Fogalmam sem volt a szerzőről, és magáról a darabjáról sem. De valahogy úgy éreztem, mintha valamiféle kisebb pályázatra íródott volna a mű, azaz nem feltétlenül erős ihletettségből és szerzői elhivatottságból tört volna elő, elemi erővel az alkotóból, hanem sokkal prózaibb okok miatt született volna meg. Aztán - az előadást követően - utánanéztem, és valóban pont így van: Kerékgyártó István a - hétfő este Váradon felolvasószínházi keretek között bemutatott - Puzzle című drámájával 2013-ban helyezést ért el a szombathelyi Weöres Sándor Színház drámapályázatán. Szóval drámapályázat, aha, és szóval helyezést ért el: nem túl fényes. Ahogy maga a darab sem az.
És mégis, a lehetőségek szerint ebből is élvezhetőbb előadást hozott össze a fiatal váradi színészek csapata. Mert maga a mű időnként szikrázóan szellemes, máskor görbe tükröt tartó - ám még többször középszerű, olcsó és vaskos poénokkal operáló, illetve ennek ellenpólusaként a második felében fölöslegesen komolykodó, melodramatizáló, számos klisével és panellel élő, közhelyes, úgy cselekményszövésben, mint karakter-ábrázolásban és szituációs megoldásokban. Szóval szerintem nem egy jó darab, nem sok eredetiség van benne, megszokott, sőt, megunt elem annál több. Arról szól amúgy, hogy a szemét politikusok milyen szemét módon bánnak azokkal a beosztottjaikkal, akik a maguk rendjén szintén szemetek, és hogyan hat ez ki a szemét vállalkozói szférára, meg a szemét családi vergődésekre, majd hogyan zárul be a szemétkedések köre.
Na, de a lényeg most nem az, hogy mit adtak elő, hanem inkább az, hogy kik. Mert - mondom - ez a felolvasószínházi este is jó volt. Mint az eddigi kettő is. Egyszerűen jó formátum ez az egész. Továbbá üdvözlendő, hogy Váradon is van ilyen egy ideje. És meglehet, hogy nem is az a lényeg, hogy jó darabokat jelenítsenek meg, sőt, ez a keret éppen a lazábbról, az egyszerűbbről szól. Ahol simán megbocsátható, ha a fajsúlyosság egy kicsit meghúzódik a sarokban. Mert kapunk cserébe mást: a játék örömét. Egyfajta próbajellegű hangulatról van van szó, amelynek lényege a játékosság, a színészek könnyedebb kibontakozása. Ez pedig látszott hétfő este is, akárcsak az előző ilyen alkalmakkor. Meg a közelebb húzódás is lényeges ebben: a nézők és az előadók közötti, kőszínházi távolság jelentős csökkenése. Gyakorlatilag az arcunkban játszanak ezeken a kötetlenebb estéken, amelyek amúgy a többnyire mélyebb, erősebb, hogy ne mondjam, alternatívabb stúdió-előadásoktól is jól elkülöníthetőek. Jókedvű, lendületes ez, és mintha több szív is lenne benne. Nem beszélve az improvizatív megoldásokról, amelyekre így több alkalom is van, és jobban is hatnak. És jobban is megszereti a publikum így a színészeket - gondolom ez is egy motivációja az egésznek, és hát működik is. Ezúttal Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Fodor Réka, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kocsis Gyula, Kovács Levente, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde hozta ki a kihozhatót egy akármilyen adott szövegből. Azon is elgondolkodtam, vajon mennyire pluszmunka ez nekik - de fogalmam sincs, mivel azt mondhatom, a nézőnek semmi nem jön át abból, hogy ezt így fognák fel, sőt. Szóval nagyon rendben van. Úgyhogy továbbra is jó ötlet, hogy a jelen színházi évadban egy felolvasószínházi sorozattal teszi színesebbé kínálatát a nagyváradi Szigligeti Színház. A DARABoló címmel útjára indított sorozat folytatódik, általában a Moszkva kávézó a helyszín. Szerintem menjenek el a következőre. Egyébként ingyenes. És mégsem olcsó.
