Nagyvárad Fő utcája, annak is a korzó része.
A Lèon látványpékség-szerűség kiadóablakánál áll egy nő, mögötte a sorban egy otthoni ruhásan öltözött, köpcös tag, ujjatlan trikóban, fakó rövidnadrágban, félretaposott gumipapucsban, abszolút vörösre leégett bőrrel, és van vele két kisgyerek. A gyerekek folyton másznak előre, a pékség nagy üvegtáblás kirakatához, hogy lássák, lessék, csodálják a süteményeket, pizzákat, kifliket, miegymásokat - és közben bevágnak a nő elé is, hozzá is érnek véletlenül, igaz, a hasáig sem érnek fel.
A hölgy egyébként kedves, okító hangon, ám tartalmát tekintve brutálisan – és mivel a felnőttnek mondja, kioktatónak, megalázónak minősülő tónussal – odafordul a férfihez: "Ne haragudjon, mi itt városiak vagyunk, mi ilyesmiket nem szoktunk csinálni. Tudja, nálunk, itt, városon ez nem szokás."
Na, ebből biztosan egetverő botrány kerekedik, pillanatok alatt – gondolom. De nem: a férfi leforrázottan csak áll, némán, mozdulatlanul, még a testtartásán sem változtat. Valószínűleg még jobban elvörösödik, de ez nem látszik rajta, mert eleve annyira napégette vörös.
Pár pillanat múlva a gyerekek ismét folytatják a kíváncsiskodást, a nő elé is mászva. Az utóbbi ismét odafordul: "Szóval mondom, én itt lakom, városi vagyok, és ilyesmiket itt, a városban nem szoktak. Tudom, hogy más vidéken, de ez itt a város. Mi, városiak nem vagyunk ehhez szokva."
Hogy tanítja ez a vérvárosi, hardcore urbánus nő a vélt vidékit... Pedig itt a nő az orbitális paraszt. Ezt én, városiként meg tudom mondani.
De főleg nem amiatt, hogy én ilyen cizellált vagyok – hanem főleg amiatt, hogy mi, városiak ilyet nem szoktunk. A hölgy nem tudja, hogy nálunk, itt, városon ez nem szokás.