Amikor először egérszag van kint, minden évben akkor van igazán vége a nyárnak itt, és onnantól van igazán ősz.

Jelzőszag ez. Aztán minden évben kiderül, hogy az nem egérszag, hanem vagy cukorrépaszag, vagy a cukorgyár szaga: a nem túl messzi iparnegyedben kerekezve mindig szoktam is látni ilyentájt a cukorrépával tömött nyergesvontatók hosszú sorát, ahogy a gyár előtt várakoznak a feldolgozásra váró rakományukkal, és ott szokott ez a szag igazán erős lenni.

Most, ahogy kiléptem, megint érzem: idén először egérszag van. Vagyis nem az, na, hanem ilyen cukorgyárszag. Tehát itt a vége a nyárnak.

De várjuk: beugrik, hogy a cukorgyár ez év elején bezárt, sőt, már egy ideje bontják is. Mégis ilyen szag van, megint. Idén ma először. De ha mégsem a cukorgyárból jött, éveken át (mert az immár nem létezik), akkor nem is tudom, mit jelez. Ez a valami befejeződik-szag van.

Akkor – ha a feltételezett forrása már bontás alatt van – lehet, hogy idén nem lesz ősz és tél? Vagy, hogy ez mégis egérszag? De akkor hogyhogy soha nincsenek egerek itt sehol? Mert nincsenek. Nem, na, ez biztosan nem egérszag. De akkor nem tudom, miféle, mi árasztja. Lehet, hogy a természet, vagy mittomén. Mindegy is a forrás, mellékes.

Ez a vége-szag, ez biztos. És ott van most, odakint. Megjött. Ezek szerint igazából forrása sincs. Mégis mindig megjön. És sosem szüremlik be – mindig megvár kint. Minden évben egyik este, ha kidugom az orromat, váratlanul már ott van. Pont az ajtó előtt áll. Vastagabb plédet is elő kell venni éjszakára, amikor először megérzem ezt. Ráteríteni a nyári vékonyra. Aztán hamarosan kiderül, ezúttal minek lesz vége.

(És utána a takarót a fejre húzni egy időre.)