Úgy hírlik, talán október 15-én jelenthetik be az Amerikai Egyesült Államok illetékesei, hogy eltörlik a vízumkényszert a román állampolgárok számára. Az intézkedés a jövő évben léphet életbe.
Huh, ez tényleg nevezhető történelminek is. Pedig tényleg komolyan veszik az amerikaiak ezt is, mint annyi minden mást is – személyesen is megtapasztaltam.
2007-ben jártam először az USA-ban, előtte magam is voltam Bukarestben vízumért. (Eleve, hogy oda, azaz jó messze el kellett menni érte, úgy, hogy talán meg sem kapod, igen…) Egy főleg politikusokból álló küldöttség tagjaként utaztam először az Amerikai Egyesült Államokba – és én voltam a delegáció egyetlen független tagja –, előzőleg pedig vízumért is a leendő csoport tagjaival mentünk. Rajtam kívül tehát mindenki más politikus, vagy politikai alapon posztjára került intézményvezető volt, a legtöbben egyes megyénkbeli települések polgármestereiként tevékenykedtek.
Az amerikai követségen – az okmányok átvételén kívül, meg azon kívül, hogy hamar kiküldtek kifejezetten egy adott román kisvállalkozóhoz, a vízumkérvényhez szükséges fényképet készíttetni (nesze neked, kis korrupció, amikor az amerikai követség munkatársa küld egyenesen egy olyan romániaihoz, aki remekül megél csak abból, hogy ilyen fotókat készíttetnek vele) – számos kérdést is feltettek. Az interjún olyasmiket tudakolt az USA külképviseletének dolgozója, hogy vannak-e rokonaim az USA-ban, jártam-e már ott, van e itthon vagyonom, ezen belül például ingatlanom – szóval egyértelműen vizsgálták azt is, mennyire hajlamos az ember illegálisan kint maradni. Persze semmi gond ezzel, hiszen a vízumkényszer egyik oka a sok közül eleve az ilyesmi kiszűrése. De mint később kiderült, emellett a politikai kötődésünket (nekem tehát nem volt már ilyenem akkor sem, sőt, mindig is vigyáztam rá, hogy független legyek), meg korrupciós kockázati szintünket is átvilágították.
Még aznap este jöttünk is haza – és visszafelé a vonaton már lehetett tudni az interjúink eredményeit. Az egyik polgármester ott is maradt, hogy az összes érintettnek az útlevelét később hazahozza, benne a vízumainkkal. Én egyből 10 évre kaptam meg – és gondoltam, a többiek is főleg, hogy (bár nem szeretem ezt a szót, de nagyon jellemző rájuk) nagykutyák. Úgyhogy a hosszú vonatozás közben meg is kérdeztem többeket, hogy ők pedig mennyi időre kapták. Közülük néhányan láthatóan irritáltak lettek erre a jókedvűen feltett kérdésemre: volt, aki elmondta, hogy csak szigorúan arra a rövid időszakra kapta, ameddig ott leszünk a látogatásunkon az USA-ban. És közben hitetlenkedett, hogy „hogy tehetnek ilyesmit politikusokkal ezek az amerikaiak”, meg ilyesmi. De ez még semmi: ugyanott kiderült, hogy több olyan polgármester is volt velünk, akinek a vízumkérvényét elutasították. Ők hüledeztek a legjobban, hogy az ő státusuk dacára ilyesmi történhet…
Aztán később, immár az USA-ban is – de előtte, itthon is, és még utána is egy darabig – a legnagyobb pöffeszkedő, tipikusan keresztapaként viselkedő arc az a PSD-s polgármester volt, akiről aztán a hazajövetelünk után egy darabig nem hallottam semmit – egy idő múlva pedig az volt a legelső hír róla, hogy a korrupciós ügyei miatt börtönbe került. Akkoriban ez még a mostaninál is ritkább volt, különösen a letöltendő – de ő végül azt kapott, le is ülte.
Nos, visszatekintve e témakörben is látható, hogy valamennyit azért fejlődött az ország: igen, tisztult. Ám persze főleg az látszik, hogy Románia ma már sokkal egyértelműbb és elkötelezettebb szövetségese az USA-nak, mint akkoriban volt. Nagyjából abban az időszakban kezdett felpörögni ez a kooperáció, amikor mi intéztük a vízumainkat, és mentünk először amerikai földre.
És az is komoly eredmény, hogy ez a szövetségesség egyáltalán összejött, és szorosabb lett, hiszen emlékezzünk: 1989 végén azok az Iliescuék ragadták magukhoz a hatalmat, erőszakkal, véres diverziók révén, akik egyből félrevitték az akkori forradalmat, rendszerváltást, és utána még legalább egy évtizedig továbbra is igyekeztek az orosz érdekszférában tartani Romániát.
A fordulatot több esemény hozta el: egyrészt az, hogy maga az orosz érdekszféra összeomlott, másrészt az, hogy később röpke négy évre hatalomra került a romániai ellenzék, élén az Iliescut második próbálkozásra nagy nehezen leváltó Constantinescu elnökkel, akik az akkori jugoszláv háborúkat kihasználva megkezdték a kapuk lassú kinyitását az USA felé. Az amerikaiak állítólag azt ajánlották Constantinescuéknak, hogy Románia – a felkészületlensége ellenére – később tagja lehet a NATO-nak, ha engedi a Washington által vezetett szövetség használja az ország területét a NATO jugoszláviai légicsapásaihoz. És ez bejött.
Ennek ellenére a román NATO-csatlakozást az a romániai párt akadályozta volna meg, amelyik már akkor is a legnagyobb volt, és ma is az: az Iliescu-vezette PDSR, ami ma a PSD. Ez utóbbiak tehát még sokkal tovább is fékezték volna Románia közeledését a Nyugathoz, ám egyrészt idővel az új vezetők kezébe került román titkosszolgálatok is a Nyugattal akartak már bizniszelni, másrészt a PDSR végül üzletet ajánlott: nem torpedózza meg a bukaresti parlamentben Románia NATO-ba való belépését, ha cserébe az újraválasztásra nagyon esélyes Constantinescu államfő nem indul újra a választáson, és ennek révén hagyja, hogy még utoljára újra Iliescu nyerje a közeledő államelnök-választást. Így is történt: Constantinescu máig emlékezetes tévébeszédben jelentette be, hogy nem indul újra – ám ennek valódi okáról, a valóságos áldozatvállalásról egy szót sem szólt, csak évtizedek múlva derült ez ki –, Iliescu és a PDSR ismét hatalomra került. Cserébe Románia NATO-tag lehetett, mert a legnagyobb romániai párt. a PSDR tartózkodott a parlamenti szavazáskor, azaz nem akadályozta meg a csatlakozást. Majd később az ország valahogy bejutott az EU-ba is.
Amikor aztán Iliescu utolsó államfői mandátuma is lejárt, jött helyette Traian Băsescu – és vele, meg az akkori kormányzattal kapcsolt igazán turbó fokozatba az USA-val kiépített stratégiai partnerség.
Nem tagadható: főleg ennek tudható be a vízumkényszer közelgő eltörlése (akár október közepén fogják azt bejelenteni, akár egy kicsit később, de mindenkép meglesz). Teljesen bevett gyakorlat, és érthető is, hogy az USA leginkább a katonai és gazdasági érdekszférájába tartozóknak adja meg a vízummentességet is.
(Például ugye sokáig Magyarország volt a térségbeli kedvencük, ám mióta Magyarországon olyan hatalom épült ki és betonozta be magát, amely nemcsak hazaáruló és korrupt, hanem az euroatlanti nemzetközi szövetségeit is elárulja, az USA szigorította a Magyarországgal kapcsolatos vízumpolitikáját. Is. Romániával kapcsolatban épp ellenkező irányba haladnak Washington kapcsolatai – így a vízumpolitikája is.)
Szóval valamikor a közeljövőben biztosan eltörlik az amerikai vízumkényszert. És továbbra se legyenek illúzióink: ez a szövetségi rendszer a mi nagy szerencsénk, az a mázli, hogy ebbe tartozunk. Különösen egy olyan, folyton lemaradó, elmaradó ország esetén, mint Románia.
És ez a vízummentesség bár történelmi mérföldkő, még mindig csak egy kisebb gyümölcse annak, hogy Románia nagy nehezen végül az euroatlanti ernyő alá húzódott. Az igazi lényege az, hogy egyáltalán – sok küzdelem, és másfelé rángatás dacára – itt vagyunk, belül, nem pedig azon kívül, netán valami olyan orosz-kínai-kipcsak béklyóban, amibe például szegény Magyarországot kényszeríti bele a saját áruló vezetése. Ez, vagyis a nyugati a szövetségi rendszer még a legvállalhatóbb, valamiféle biztonságot is jelent – ráadásul minél elmaradottabb egy tagország, annál nyilvánvalóbban valamiféle fejlődést is folyamatosan hoz, ránkkényszerít. És ez utóbbi számunkra a legfontosabb nyereség, amely ráadásul folyamatos. Plusz vannak néha olyan bónuszok is, mint például most ezt a vízummentesség.
