Blogosz

MESE NINCS.

Horror az elhagyatott kórházépületben

2017. október 11. 15:41 - BlogoszEditor

(Van alul egy jó kis galéria, rákattintva a jobb és bal oldali nyilakkal lehet lapozni a képek között. Amelyek – gondoltam is, hogy ez lesz, többnyire ez van ilyen esetekben – csak kis részben adják vissza az egésznek a hangulatát. De előbb még a szöveget is elolvasnám azért...)

Bizony így is volt pár olyan pillanat, amikor berezeltem, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy menni kellene, meg talán ide sem kellett volna jönni – de azért még maradok. Pedig amúgy szeretem az elhagyatott épületeket bejárni, ráadásul nappal voltam bent. De így is olyan, amilyen amúgy a legtöbb elhagyatott épület: furcsa, félhomályos, kísérteties, és a hajléktalanok de az is lehet, hogy csak a hulladék válogatásából és annak leadásából élők által szinte minden terem feltöltve, elképesztő mennyiségű szeméttel. És újra, meg újra úgy hallatszik, hogy talán épp jön valaki, mert az ablakok kitörve, a huzat járja át az alagsortól az emeletig az egészet. Na de most tényleg úgy tűnik, hogy ez nem a huzat. Aztán persze kiderül, hogy most is az.

Ezúttal a nagyváradi neurológiai és pszichiátriai kórház évek óta elhagyatott épületét jártam be. A Louis Pasteur és a Colinelor utcák kereszteződésében figyelő romhalmazért pereskedett is a Tanügyi Szabad Szakszervezet és a Dr. Gavril Curteanu városi kórház, és végül ugyan a tanügyi szakszervezeté lett, az az egyes adósságainak fejében mégis átadta a kórháznak. 2015 nyarán volt ez. De azóta sem történt itt semmi. Ugyanúgy elhagyatott.

Épp csak elmentem ott ma, és mondom, megnézem, nincs-e nyitva – bár nyilván nincs, hiszen az ilyesmik le szoktak lenni zárva. Ám egy kis nyomás a kilincsre, és máris nyílik a bejárati kapu. Hívogat felfelé a bejárattól felfutó lépcsősor, és a számítógépes játékokat – például a Bioshock – képi világát és hangulatát idézően, némán üdvözöl a főlépcső tetejéről rám meredő hatalmas szocreál fali díszítés, mozaik, vagy mi. Ez az egyetlen díszes elem még itt, minden más a romlásé. Bemolott és még tovább omló tetőszerkezet, szanaszét szórt tárgyak, röntgenfelvételektől injekciós tűig. És persze mindenfelé folyosók, azokból nyíló termek. Plusz a lelátás a vadregényes, az épületből kidobált hulladékkal, valamint elburjánzott növényzettel teli belső udvarra. Ahonnan zombikként, néma, de rosszalló tanúkként néznek fel az emeleti folyosón surranó betolakodóra az omladozó melléképületek.

Belül egyszerre rontja és javítja a vadregényességet, hogy ugyanaz a helyzet, mint más váradi fantomingatlanokban: nem lehet rendesen élvezni a régi élet megannyi sejtelmes és kísérteties nyomát, mert újabb fejezetként töménytelen mennyiségű szemetet vittek be oda azok, akik mostanság használják az épületet. Itt van például egy másik, előző példa, egy előzőleg bejárt fantomépületből, és ehhez hasonlatosan ebben a most bejárt épületben is vastag hulladékréteg van majdnem minden teremben. Továbbra is azt gyanítom, hogy a városi kukákból kiszedett szemetet hozzák be ilyen épületekbe, itt válogatják ki az újrahasznosításra eladható hulladékot, a többit pedig ott hagyják. Emiatt telnek fel egyre újabb termek. Sőt, néha fel is gyújtják. Hiszen ebben az ingatlanban, de a múltkor bejárt másikban is vannak kormos falú, kiégett helyiségek is. Amúgy itt ügyesen jártak el a tettesek: csak a kórház egykori vizesblokkjaiban gyújtottak tüzet, ott ugyanis csempe van, könnyebben is olthatóak a lángok, és nem is terjednek tovább. Maradnak utánuk az atomtámadás visszahullására emlékeztető, már csak a halott kislány megjelenésére váró, koromfekete csempéjű, szétvert, romos, törmelékkel teli mosdók.

Ami más ilyen épületekhez képest meglepő, az az emberi ürülékhalmok szokatlan gyakorisága. A földszinten is rengeteg van, de az emeleten nincs is olyan terem, ami ne lenne telisteleszarva. Mindez persze a rengeteg szeméttel elegyítve. És így már egészen erős kontraszban áll azzal, hogy itt évekkel ezelőtt még kórház volt. (Ha meg rosszmájúak vagyunk, nem áll épp akkora kontrasztban, sőt, a hazai állami egészégügybeli állapotokat ismerve inkább harmonizál.)

Egy kicsit akkor áll meg bennem az ütő, amikor – egy nagyobb beázáson, kortárs művészeti alkotásokként elhelyezett szarkupacokon és megszámlálhatatlan tárgyból összeálló mocskon áthaladva – egy nagyobb terembe érek: állj, torpanok meg, hiszen itt az életvitelszerű itt tartózkodás nyomai vannak. Egy ajtón azt írja, kézírással: "Viorica meg fog ölni". Ugyan már, hiszen nincs itt senki. De aztán tovább haladva egy volt kórteremben madzagra terített ruhák. Matrac. Hátizsák. Nem mondom, hogy mindenképp baj lesz, ha itthon van, vagy ha pont most jön haza, de azért inkább ne. Odébb konzervdobozok, aztán szar, szar, szar, aztán még ruhák, és szar, szar. (Ez a sok szarkupac tényleg installáció itt, hihetetlen.) És zaj: lépések zaja. Na ez már komolyan nem a huzat által mozgatott, dűledező épület mormogása lesz. Jönnek. Többen is. Hallom. De aztán csak nem jön senki. Ez is a huzat volt.

Aztán a hátsó lépcsőknél teszek egy kört, le a földszintre, vissza az emeletre. Ez falépcső. Felvisz aztán egészen a padlásra. Ami külön izgalmas lenne, de ide nem megyek fel, mivel annyi helyen láttam beomolva, hogy bármikor leszakadhat velem. De ahogy indulnék lefelé, lentről nyikordulnak a falépcsők. Lépések ezek. Jönnek. Pontosabban hagyjál már: tudom, hogy ez is a huzat lesz, de pont olyan, mintha immár tényleg jönnének. És lehet, hogy most tényleg, hiszen tisztán hallom. De nem jönnek. A huzat az, most is.

A főlépcsőn kezdetben egyből felfelé mentem, és most megint ott vagyok, épp a főlépcső közepén – de azért már az elején is láttam, hogy le, vagyis alá, hátra is vezet lépcsősor. Egyenesen le, az alagsorba, a pincébe, ami töksötét. A bejáratánál még ott egy tábla, amely mutatja, hogy egykoron milyen vizsgálati szobák voltak ott lent, a mai sötétben. Na, ide azért biztosan nem fogok lemenni. Izé... nem vagyok úgy öltözve. De azért vagy három perccel később már megyek is le oda.

És van itt aztán minden. Felerősödő zajok, sötétben nyikodruló nemtommik, de nem dőlök be többet. Viszont most komolyan mozdult ott valami, nem vicc. Huh, egy macska. Menekül kifelé a pinceablakon. De alig fér ki, mert az udvarról is lóg befelé a kitört ablakokon a sok szemét, koszos rongyok, papírhulladék, műanyag. Mintha élne, valami szörnyű nagy hüllő lenne, és most kúszna befelé ide is, dugná befelé a fejét, holott a teste már végigért az egész épületen, pincétől emeletig mindenütt tekereg ez a kígyó. Amúgy meg az emberi közelség is intenzívebb itt lent, a sötétben, ahol a mobillal világítok épp. Itt még több jele van az állandó életnek. Mint egy kis posztapokaliptikus kolónia. Az ajtókon fehér szövetek, amiket persze lobogtat a huzat. A hosszúnak tűnő, fekete folyosókra nyíló ajtók fehér szövetei jelzik valahogy az itt élőket. Bemegyek egy-egy lyukba ebben a pincében: van itt mózeskosár, matrac, konzervmaradékok, ruhák, még egy kis fürdőszoba romjai is. Szar alig. Úgyhogy itt hosszabb ideig lakhattak, vagy hosszabb ideje lakhatnak.

Épp hagynám el az egész épületet, amikor a főbejárattól balra még meglátok egy kis rostélyt, ahol főzni szoktak. (Amúgy ilyen van kint, a belső udvaron is, az ottani hatalmas hulladékhalom között.) A benti tűztérrel szemben pedig feltűnik egy ajtó, ami a többitől eltérően nem kidől-bedől, hanem be van csukva, és bár nincs rajta zár, azért hevenyészve be van drótozva. Bekukkintok a zár helyén tátongó lyukon: egy tükör a falon. Na, megtaláltam a fő lakásokat ebben az épületben. Bemenni nem kellene, aludhatnak épp bent valakik. De immár nincs megállás, ha ott vannak, hát ott: drótot lecsavar, gyerünk be. Itt bent valóban a legkonfortosabb lakrészt találom. Bár persze ez is nagyon minimál. De legalább a többihez képest kifejezetten tiszta. Ott az a tükör a falon, alatta egy tévékészülék tetején borotvák. Férfi és női is. Szemben a tévével matracok. És innen nyílik még egy szoba, ami régebben persze szintén a kórház egyik orvosi szobája lehetett. Itt is két matrac, és néhány használati tárgy. A falon pedig azt írja: "Viorica". Itt lakik tehát talán az a Viorica, aki az emeleti, vélhetően szintén lakott részben látott felirat szerint "meg fog ölni".

Vajon hol lehetnek most? Senki nincs itthon a kórházban. Egy nagy, zöld plédet meglebbent a huzat. A pléd egy ajtókeretet takar el, benézek mögé: ott már egyből egy újabb szeméttel bokáig teli terem van. Ez a pléd választja el őket az egész épületet uraló kosztól és káosztól. Ez a két kis szoba az otthon, ez a két szörnyű terem az otthonosság érzete ebben a fantomépületben. Mennyire viszonyítás kérdése sok minden.

Engem meg csak pár lépés választ el a főbejárattól. Úgyhogy megyek is. Közben, amíg én bent kalandoztam, a bejárathoz szorosan odaparkolt egy hatalmas, fehér terepjáró. A drága és tiszta, fehér jármű, a lepusztult, koszos és fekete, sötét épület elé. Tessék: kontraszt ismét. De azonnal helyreáll a rend: amint távolodom, érkezik egy roma, aki egy kukát húz maga után. Jól megnéz magának. Látta, honnan jöttem ki. Lehet, hogy itt lakik, épp most tér haza, és újabb hulladékszállítmányt hozott a kórtermekbe. De az is lehet, hogy utcaseprő, és csak itt megy el. Sőt, inkább ez utóbbi.

Kint amúgy süt a nap, és a benti sötét, bomlásos nyirkosság utáni tűző napfényben már arra gondolok, hogyan fogom úgy megtisztítani a cipőm talpát, úgy, hogy ne érjek hozzá. Pedig nem is látszik rajta semmi. Vajon a Vioricáén sem?

Na, nézzük akkor a galériát.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr2412954005

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása