Megint műanyagszag van: itt húzogatják az orrunk előtt a mézesmadzagot, de világos, hogy egy csepp igazi méz sincs rajta, mesterséges az egész. Mégis - elképesztő, agyzsibbasztó, hogy sokadszor is, de már hanyadszor, fuáj?! - ismét sokan bedőlnek ennek, mennek utána, nyalogatják a szájukat, ízlelgetik a semmit.

Pedig ez a semmi ráadásul többrétű. Azt hihetnénk, hogy az újságírók azért eligazodnak ebben. Ha már a lakosság, a general population nincs is igazán képben. (Meg hát nem is kötelessége ez neki, van sok más elfoglaltsága is - sőt: a kulisszák mögé való belátásának hiányában csak így, tájékozatlanul, a kifelé kommunikált nullába vetett hittel lehet megfelelően manipulálható választói tömeg is a lakosság a pártok számára).

Eléggé ritka, ugye, hogy a multiplexekben valami nézhető legyen, de néha adódik. Úgyhogy például kifogtam ma a Gone Girl-t. Nem állítom, hogy művészfilm (sőt, valami bestseller adaptációja, amiből ugye már egyből valamelyest be is lehet mérni a dolgot), de azt igen, hogy jobb annál, amivel amúgy telelövik a vetítővásznakat általában. Azt sem állítanám, hogy nagyon burkolt a mondanivalója - de legalább van.

Szóval legalább vehetjük kétrétegűnek, s már ez sem rossz: ha túllát az ember a(z amúgy izgalmasnak kitalált, de aztán hiteltelenítően túlcsavart) cselekményen, ha feltűnnek neki az apró részletek, mondatok, félmondatok, gesztusok, utalások, helyzetek, akkor így már egészen jó film. Ugyanis ez a második rétege abban áll, hogy rávilágít arra, amit még magunk előtt sem szeretünk igazi, éles fényben látni: hogy bármilyen komoly kapcsolatban (legyen az szerelem, vagy akár házasság), a pozitívumok mellett milyen kegyetlen, marcangoló erők és kétségek járnak át. Hogyan csúszik meg-meg néha, amikor bejönnek az igazán értékes kapcsolatainkban amúgy elkerülhetetlen, előbb-utóbb maguktól is fel-felbukkanó - majd jó esetben, de csakis jó esetben újra eltűnő - csendes belső kérdések.

Alig hittem a fülemnek, amikor az egyik, amúgy (a következetes magyarellenességét most nem számítva :) ) épeszű és felkészült és tájékozott román újságíró-kollégám - aki tehát ugye intelligens, következésképp sosem volt PSD-s, sőt, tudta, hogy ez a párt a legkiterjedőbb módon felelős Románia 1989 utáni lezüllesztéséért - győzködött az előző elnökválasztásokkor.

Nagy nehezen kapaszkodik fel a villamosra - látszik rajta, hogy nehéz sorsú. Bár még viszonylag fiatalnak tűnik, nehezen mozog, valószínűleg sérült is. Emellett szakadt, rongyos, koszos, komor. Halmozottan hátrányos helyzetű lehet, lerí róla a szegénység és az elhagyatottság is.

Ahogy nagy nehezen felmászik a járműre, tanácstalanul megáll - aztán keres egy szabad helyet, odavánszorog valahogy, és lehuppan.

Megszokhattuk már, sőt, régebben akár még (mérsékelt) érdeklődéssel is követhettük - legalábbis egy ideig -, hogy a Tusványosként közismertté vált Nyári Szabadegyetem és Diáktábor alkalmával minden évben vezető magyarországi, romániai magyar, valamint időnként román politikusok is megjelennek, és előadásokat tartanak a nagyszínpadon, politikai show-t nyomatnak a közönségnek. Az évek során járt itt például Emil Constantinescutól Markó Bélán át Traian Băsescuig sok ismert illető, nem beszélve a minden évben visszatérő két fellépőről, Orbán Viktorról és Tőkés Lászlóról.

Nos, többen is határozottan azt mondják, hogy az idei - egyébként immár huszonötödik születésnapját ünnepelt - Tusványoson a mérvadó koncertek és a kellemetes kavalkád és a sokféle jó kis rendezvény és vagány miegymás mellett állítólag megint politikusok is jelen voltak, ráadásul ezek a politikusok mondtak ezt-azt, itt-ott, meg egyenesen előadásokat is tartottak. Nemtom, ez nekem úgy lényegében nem igazán tűnt fel. Végre már.

Eldőlt ma: Klaus Johannist indítja a PNL az államfőválasztáson. (Ugye ő az egyetlen jelölt, aki esetleg legyőzheti a második fordulóban a PSD nevű bűnszövetkezet szürke eminenciásai által maguk előtt tolt imázsarcot, kirakati figurát, azaz Victor Pontát - és így elvileg megakadályozható, hogy a PSD a parlament és a kormány totális leuralása után az államfői hivatalt is megkaparintsa, kiterjesztve ezzel egyeduralmát. Emlékezzünk: a PSD-ről van szó, azaz arról a pártról, amelyik Románia 1989-es fordulat utáni azonnali kisiklatásában és folyamatos visszahúzásában a legkomolyabb, sőt, nem egyszer a legvéresebb szerepet játszotta. És játsza.)

Szóval a PNL-be tömörült oligarchák meg úgy számítottak, hogy Klaus Johannis versenybe küldése révén próbálják meg ezt ellensúlyozni. Juhé, akkor mégis van végre kire szavazni - gondolhatja az olyan választópolgár, aki valamelyest mégis épeszűbb, jóhiszemű, de odáig még nem jutott el, hogy megértse, valójában nincs alternatíva, és minden jelölt mögött egy-egy (ugyanolyan érdekek és elvek mentén szerveződött) maffia áll. Sőt, épp ilyen felkiáltásokat hallottam is ma, többektől is. És nem tagadom, ezúttal még én is elgondolkodom most a dolgon - azon, hogy kivételesen netán újra érvényes voksot adjak majd le -, pedig mindkét "iskolát" kijártam.

Azt mondja: "Bemutatták szerdán az első székely bélyeget, amelyen Csíksomlyóhoz kötődő és székely nemzeti motívumok láthatók. Az első székely bélyeg üzenete az, hogy Székelyföld autonómiát szeretne - hangsúlyozta Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, a Székelyudvarhelyért Alapítvány alapító elnöke a budapesti bemutatón."

Nostehátszóvalakkor. Székely bélyeg, autonómiaharcról. Elképzelem. Ahogy bemegy a székely a postára, a felbélyegzett levéllel. Hogy feladja. De megrovóan néznek rá, és azt mondják neki: soha ne adja fel.
- De én itt és most feladom. Azért is, mert autonómiát szeretnék.
- Márpedig ha feladja, akkor épphogy sosem lesz autonómia. Ne adja fel!
És így megy ez egy darabig. Amíg a székely megunja, és feladja, tehát nem adja fel.

Nem tudom, ki ő. Nem tudom, mi a baj. Nem tudom, mi a konkrétumok. Nem tudom, mi lesz vele. De mégis pontosan értem őt.

Ahogy kilépek a szerkesztőségből, a zebránál épp pirosra vált a villanyrendőr, úgyhogy megállok. Verőfény van, vidám, nyári napsütés, rajtam pedig a füles, és én még önkéntelenül kicsit rá is mozdulok a belőle jövő zenére.

És ekkor a gyalogátkelőnél pont felém fordul egy középkorú nő, aki eddig háttal állt, és szintén ott várakozik.

Olyan ez a vébé, mint egy álom: az érdekesebb éjszakai meccseket álmomban látom, beájulva, tudatom redőnye is félig leeresztve már, mentális nyálcseppekként a párnára szivárognak éppen a nap emlékei, a tévéképernyő villogó fénye csillantja csak meg őket,

Figyeltem egy időben, hogy sokhelyütt a különféle közüzemi számlákat úgy kézbesítik, hogy csak úgy odadugják a magánházak kapuinak valamely résébe, ha nincs postaláda, és ott lobognak a borítékok. És - ezeket sokhelyütt elnézegetve - azt találtam ki, hogy ezeket a számlákat el kellene lopni. Hogy miért? Hát evidens ez: hiszen errefelé a szemfülesek mindent lopnak - főleg, ha őrízetlenül van hagyva. Márpedig ezek a számlák ott vannak, őrízetlenül, exponálva, szinte csábítóan, felhívásként a tettre. Úgyhogy legyünk "jó romániai lakosok", és hopsz, visszük a szajrét. Ennek a jelenségnek az illusztrációja lenne ez a kis turpisság.

És ha már elloptuk, mit csináljunk vele? Hát biztonságos helyre érve hamar megnézzük, mi van a zsákmányolt borítékokban. És hát - ejnye - konstatálnánk, hogy számlák... Francba - állapítanánk meg. :) De akkor már nincs visszaút, végig kell vinni az egészet. Azaz - váratlan és fondorlatos húzással - akkor már be is kellene fizetni a számlákat. Így alakul ki - performanszképpen - a fehér bűnözés, a jótét-bűncselekmények sora.

Jó kis Sziget-érzés - postán. Az sem rossz azért. És ez lesz. Megint, idén is.

Ugyanis a budapesti SZIGET FESZTIVÁL csillagcsücsöri szervezői idén is voltak olyan kedvesek, hogy küldtek egy jó nagy ajándékcsomagot, mindenféle szigetes ajéndéktárggyal - hogy kisorsoljam azokat a blogom drága olvasói között. Vannak pólók, könyvek, kitűzők, CD-k, lehúzósok, mappák, mittoménmi. Úgyhogy kapás van. Nemsokára. Ilyenek vannak:

Tartottam is mindig a nagyváradi vasútállomással szemben lévő kifőzdétől. Valahogy már kívülről elnézve is az az érzése támad az embernek, hogy odabent alkalmasint kellemesen bivalyerős fertőzést kaphat, az ételektől. És/vagy lerohadhat a szervezete legott, a nem mindig extrahigiénikus vendégek után megfelelően el nem mosogatott tárgyaktól.
De azért - ha már nagyon éhes vagyok, és arra járok - benézek néha. Ma azonban az igazság pillanata is ott volt.

Ó, má gad, (persze tisztában vagyok a külső szemlélők álláspontjával is, vagyis azzal, hogy a kutyát sem érdekli azok közül, akik nem voltak ott, maga a nagy lelkesedés meg - kívülről nézve - vicces, de) itt van még egy Electric Castle-poszt. Mivel most jött meg a szervezők záróközleménye. Hogy rekordszámúan, messze, messze a várakozásaik fölött, vagyis majdnem nyolcvanezren voltunk. (Nyolcvan-faking-ezren!) Ami végülis nekik fontos, nekünk nem ez számít - és mégis jó valahogy ilyeneket hallani, olvasni, és el is hinni.

Megígérem, hogy továbbra is nézni fogom a vébét, jól van, ne lincseljetek meg. De - nem tudom - valahogy az én tévémen zavarja is a vételt pár tényező, vannak adáskimaradások. Úgymond technikai hibák, amikért elnézést kérek a nézőktől - de nem lehet nem arra is gondolnom közben, hogy:

Ma is előszedtem ezeket a macis pecsétnyomóimat, és magammal vittem a voksolásra, mint máskor is. Hogy ezekkel érvénytelenítsem az urnába dobandó szavazólapomat (hadd legyen már egy kicsit dizájnosabb egyúttal a protestálás). De ma végül nem használtam, hanem csak egyszerű módon érvénytelenített voksot adtam le. Mert ahogy megérkeztem a szavazókörzetbe, és végignéztem az ott szolgálatot teljesítőkön, el is ment a vicces és (dísz)polgári engedetlenkedős kedvem. Úgyhogy a díszítést elhagytam, maradt a sima polgári engedetlenség. Mivel valahogy megesett rajtuk a szívem. És ezt komolyan mondom, nem ironikusan, nem humorosan.

Készül a nagyváradi Szent László Napok programja - és a mai, beharangozó sajtótájékoztató kapcsán kiadott közleményükben épp ezt olvasom: "az elektronikus zene kedvelői a Moszkva Klubban tartandó Pecepartykon vehetnek majd részt, ahol DJ-k szolgáltatják majd a zenét."

Pece party, hm?

Bármennyire is próbálnak ilyenkor, választási kampányban a szavazópolgárhoz törleszkedni, ettől épphogy távolabb kerülnek, és bármennyire is próbálják világosan közvetíteni az üzeneteiket, a képmutató hazugságaiktól csak egyre nagyobb lesz a sötétség.

Ám néha azért - szándékukkal ellentétben - szórakoztató is tud lenni a nagy komolykodásuk. Itt az aktuális termés ez utóbbiból - vagy legalábbis egy kis része, annyi, amennyit az utóbbi napokban megláttam a városban.

Szegényke. Ennyi neki.

Pedig az IWIW-vel kezdődött minden ilyen jellegű örömünk, nyűgünk, mániánk. :) Hallottam róla sokszor - természetesen baromságnak ítéltem meg, és a rendszerbe való felvételt lehetővé tévő, mailen érkező meghívókat sorra kidobtam, spamnek is jelöltem. Aztán egyszer valaki volt annyira releváns, hogy az ő ajánlására mégis regisztráltam az IWIW-re. És hát láttam, hogy affene, ez kedvemre való.

És egy idő múlva jött a Facebook. Hallottam róla is sokszor - természetesen ezt is baromságnak ítéltem meg, és amúgyis - gondoltam - elég egy ilyen, nem kell kettő, úgyhogy a rendszerbe való felvételt lehetővé tévő, mailen érkező meghívókat sorra kidobtam, spamnek is jelöltem.

Hogy "pont ez a mostani választás a legfontosabb"..., hogy épp "most kell belehúznunk"..., hogy "most kell igazán erős képviselet"..., hogy "történelmi esély előtt állunk".Ilyen és ehhez hasonló olcsó, kopott klisék előtt színészkednek ebben a kampányban is, ilyen és ehhez hasonló romlott rizsával etetik a választókat, sokadszor is. Ráadásul az utóbbiak jelentős része mindig készségesen tapsol is a show-nak, és bizakodva tátja a száját a saját etetésére. Készítettem én meg itt spontán módon pár keresetlen plakátot, néhány egyenesebb üzenetet hordozó kampányanyagot.

Már megint annyira izgalomba hoznak, és annyira ígéretes ez az egész. A mai hír így hangzik:

"Jövő héten kezdi meg a munkáját a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) vegyes bizottsága, amelynek az lesz a feladata, hogy a közvitára előkészítse a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét - jelentette be egy csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatón Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A romániai miniszterelnök-helyettesi tisztséget is betöltő politikus elmondta, minél hamarabb le szeretnék zárni az egyeztetéseket, hogy a közvita után benyújthassák a tervezetet a román parlamentben." (MTI, 2014. május 8., csütörtök, 12:17)

Gondolom, máris érthető, mi ez a kellemes, borzongató, várakozással teli érzés, ami áthat.

A tavaszi, csillogó verőfényben még szebb, ahogy amúgyis vidámságtól sugárzóan, nevetgélve megy át az utcán - persze stílusos-aranyosan eleve a tilosban - két szép gizsjány. Egyikük olyan tizennyolc lehet, másikuk termetre és korban is kisebb nála - és elegánsak, boldogak, jókedvűek, szikrázóak, ráadásul egy kis szalagot is fodroz a szél utánuk.
Aztán jobban megnézve látom, hogy a szalag egy koszorú gyászszalagja, amit visznek, ők pedig azért elegánsak, mert talpig feketében vannak.

Egy kicsit aggódom a fehérszárnyú szerkő miatt.

Minden évben hozzányúl valaki a témához, minden évben megégeti magát vele anyagilag, mégis minden évben megpróbálkozik egy-egy új csapat vele - szerencsére. És nekünk, a közönségnek meg minden évben jó, hiszen a lényeg a zene, ami mindig nagyon ott van. A mi kis házifesztiváljainkról beszélek, a Nagyvárad mellett, vagyis Sonkolyoson minden évben ismétlődő tavaszi menetekről.

Hát de én nagyonis híve vagyok a szabadságnak, ezen belül a szabad mozgásnak és letelepedésnek is, továbbá nagyon szerencsétlennek és szánalmasnak tartom a minenféle fasisztoid kis frusztrációbajnokok morgásait más nemzetek, közösségek ellen és a mások szabadságának korlátozására irányuló beteges törekvéseket.

Ugyanakkor Brüsszelben körülnézve minden egyes alkalommal meg kell állapítanom, hogy e példa kapcsán nehezen tudnék vitatkozni velük.

Vagy két évvel ezelőtt nagyon hideg volt a március 15-i megemlékezéseken, de tényleg nagyon. Emlékszem. És hát ez az egyetlen említésre és megjegyzésre és kiemelésre méltó momentum az elmúlt évek sok hazug, képmutató, mellébeszélő, melldöngető, és ennek révén egyenesen kegyeletsértő politikusi "ünnepléseinek", valamint az átpolitizált "megemlékezéseinek" végeérhetetlen bullshitsorában. Ja, és még talán az, hogy a kamuzások hallgatása közben beázott a bakancsom. Emlékszem.

Megyek be a Partiumi Keresztény Egyetemre. A bejáratnál áll egy közismert váradi pártszolga, és széles konzumgesztusokkal közli, a nemrég kormányra lépett pártja nevében: "Aláírásgyűjtés az EP-választáson való induláshoz." Jó, na és akkor mi van? Ezek már úgy gyűjtenek, hogy simán csak közlik - mintha magától értetődő lenne, hogy minden vackot alá kell írnunk. Haggyálmá, megyek is tovább.

Az szerintem izgi ám. Aztán akkor meg főleg, ha mondjuk nem is kolléga az illető. Azaz nem ugyanott dolgozik. Hanem mondjuk munkaidő után néha becsempészi az ember a partnerét a kihalt, leoltott villanyú, de ezen túlmenően is sokat ígérően setét irodába, és.

Van ennek is valami bukéja. Viszont én eddig valahogy nem is gondoltam arra, hogy nem csak irodában lehet ám munkahelyit. Egyszerűen eszembe sem jutott ezen túlmenően átgondolni ezt. És nem csak munkaidő után lehet, hanem az időben benne. Ennek szép illusztrációja a mai.

Ahogy közeledem a végállomáson várakozó buszhoz, már feltűnik, hogy teljesen le van húzva a fekete napellenzője, a hatalmas vezetőfülke-ablak legaljáig. Szokatlan. Biztosan alszik a sofőr - gondolom - bár nem lehet hosszú álma azon tizenöt-húsz perc alatt, amíg újra indulnia kell. Aztán ahogy felszállok, látom, hogy a fülke ajtaján a fekete függöny is teljesen be van húzva. Ezzel a kettővel tehát a külvilágtól elzárt kis kuckót hozott létre magának. Nagyon álmos lehet.

Nézem, milyen szépen havazik, az udvar hátsó részében már vastag rétegben áll mindenen a szűz hó. Ott nem tapossa le semmi, senki, legfeljebb macskák, madarak. Ami méginkább olyan falusiasan mesebelivé teszi. Vastagodó fehér takaró a járdán, a madáretetőn, a füvön, a lugason, mindenen. És havazik, rakódik egyre csak rá, mind erősebb lesz a "minden jól van, és így is marad" téli illúziója.

Amikor két éve ugyanannál az ablaknál állva kifelé tekintgettem az ugyanilyen havazásra, felszántott aggyal, sóval beszórt lélekkel, a szántások mentén fagyos göröngyökbe dermedt bennsővel, akkor arra gondoltam: "Szép ez az egész - de most épp csak odanézni tudok. Bárcsak lennék még valaha fájdalommentes, nyugodt, és akkor szépen, mélyen nézhetném ezt a havazást és a téli tájat. De így és most nem tudok elmerengeni egy ilyenen."

Nincs újévi fogadalmam, az ilyesmit továbbra is fölöslegesnek tartom. De vannak terveim. A tanításokhoz igazodó terveim. Azokhoz a tanításokhoz, amelyek nekem is rokonszenvesek, és amelyek lényegével egyet is értek.

Konkrétan az a tervem, hogy majd - valamikor a jövőben - kifejezetten a mostban fogok élni. És persze teljes egészében hagyom a múltat - egyszer majd. Meg a jövőt is hagyom - valamikor a jövőben.

Nem tudom, na, nem tudom. Jöttem ide, hogy feltegyek ismét egy csomó leleplező jellegű infót. Nagy lendülettel jöttem, de végülis valami mintha közbeszólna. A szívem, vagy az agyam, vagy nem tudom pontosan, mi.

Szóval a tény az, hogy Tőkés László újranősült. Elvette a nála évtizedekkel fiatalabb egyik szeretőjét, akitől most gyereke is lesz, a baba már úton van. És az a helyzet, hogy valahogy logikus, hogy szóljak erről.

Akik utálják, azoknak kívánok boldog karácsonyt. És akik félnek tőle, azoknak. Akiket befeszít néha. Akiknek már csak pont ez hiányzik: egy jó kis szeretetünnep. Akiknek bezárkózik az agya és kihagy a szíve és bepárásodik a szeme tőle. Akik szépen viselik, de akiknek eltűnik a békességmáz az arcukról, és legörbül az ajkuk, ha a nagy ünneplés közben pár pillanatra egyedül maradnak a szobában.