Blogosz

MESE NINCS.

Egy újra megtalált fénykép hátoldalára

2020. január 01. 00:00 - BlogoszEditor

Az új évvel új kezdetet reméltünk pont harminc évvel ezelőtt is. Aztán...

Ismerős? Akik még valamennyivel 1989 előtt születtek, azok többségének biztosan.

20191223_115413.jpg

Ő Chrudinák Alajos, és Nagyváradon, a központi hídon pózolt nekem ehhez a fotóhoz, röviddel a romániai forradalom után. Amely forradalom kirobbanásában neki is volt bizonyos szerepe. Nem sokkal később pedig ugyanúgy Váradra jött, mint a legismertebb műsorában felfuttatott Tőkés. Csak Tőkés ide tette át a székhelyét, Temesvárról, Chrudinák meg nyilván csak látogatóba érkezett.

Pontosan nem emlékszem, hogy mikor készült ez a kép, de arra igen, hogy még csak alig voltunk az eltérített forradalom után, amikor a magyar tévés újra Romániába látogatott – és akkor. Mindenféle előzetes bejelentés nélkül, magánemberként jött, pedig ebben az időszakban már ünneplő tömegek fogadták volna. Előzőleg, a Ceauşescu-diktatúra idején többnyire még a lehető legkisebb hírveréssel, kvázi titokban járt át, és műsora, a Panoráma számára készített néhány anyagot a rendszert bíráló Tőkéssel, konspiratív körülmények között dolgozva.

Aztán néhány hónappal később épp mentem át a városközponton, amikor a hídon egyszer csak megpillantottam az egyik akkori sztárunkat. "Hihetetlen, de itt van élőben Chrudinák". Igen, fényképezőgép meg pont volt nálam. Mert azokban az eseménydús, kezdeti hónapokban bármikor történhetett valami, ezért sokszor eleve vittem magammal a kis gépet, ha kimentem valahova, itthon meg volt egy kis, amatőr fotólabor, felszerelt sötétkamra, ahol a képek előhívását végeztem. És az akkori sztárunk közvetlen, vidám, kommunikatív volt, pár percig el is beszélgettünk, kedves, alapos válaszokat adott. Hogy mire, az már nincs meg, harminc év alatt elfelejtettem, dehát nem is ez a lényeg. Amúgy ekkor, amikor a fényképezőgép másik oldalán állok itt, tizenéves voltam, ő meg – ki gondolná, ezt a képet nézve? – ekkor volt 52. De ezt csak épp most számoltam ki. És mivel a forradalom ezekben a napokban épp harminc éves, az annak kirobbantásához valamelyest hozzájárult magyarországi tévés már 82 most.

chruddancs.jpgAutogramot is adott – ezt azonban csak napokkal a jelen bejegyzés megírása után találtam meg, véletlenül. Itt van, ni. Gondolom, ezen találkozásunkkor adhatta – és engem is érdekelne, miért volt nálam egy üres papírlap, meg írószer, vagy honnan kértem hirtelen, ha kértem, de harminc év távlatából erre igazán nem emlékszem.

Arra viszont igen, hogy akkoriban másfél ország rajongott érte. Magyarország és Erdély. Akárcsak például Tőkésért. Vagy a forradalomért. Nézzük, mi történt azóta, hol tartunk most: a romániai forradalom már akkor kisiklott, a magyarországi rendszerváltást éppen manapság siklatja ki a Fidesz, amely viszont régebben maga is rendszerváltó erő volt, Tőkés mindazok számára vállalhatatlan ma már, akik egy kicsit is átlátják, milyen utakat járt be e harminc év során, ráadásul épp forradalmárból lett a visszahúzóvá vált Fidesz szekértolójává, Chrudinák pedig már rég visszavonult, majdnem húsz éve távol tartja magát a sajtótól, egy kis településen él feleségével, csendben. Ja, és a kultikus műsor, a Panoráma meg milyen holdkóros kamuzássá vált később, amikor már a régebben szintén profinak számított, de később a fake news egyik pápájává lett Szaniszló Ferenc kezébe került.

Pedig Chrudinák és a Panoráma remekül teljesített: a képernyő elé ültette még az erdélyi magyarok egy részét is (azokat, akiknek lakhelyén fogható volt a határ túloldaláról érkező adás), már akkor, amikor még a világ más tájairól készített érdekes anyagokat. Aztán amikor a romániai változások kierőszakolásán dolgozó erők mögé beállt, már oda is tapadtunk a képernyőkhöz: a diktatúra – tehát implicite cenzúra – alatt álló Románia területén készült felvételek miatt már ott tartottunk, hogy a Szabad Európa Rádió illegális hallgatásához hasonlóan néztük ezeket a műsorait. Kezdetben a romániai falurombolás ellen állt ki, nem sokkal később aztán adásba ment az az anyag, amelyeknek a képei és szóképei is örökre beégtek a memóriánkba: nevezetesen ahogy Tőkés a hallgatás fala lerombolásának szükségességéről beszél (bár később kiderült, hogy ezt nem is Chrudinák készítette, hanem egy kanadai riporter, akit a magyar tévés egyszerűen kivágott az anyagból, és sajátjaként adta le azt), tehát a szabadság kivívására szólít fel. Tabunak, tiltottnak, veszélyesnek számított akkor mindez, nem pedig közhelynek – és így rendkívül súlyos, izgalmas, és mozgósító erejű volt.

Mennyire tragikus: érdemes ma már visszagondolni arra, hogy aztán Tőkés, aki a hallgatás falának lerombolását hirdette, ennek sikerre vitelét követően immár maga kezdte felépíteni a hallgatás új falait, a saját maga által preferált módokon és területeken. A szabadság kivívására szólított fel, később azonban már ő sem tudott mit kezdeni a szabadsággal, sőt, egyre inkább ellene fordult, az ő vezetése alá került egyházban is, manapság pedig már rég a politikában is: a szabadságot épp Magyarországon csorbítók egyik segédje és haszonélvezője. Érdemes összevetni azt is, hogy kezdetben a sajtó segítségével tudta kijuttatni forradalmi felhívásait, majd miután az ő személye körül összeállt akciók révén kitört a forradalom, és megtörténtek a változások, hamar elkezdte zavarni például már maga a sajtószabadság is. Magam is megtapasztalhattam ezt, hiszen épp a változásoknak köszönhetően, és azoktól hajtva valóra váltottam gyerekkori tervemet, és még fiatalon elkezdtem dolgozni a pár évvel azelőtt felszabadult sajtóban – így immár belülről láttam többek között azt is, hogyan lép fel ellene. Mégpedig úgy, hogy ő is Nagyváradra került át, és én is ott kezdtem el dolgozni. Állandóan ömlöttek a faxból a kézírással küldött, olykor végtelen hosszúságú reklamációi: már odáig jutottunk, hogy ha egy fotón nem tetszett magának, ha egy vele kapcsolatos cím zavarta, ha egy róla szóló anyag hangvétele, végkicsengése nem a szája íze szerint való volt, akkor is folyton igyekezett beleszólni, nyomást gyakorolni. Ám ez inkább csak hiúsági kérdés volt még, rendben. Aztán egy cikkem miatt elég hamar megvolt nekem is az első, megjelentetett nyílt leveleken, válaszolgatásokban vívott csörtém vele, utána az első személyes meccsem vele, majd később több is jött. Ekkor már megesett, hogy a szerkesztőség és a kiadó vezetőit is berendelte magához, fejmosásra. Máskor telefonon hívogatta a felelősöket, tartalmi és hangvételt illető ügyekben. Ekkor pedig már végképp nem csak hiúság volt a háttérben, hanem egyértelmű politikai nyomásgyakorlás. És ami a legszomorúbb volt: a legtöbbször a felelősök maguktól engedtek is a nyomásgyakorlásnak, fel sem merült már ekkor a nemrég megszerzett szabadság védelme. (Volt olyan is, hogy az egyik cikkem miatt berendelte a főszerkesztőt és a kiadó vezetőjét is, meg én is ott voltam, "bűnelkövetőként" – és a lapunk vezetői teljesen behódoltak neki, a "békéltető tárgyaláson". Aztán amikor már hazafelé jöttünk, a kiadó igazgatója hazavitt autóval, és a kocsiban ő törte meg a csendet, valami ilyesmivel: "Gondolom, most úgy érzed, elárultunk. És igazad van. Sajnálom. Nem tehettünk mást..." Pedig ugye hogyne tehettek volna – van ez a sajtószabadság, meg annak a védelme. Amit már akkor, a kilencvenes évek közepén feladtak, lám, azok, akiknek a feladata lett volna az őrködés.)

Persze mi csak egy példa voltunk erre, egy sajtóorgánum a sok közül (igaz, a hozzá legközelebb eső). Lassanként pedig az egész rommagyar sajtóban is kialakultak az új tabutémák – sok más mellett ő is azzá vált. Egyre több sajtótermék egyre többször hallgatta el egyes dolgait, egyes ügyeit, eljött az öncenzúra. Pedig, ó, mennyi mindenről tudni – amit aztán szépen elhallgatott az immár (és akkor még egy ideig) szabad sajtó. Nem sokkal később (ennél már jóval összetettebb okok miatt, de ez is az egyik eleme volt) a belső és külső, pártos cenzúra is kiépült, ám már egyáltalan nem csak Tőkés munkája révén. Mígnem eljött az idő – itt tartunk ma, harminc évvel később –, amikor a romániai magyarságnak már egyáltalán nincs szabad nyomtatott sajtója. Sem. (Úgyhogy pár hónap alatt többszöri csavarral mentek végbe történelmi változások: előbb még a Panorámát néztük, Tőkésben a szabadságot látva, nem sokkal később már a szabadságot is megláttuk, aztán előbb magát a forradalmat ragadták ki a kezünkből, alig néhány nappal azt követően, hogy ajándékként élvezhettük kicsit az igazi teljességében, később pedig Tőkés, "a forradalom szikrája" is csak pislákolt már, majd teljesen kihunyt, sőt, maga is a szabadság korlátozóinak egyikévé vált, nem tudott mit kezdeni vele. Ahogy számára a szabadság került zárójelbe, úgy került aztán ő maga a történelmi események és történelemformálók említésekor végül zárójelbe.)

Szóval pörgessünk vissza: a hallgatás falának lerombolása, ugye – aztán a hallgatás falainak új, korszerűbb változatban történő kiépítése. Ki gondolta volna ezt is, amikor Chrudinák műsorait nézve, Tőkés szavait hallgatva eldöntöttük, hogy mi is feltesszük a saját életünket a nemsokára érezhetően beköszöntő szabadság védelmére, előmozdítására, kiteljesítésére...?

Úgyhogy nézzük inkább még egy picit magát ezt a fotót, ha már a változások kerek évfordulója van. Na meg január 1. is, azaz év-forduló is: ez még alapvetően vidám és ígéretes időszakban volt, amikor ugyan sejtettük, hogy már egy csomó lényeges dolog lefékeződőben van körülöttünk, de azt nyilván nem, hogy a három évtizeddel későbbi évfordulón is velünk lesz még az akkor megjelent gondok túlnyomó többsége. Hogy miután a Panoráma segítségével is hirtelen jobbak lettek a kilátásaink, még ma sem valami elragadó körülöttünk a panoráma.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr9715363826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása