Mondjuk az utóbbi évek, aztán az utóbbi hónapok fejleményeit elnézve az sem lenne egy utolsó húzás, ha végül Németország és Franciaország lépne ki az eurozónából és az Európai Unióból. :) És otthagyná az egészet – amit ugyan maga hozott létre, de az újabbak cincálják szét – olyanoknak, mint az örök akadékoskodó Egyesült Királyság, a gyurmamód jellegtelen Szlovákia, a becsavarodott kiskakas Magyarország, az arcátlan ingyenélő Románia, a csendes parazita Bulgária, a balkánian pofátlan Görögország, netán az elfajzott alapító Olaszország.
Ezek aztán felélnék, amit még fel lehet, közben is hőzöngve persze, meg összekavarnának maguk körül mindent, ahogy szoktak. És végül úgysem maradnának együtt, hanem hatvanhatfelé próbálkoznának meg külön utakon erre-arra téblábolva, kódorogva a „végre ismét megszerzett” teljesen szuverén nagy semmiben. Esetleg egyesekre közülük még le is csapna a szemellenzősebbek által olyannyira vágyott Oroszország.
És akkor ott maradna az Unióban még pár olyan állam, amelyik azért megpróbálta, és valahogy ép ésszel vitte is az egész EU-projektet, amíg tudta, megmutatva amúgy azt is, hogy a jelentős különbségek ellenére is igenis lehet: Ausztria, Belgium, Csehország, Dánia, Észtország, Lettország, Litvánia, Finnország, Hollandia, Horvátország, Írország, Lengyelország, Luxemburg, Málta, Ciprus, Svédország, Szlovénia, és még a kolonc voltából mégiscsak magára találó Spanyolország és Portugália is.
Persze többfajta – politikai, gazdasági, sőt, mentalitásbeli – törésvonal mentén épült már eleve az Unió (de meg hát nem is lehetett volna másképpen, ha megnézzük, mi mindenen ment keresztül, és végre azt is felfogjuk, hogy a törésvonalak nem mostanság keletkeztek, butaság emiatt is károgni, hanem épphogy már adottak voltak a kontinensen). És a tagállamok fenti három halmazba is besorolhatók. Ahogy különféle kritériumok alapján más csoportosítások is lehetségesek, adottak, ezzel egyidőben.
Szóval minden esetre újabb bonyolultabb időszakát éli az EU – sőt, talán sosem volt még olyannyira káoszba fulladt játszótér-szerű, mint most, ahol mindenféle megveszekedett suhancok randalíroznak épp. Hozzá is akartam tenni, épp most, hogy persze az csak egy tragikomikus kép, hogy végül a két legnagyobb, azaz Németország és Franciaország hagyja az ördögbe az egészet és ők állnak odébb, ha másként nem ment. Jelezni akartam, hogy ez csak egy gondolatkísérlet.
De most jut eszembe, hogy dehogy. Nem csak ennyi. Mert biza az 1989 óta eltelt időszakban, azaz huszonhat év során velünk, a mi államainkkal is kínlódott, kínlódik az EU, hogy valahogy kipofozza ezen országokat, valahogy kicsit szalonképesebbé tegye. Persze, igen: amellett, hogy hasznot húz belőlük, ez is tény. Már mégis mi másért születne bármilyen politikai, gazdasági döntés? Ám úgy tűnik, ezen országok is inkább ahhoz ragaszkodnak, hogy magukat pofozzák ki a szalonból, állandóan periférián táncolva. És például Görögországgal már még régebb óta próbálkoztak – de ez sem igazán jön össze teljesen. Szóval van ám olyasmi, hogy a fő alapítók végük hagyják az egészet – csak nem ennyire radikálisan. Hanem az egy ideje már tervezgetett „kétsebességes Európai Unió” révén. Akik ragaszkodtak ahhoz, hogy ne zárkózzanak fel, illetve akik mindenképp a leszakadás felé igyekeztek, azok akkor ott is maradnak. A mostani újabb válságok nyomán egyre valószínűbb, hogy az eddigi elképzelésből és próbálkozásokból lassanként intézményesül is az, hogy az EU fő hatalmai egy táborban, egy sebességgel mennek tovább, a többiek másikban, másikkal. Persze a közvélekedés – amely abszurd módon szeret egyszerre euroszkeptikus és közben az Uniótól minél több segítséget váró lenni – ezt is majd úgy dolgozza fel, hogy „micsoda igazságtalanság”. Pedig dehogy. Ha végignézünk magunkon, ezeken az államokon, és akár csak az eltelt utóbbi negyedszázadon, ami elszalasztott, de főleg elszabotált lehetőségekből állt, és ha őszinték vagyunk legalább magunkkal, megállapíthatjuk: nem is érdemlünk mást.
