaptálódott". Az is igaz persze, hogy beindul a fantázia is, ha az ember sok kérdésre nem kap választ, és ha rejtélyesnek tűnik egy történet, azt gondolja, hogy rejtélyes is. Mindenesetre érdekes lesz így meginnom valamit...

Minden esetre erős couleur locale ez. Rémes belegondolni. Mitől féltek valójában? Mi a történetük? Elfogták-e őket? Kijutottak-e végül? Ha nem, mi van velük? Ha igen, mi van velük? Hol vannak? Élnek? Miért tűntek el ilyen radikálisan? Vagy minden rendben, csak a fantázia egészítette ki az amúgy valóban durva és valós elemek közötti fehér foltokat? Ezen még egy – ide, a csodák városába végül eljutva közösen legurítani tervezett – bor mellett elmélkedni sem tudok itt. Ugyanis a hotelek kivételével sehol nem szolgálnak fel alkoholt (csak ezért meg nem fogok visszamenni a szállodába). Épp a szigorú szabályaik miatt. Amely szabályok, illetve azok megszegése miatt ők is bajba kerülhettek. Mondhatnám, Dubajba.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr4813644218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.