Blogosz

MESE NINCS.

Szegélykövek a tévútjaink mentén

2015. november 19. 12:13 - BlogoszEditor

Menet közben a villamosról épp a szegélyköveket nézem, és ismét arra gondolok: hiszen még a járdaszegély is sokhelyütt Ceauşescu-korszakot idézi, amilyen málladozó, széteső, foghíjas, ugyanakkor a mai napig is jelen lévő, na meg poros és sáros, a felszínes takarítás mit sem segít rajta. Átmenetiséget, felemásságot, jólvanazúgyot hoz, vagyis épp azt, amiben megrekedt ez az ország, vagy huszonöt évvel ezelőtt, és amiben most is szerencsétlenkedik. Pedig milyen kis apró példa és épp ez: hogy még ilyen kicsi dolgokban is jelen van a múlt, a Ceauşescu-korszak apró jeleitől sem bírtunk megszabadulni, nemhogy a sokkal súlyosabb és sokkal nagyobb hatásaitól. Ráadásul az elmúlt huszonegynéhány évet is gyakorlatilag ellopták, az ország vezetése például tudatosan, szándékosan fékezett, siklatott ki, vitt aztán rossz, félig moszkovita, félig balkáni irányba mindent. Húsz éves hátrányban vagyunk, a saját lehetőségeinkhez képest is. Azt sem tudni már, hol kellene hozzálátni, annyi szinten és annyi féle módon hibás, téves, rossz ez az egész. Reménytelen én sokszor azt hiszem. És milyen nehéz eleve maga a mentalitásváltás is, dehát hol is van az még, amikor még olyan apróságokon is nehézkes változtatni, mint a szegélykövek. Amelyek az egész utunkat, az egész ország egész (tév)útját szegélyezik. Ha meg kicserélik őket, akkor általában többször is kicserélik, szükségtelenül, sima korrupciós ügyletek, pénzek eltapsolása okán. Nagyon nehéz lesz itt a mentalitásváltás, ráadásul hol van az még... Ilyenek járnak a fejemben, amikor egy éles hang zökkent ki a mentalitásváltással is kapcsolatos gondolatokból.

Olyan kocsisokra jellemző, alpári füttyögéssel hívja le a villamosról valami ismerősük a romák egy csoportját a megállóban. Akik az utolsó pillanatban le is ugranak az épp indulni készülő járműről. Erre megszólal a kocsiban az egyik jegyellenőr  aki amúgy őket nem is ellenőrizte , jól hallhatóan, mintegy mindenkihez szólva közli: "Na, ne-am deratizat". (Magyar műfordításban kb. "na, patkánytalanodtunk".) Már ez ugye eleve a so wrong on so many levels alapesete. Majd e kinyilatkoztatás után odafordul a többiekhez, és a jegyeket, bérleteket kéri, pedig sem az ellenőri kitűzőjét nem viseli, sem az egyenruhát (amit már egyik kollégája sem, régóta). Ráadásul rögtön a következő megállóban már ő hallatja a kocsisokra jellemző, alpári füttyögést: ezzel akadályozza meg, hogy felszálljon egy eléggé szakadt másik illető, aki az ezt követő gyors  beszélgetésükből ítélve az ismerőse, de nincs jegye. Az illető el is ismeri, hogy nincs, mégis őszintén értetlenkedően szól fel a villamos ajtajában útját álló ellenőr ismerősének: "Dar de ce nu mă laşi?" ("Miért nem engedsz fel?") A válasz már önmagában is olyan tipikus romániai, teljesen összegez mindent, ami itt megy: "Căci acu avem treabă. Acuma poţi să mergi şi tu o staţie pe jos." ("Mer most dógunk van. Most mehetsz te is egy megállót gyalog".) Kivételesen, jaja.

Na nesze: mentalitás. És nesze: a váltás kilátásai. Dupla adag, sőt, tripla, sőt, nem is tudom hirtelen, hány rétegű ez. A so wrong on so many levels extramértű alapesete.

Pedig hát csak pár kis hétköznapi történés. Na igen: csakhogy épp ebből áll össze az, amiben vagyunk. Nagyonis konkrét, nagyonis hétköznapi, nagyonis jelenvaló. Ezek sokasága, láncolata, hálója, mocsara. Ahogy nem valami elvont lenne például a mentalitásváltás sem, hanem nagyonis konkrét. Pontosan ugyanolyan konkrét, mint ezek a történések. Vagy ezek a szegélykövek.

De nem tudom, sokszor már nem is tudom, mi kell már ehhez az egészhez, hogy kezdődik ez el, mit lehet tenni érte annyi összevisszaság van, hogy lassan már fogalmam sincs. Elvesződés ezekben.

És ismét, sokadszor beugrik az, ami az utóbbi hónapok, évek történéseit látva egyre többször, és egyre inkább érik bennem. Nevezetesen, hogy azt hittük, az 1989 után ellopott és elfecsérelt húsz-huszonöt év a legrosszabb. Hát, tény, hogy nagyon rossz, hiszen ez épp elég sőt, bőségesen elég idő lett volna ahhoz, hogy Románia igazából és következetesen fejlődjön, és ha nem is felzárkózzon Európához, de megtegye, amit csak lehet, a saját érdekében, a saját érdekünkben. Persze nem ez történt. De közben biztosak voltunk benne, hogy legalább Európa, az unió mégiscsak pofoz valamerre, jó felé, meg egyáltalán, hogy van hova felzárkózni, van EU. Erre mostanában azt láthatjuk, hogy az Unió is kezd meginogni, elkorcsosulni, széthullani, hasonló balkáni idiotizmusokban botladozni. Erre nem is számítottunk. És lám, most mutatkozik meg igazán, hogy emiatt is milyen tragikus volt elfecsérelni ezeket az évtizedeket ha ez a civilizátori erő is megszűnik a hátunk mögött, hát... Akkor az marad, hogy nagy kaotikus, felemás, összevissza, szánalmas helyzetünk dacára másokra mutogassunk, és hamis célokat követve, hamis diadalokat aratva örüljünk, hogy "Na, ne-am deratizat". Pedig ha közben magunkon végignéznénk...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr88091000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása