Ahogy belépek, a rádióból ez az akámilyen Calvin Harris-szám, a How Deep is Your Love szól a kifőzdében. A melegítőpult mögött a nő épp ezt a dalt dúdolja, és amíg időt hagy, hogy válasszak, velem szemben megállva várja némán a refrént – mert a szöveg többi részét nem tudja. Majd finoman – és hogy mégse nézzen épp a vendég szemébe ezzel az üzenettel, inkább lesütött szemmel – megszólal, a babfőzelék, a főtt krumpli, a spenót és a galuska fölött, miközben már merőkanállal teszi épp az ebédemet a tányéromra, egyenesen nekem ívelve a kérdőmondatot, dallamosan, kicsit szégyellősen, halkan: "How deep is your love?"
Hm, hátö... picit személyes ez a kérdés, de amúgy látom, jó partner, egyben házias is lenne, hiszen egyből ez a finom (érted: finom) intimitás, ráadásul egy ilyen kérdést úgy libbent ide, hogy közben a szívhez a gyomron át vezető úton való elinduláskét ételt tesz ki nekem; na és mindemellett ez ám aztán a profi vendéglátás is, a fogyasztó kedvében járás, a sajátosságainak a kiismerésére való törekvés, a bensőséges légkör megteremtése. És bár az az igazság, hogy my love is very, even far too deep, mostanság mégis inkább azt tudnám itt e váratlan kérdésre válaszolni, hogy that only applies of course when I am in love, csakhogy at the moment és generally nowadays sokkal inkább my hunger is pretty deep.
:)
Sőt, azt hiszem, jobb, amíg éhes vagyok és nem szerelmes, tehát inkább abból a galuskából és abból a spenótból kérek, amíg tehetem, és nem abból a rengeteg epic mélységből, amivel a my way too deep love jár, ha már ezt felhozta – de azért köszi a kérdést. Szóval maradjunk mindketten a formális témánál, a többit felejtsük el, vegyük úgy, hogy nem is kérdezte meg, én is hajlandó vagyok úgy tenni, mintha nem is hallottam volna. Ja, nem, húst, azt pedig most nem kérek: amíg csak lehet, amíg meg lehet úszni, nem akarok húst marcangolni, sem a sajátomat, sem másét – de hagyjuk is tehát a deep love kérdéskörét. Vagy hogy ez az ételre vonatkozott...
Szinte már zavar is a téma, inkább fizetek, még jó, hogy azt már a pult végében egy másik nőnél kell, és húzok el a tálcámmal egy sarokba. Itt mi zajlik, nízzedmán, hogy bánnak a vendéggel, ide sem jövök többet. Meg sehova sem.
:(
De persze dehogynem. Hiszen nem akarok végképp vegetáriánus lenni, és ahányszor bejövök, azért meg szoktam ám nézni a pultban a húsokat is, sőt, máskor is eszembe jutnak – csak egy darabig nem kérek. Vannak ilyen időszakok. (Habár nem lehetne már egyszer valami fogást a köretként kötelezően velejáró ciklikusság nélkül kérni?) Meg állítólag egészséges is, ha nem kérek – de ha nem egészséges, akkor sem.
Ja, és ez a szám meg eleve elég gyenge amúgy.
:P