Blogosz

MESE NINCS.

Pokolból mennybe - és vissza

2015. február 19. 16:32 - BlogoszEditor

Nem azt képzelem, hanem előre tudom, amint épp arrafelé megyek: igenis van változás. Hú, de szörnyűek is voltak azok a kétezres évek (meg biztosan előtte is, csak akkor nem volt semmi dolgom ott, és nem jártam oda), amikor az adóhivatal (ANAF) megyei székhelyén tömörült - mégpedig alkalmazottként - az összes olyan nő, aki (már elnézést, de ez van) aljas tahó, rosszindulatú paraszt, büdös bunkó, ráadásul egyszerre mutatta a menopauza és a fucking bitch mentális tüneteit az összes, akár huszonévesen ült az ügyfelekkel való kapcsolattartás biztosító ablakok mögött, akár ötven-hatvanasan. Azt a rohadt, szemét, lekezelő, felháborító, tenyérbemászó stílust sehol nem tudták überelni. Pedig egész Romániában nagyon igyekeznek azért, mindenütt, és valljuk be, ebben egészen szép sikereket érnek el sokfelé.

Na, de ezeknek az időknek vége. Nem azt remélem, hogy vége, hanem nyilván és biztosan vége. Mert akármilyen lassan, de mégis változik itt egy s más, és ami ott ment, az annyira kirívóan mucsai volt, hogy természetesen ma már nem megy. Ezek futnak át az agyamon, amint az ANAF székhelyére tartok Nagyváradon. Mert kaptam postán valami hivatalos vackot, hogy intézzek el valamit. Egyperces formaság amúgy.

Amint belépek az épületbe, újabb emlékek rohannak meg. Aha, itt lent, a földszinten, ez az: most is ott vannak azok az ügyfélablakok, amik mögött régebben ott ültek a mosatlan hajú, mosdatlan stílusú zombik, akik nyilván életunt háziasszony és kiégett nő szakon végeztek, mindannyian. De lám, már biztosan nincsenek ott - hiszen kérdem a portást, és mondja is, hogy az ügyeket immár az emeleten kell intézni. Aha, szóval maga a helyszín is más, nem csak a szörnyetegek tűntek el. Mondom, hogy van változás.

Az emeleten egyből a tábla fogad, hogy "Itt nem fogadunk el figyelmességeket". Azaz, hogy nem korruptak. (Ez a tábla bennem speciel visszatetszést kelt, és szerintem már akkor is ciki volt, amikor az amúgy vérkorrupt hivatalokban pár éve nagy divat volt ilyeneket kirakosgatni - ugyanis ha valóban így menne, akkor eleve nem lenne  szükség ilyen feliratokra, normális esetben ez ugyanis annyira természetes, hogy emiatt fölösleges is, eszébe sem jut az ebernek kiírni. De mindegy.) Az első ablaknál a hölgy nem, hogy normális, hanem egyenesen kedves. Na ugye! És szépen útba igazít, hogy nem itt, hanem a másik ablaknál adhatom le ezt az izét. Sőt, amikor egy másik izével még vissza is megyek, akkor is kedves, és átirányít amoda. Amott ugyan semmi keresnivalóm, mert miután ott kiállom a soromat  ott az ottani hölgy - szintén nagyon kedvesen - elmagyarázza, hogy rossz infót adott a kolléganője, és eleve nem is jó emeleten vagyok, mivel ez itt a jogi személyek ügyintéző részlege. De semmi baj, megesik az ilyesmi - gondolom erre. És közben nézegetek oldalra, ahol egy zárt üvegajtón a  felirat, hogy ez már nem átjáró, és onnan lelátni a néhai földszinti ügyintéző részbe. Amiről megint eszembe is ötlik valami: a kétezres években az akkori könyvelő barátnőmmel sokszor jártam oda, a lenti részbe. Ugyanis egy cégnél dolgoztunk, és néha csak úgy elmentem vele, amikor ügyeket intézni ment. És mindannyiszor a felháborodásig felhúztak az ablak mögötti alkalmazottak, akik mindenkivel faragatlan stílusban kommunikáltak, ám amikor a barátnőmmel is, akkor néha már az futott át az agyamon, hogy leordítom a fejüket (hogy te szemét paraszt, hát hogy viselkedsz, tanulj meg normálisan beszélni, mint én, látod, baszdmeg, így), ami eleve abszurd helyzet lett volna, sőt, egyszer-egyszer már ott tartottam, hogy egyszerűen benyúlok az ablakon és arcul csapom az egyik szemetet (de ugye balkániságra balkánisággal válaszolni eléggé balkáni, ráadásul csak tovább növeli a balkanizálódást). Úgyhogy minden alkalommal dühösen távoztam onnan, még én is, akinek semmi dolga nem volt ott. Ilyenekre emlékszem hát vissza, miközben a hölgy azt magyarázza, hogy fáradjak le a földszintre. Mivel magánszemélyek ügyeit csak ott intézik. (Ej, te portás, te portás... Na mindegy.)

Hm. Oké. Lemegyek. Cégeket fent, kedvesen, személyeknek le, ki tudja, milyen stílusban - szép kis kép, de oké. Alászállok. Immár egy hátsó lépcsőn vezet le az út. És hamarosan ott találom magam, épp abban a részben, amit lezártnak és megszűntnek hittem. És ugyanazok az ablakok. És amint közelítek, látom, hogy ha nem is ugyanazok az illetők, de ugyanaz a stílus.

Csupa halálosan unatkozó, katatón arc mered a semmibe az ablakok mögül - és világos, hogy ha viszont ügyfélként megzavarod őket, akkor felébreszted az alvó mocsadékot bennük. Az enyém speciel pont ébren is van: valami kolléganőivel cseveg, úgyhogy hiába jelentem meg a látóterében, nem foglalkozik velem. Köszönök. Nem köszön. Odafordul egy pillanatra, aztán cseveg tovább. Köszönök újra. Nem köszön. De legalább ekkor már kényszeredetten abbahagyja a beszélgetést és néz engem. Semmit nem kérdez, csak néz, hogy köhögjem mán ki, mi a franc van. Mondom, elnézést, de jöttem ezekkel a papírokkal, itt lehet leadni? Gen - nyögi. Én nyújtanám, de ő kikapja a kezemből. (Fak ju, fakkfakk ju.) Megnézi, visszaadja: itt írjam alá. Kérdem: elnézést, kaphatnék egy golyóstollat? Semmi. Mondom: bocsánat, azt a golyóstollat megkaphatnám? Ideveti. Aláírom, visszaadok mindent. Rátesz egy iratkapcsolót a papírokra. És semmi. Nem mond semmit. Várunk. Kérdem: ez ennyi, készen vagyunk? Gen - nyögi. És visszafordul csevegni. De bocsánat, mondom, ha ez megvan, akkor van itt még ez a másik, ugyanis egyúttal elhoztam ezt is. Úgy látszik, helyváltoztató mozdulattal is ki lehet fejezni azt, hogy kurvaanyámat - ugyanis épp ezt üzeni, amikor megint abba kénytelen hagyni a csevegést, megint felém fordul és kiveszi a kezemből a papírt. Megnézi, és egyből ott az arcán, a na ez meg mi a faszom gesztus. De én előzékeny vagyok, szavakba öntöm neki: ha már jöttem úgyis, egyúttal elhoztam az adóm két százalékának jótékony célra való fordításáról rendelkező nyilatkozatomat is, és itthagynám. Na, ezt mindig is utálták itt, ugyanis pluszmunka nekik. Úgyogy most is olyan tekintettel csatolja az előző papírokhoz, amiben az lobog, hogy mekkora egy kis városi ficsúr lehetek én, és micsoda buziságokra van időm, jótékony cél, mi a rák, az ilyenek miatt nincs rend ebben az országban, én kis nyegle féreg. Jó, mindegy, átveszi azért. Gondolom, készen vagyunk akkor. De tudni nem tudom. Ugyanis csak megáll, és nem tesz és nem is mond semmit. Mintha lemerültek volna az akkui, vagy lement volna készenléti üzemmódba. Kérdem megint: készen vagyunk? Gen - nyögi. És visszafordul csevegni. Mondom: köszönöm, csókolom. Erre már megsemmisítően fordul hozzám újra, hogy elsziszegjen egy gyilkos és végső vuduzásnak szánt nincs mitet.

Na nesze. Így megy ez most is. Micsoda szemét stílus, továbbra is. És ha őszinte vagyok - márpedig az vagyok - meg kell állapítanom, hogy még fejlődtek is. De tényleg. Komolyan: nagyon sok ügyfelektől és a sajtótól érkező reklamáció, meg kényszeredett főnöki intelem, bírálat, harc kellett ahhoz, hogy legalább ne a nagy szájukat járassák, hanem halkan gyűlöljenek és gyilkoljanak minden betévedőt. Az is lehet, hogy ehhez még továbbképzésen is voltak.

De mindegy, én megyek. Mennék vagyis. A nyíl ugyanis mutatja, hogy a kijárat arra van. De amikor kimennék, az ajtón ott egy behajtani tilos-lehúzós, és a vészjósló felirat, hogy ne piszkálja senki ezt az ajtót, mert zárva van, és matatásra beindul a riasztó. Oké. Akkor nem ez a kijárat. De akkor hol mehetek ki erről a zárt osztályról? Körbejárom. Meglátok egy még nagyobb nyilat, ami a kijárat felé mutat. Ugyanarra a kijáratra. De azt az ajtót nem piszkátlhatom, mert apokalpiszis lesz, ugye. A pokolfajzatok többségénél nincs ügyfél, a konnektorból kihúzva, halotti arccal merednek kifelé a lyukaikból. De én egyiktől sem kérdem meg, hol a kijárat, francokat. Inkább várok hátha jön még valaki, és megnézem, merre megy ki. És jön is. És arra megy ki. Piszkálja az ajtót, amelyen ott egy behajtani tilos-lehúzós, és a vészjósló felirat, hogy ne piszkálja senki ezt az ajtót, mert zárva van, és matatásra beindul a riasztó. És azon megy ki. Oké. Akkor a nem kijárat a kijárat. Habár ilyen előzmények után gondolhattam volna.

Nyitom, és na, szevasztok. Ide sem jövök többet. Mondhatnám. De nem mondhatom. Mert biztosan lesz még, hogy jönnöm kell, ha kapok postán valami vackot megint.

2015. Az év, amikor már megint azt hittem, hogy mostmár aztán tényleg változott. És bár egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, azt hiszem, alapítanom kellene egy céget. Mert akkor az emeletre mehetek, a mennyországba. Mert emberként csak ebbe a földszinti árnyékvilágba.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr877189241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása