"Nagyon jók a cicás képeid, jöhet belőle bármennyi” - kaptam egy ilyen sms-t tegnap. Úgyhogy akkor jön is.
Bár nem pont ezért, hanem amúgy is terveztem már egy önmagáért való posztot elmenő macskákról, ahogy azt itt be is ígértem. Igen: elmenő macskákról. Azaz olyanokról amelyeket cseppet sem érdekli az, hogy fotóznák őket, egyszerűen odébbállnak, hidegen hagyja őket a kamera is, a ciccegés is. Úgyhogy gondoltam, összeállítok egy jó hosszú posztot, amelyben kizárólag hidegvérű, szenvtelenül távozó állatok lesznek, mondjuk egymillió ilyen képen.
Itt is van az eleje – ám közben máshová sodort az élet, úgyhogy az egymillió ilyen kép helyett csak pár készült el. Lett viszont más, lennebb azzal folytatom.
Készült tehát időközben olyan sorozat is, amely a témabeli másik kedvenc műfajom. Nevezetesen az olyan állatos képek, amelyek lemezborítók lehetnének. Úgy állnak rajta a delikvensek, hogy nyilván van valami nagyon menő együttesük, és az albumaik képeihez pózolnak. Ezek többségén is van, hogy mennek, bár nem pont elmenőben vannak. Viszont ezek mindig még jobbak is.
Most Érden találtam egy ilyen együttest, készítettünk is az új lemezükhöz egy kis portfóliónyi borítóképet. Persze maguktól tudták, hogy kell beállni, menni. Menő.
Ez pedig az elmenő macskás poszt brutális vége.
Egy évek óta üresen álló, elhagyatott épületet jártam be tavaly Érden, az egyik teremben találtam egy mumifikálódott macskatetemet – aztán úgy hozta a sors, hogy most, azaz egy évvel később újra arra jártam, ismét tartottam egy rövid bejárást, és amit már el is felejtettem, azon újra megakadt a szemem: most, egy évvel később ugyanott, pont ugyanúgy néz ki az adott tetem, semmit nem változott (ami azért érthető is, ha egyszer mumifikálódott valahogyan). Ez a végén tehát már nem is elmenő macska, hanem már régebben elment.
Megjegyzem: macskaegyüttesek lemezének borítójára ez is remekül passzol – már ha az adott banda valamilyen kemény zenét tol.