Blogosz

MESE NINCS.

Sehol senki: átmentem a zöldhatáron, és vissza is ugyanott

2020. szeptember 24. 01:01 - BlogoszEditor

Nem bírtam ellenállni a csábításnak: életemben először átmentem – pontosabban áttekertem, kerékpárral – a zöldhatáron. Sőt, ugyanott vissza is jöttem. És semmi nem történt – még járőr sem fogott el. Ami azért is mázli, mert amúgy a feladatot azzal nehezítettem, hogy semmilyen papír, igazolvány nem volt nálam (ugyanis nem terveztem előre ezt az utat sem, hanem bringázás közben csak úgy eszembe jutott, ahogy egymást követték az események).

Gondoltam, csak simán kimegyek egyet tekerni Nagyszántóra, ami a magyar határ közvetlen közelében lévő zsákfalu. Egyszer már írtam arról, hogy régebben ráakadtam ott egy végleg megszüntetett egykori ideiglenes határátkelőre. (Az első képeken látható ez.) Ma meg azt hallom az egyik helybelitől, hogy most megint nyitva az az átkelő. Amit nem hiszek el, miért lenne nyitva, ha végleg zárva – úgyhogy elmegyek már odáig, megnézni. Persze azt tapasztalom, hogy nincs nyitva. Zárva van, elhagyva, sehol senki.

Ám a múltkori itteni látogatásom óta levágták a sík tájban a növényzetet, így a lelakatolt átkelő mellett most felfedezek egy szintén elhagyott egykori magyar hatósági bódét, amit eddig bokrok takartak el. (A képeken ez is látható.) Ez szintén elhagyatottan áll a tájban, és egy olyan utat zár le, amely a szántóföldek között fut.

Akkor oké, tovább ezen a hátsó úton. Így pedig hamarosan találok egy magaslest, amit ugyancsak a magyar hatóságok használtak, és ahol szintén senki nincs már. (A fotókon ugyancsak látható.) Felmászás, körülnézés, le.

Aztán tovább a földúton. Ami egyre csak távolodik a romániai oldalon lévő Nagyszántótól. Sőt, a messzi távolban már látszik a nemrég megnyílt Bors II. autópálya-határátkelő. Csak épp nem arról közelítek, ahonnan rendesen szokás, hanem pont a másik oldaláról, ahonnan nem kellene, ahonnan nem szoktak, mindenféle szántóföldek között futó utakon. Látni, ahogy a távoli átkelőn épp át-átmegy a határon egy-egy jármű, hivatalosan. Szerintem én meg már át is keltem itt, a semmi közepén, nem hivatalosan. Papírok nélkül, és úgy, hogy senkivel nem találkoztam. Vagy ha még nem jutottam át, akkor hamarosan el fogok érni egy pontot, ahol már a másik országban vagyok. Persze semmi nem jelzi ezt itt sehol. Mivel itt nincs átkelő.

Oké, most már addig megyek, amíg biztosan átjutok a zöldhatáron, lássam, milyen érzés. Még pár percnyi tekerés után a Google térképének ellenőrzése megmutatja a határvonalat, írja is a vonal két oldalán, hogy „Románia”, illetve „Magyarország” – és megmutat engem, aki már Magyarországon vagyok.

Na, akkor gratulálok. És hogy milyen érzés illegálisan átjönni egy másik országba, ráadásul nem is határátkelőn, hanem a semmi közepén, csak úgy, egy földúton? Érdekes: keveredik a kaland érzete, meg a „lám, milyen könnyű ez is”, azzal, hogy ez most csak egy kis illegális kirándulás, de mennyien próbálhattak ebben a térségben átszökni, amikor Ceaușescu idején zárva voltak a határok, és komoly kockázat volt egy ilyesmi. És ott van még az a gondolat is, hogy mennyit változott azért e tekintetben a világ, és mégsem becsüljük meg ma már. Hiszen egyszerűen csak itt vagyok, átjöttem, később meg visszamegyek, simán, de ha esetleg útközben elfognak sem történik semmi különös, és nem félek – mennyire más volt ez is 1989 előtt. És ezt a mai könnyűséget is nagyrészt az EU-nak köszönhetjük – amit mégis megpróbál szétfeszegetni mostanában pár maffiakormány, ráadásul jellemzően olyan országokéi, amelyek később csatlakoztak, a volt kommunista tömbből. Meg azzal is keveredik az érzet, hogy most is próbálnak néha átszökni távoli országokból indult menekültek, néha el is fogják őket – szóval lehet, hogy most engem is épp néznek valakik, valahol. Ez is hozzáad az érdekességhez. Úgyhogy akkor még egy kicsit előre, na még egy kicsit, mielőtt még visszafelé.

Egyébként a táj tipikusan olyan, ami nem jön ki rendesen sem videón, sem fényképen: egyszerű síkság, nagyon messzire ellátni, de csak szántóföldek, odébb néha bokrok, pár fa. Ha előre nézek, itt, Magyarországon, akkor is ezt látni, ha visszafelé, Romániába, akkor is ugyanilyen itt a táj. Képanyagon ez jellegtelen. Megélve érdekes. De az meg nem a táj miatt. (Azért tettem ide pár képet arról, milyen a zöldhatáron át Magyarország, ezen a részen. De mondom, fotókon nem jön át...)

Pár napja egyébként szintén a zsákfalu Nagyszántón álltam a bringával, a település legutolsó házánál, és néztem át errefelé, ahol most vagyok, azaz Magyarországra. Ugyanis az utolsó utcában csak az egyik oldalon sorakoznak házak, velük szemben a másik oldalon semmi: a mezőre néznek. Mondta is előzőleg valaki, hogy azok a fák, amiket a síkságon látok, ott, vagy ötszáz méternyire, már Magyarországon vannak.

Akkor arra gondoltam, milyen lehetett itt a Ceaușescu-diktatúra idején. És épp kilépett valaki egy házból, akitől meg is kérdeztem ezt, és érdekeseket mondott. Azt, hogy

persze minden tele volt itt katonákkal, határőrökkel. Sőt, ide el sem lehetett jutni csak úgy. Mert már azokat is szűrték, akiket eleve beengedtek ide, ebbe a zsákfaluba, ahol a másik ország már csak pár lépésnyire van, ha elindulsz a mezőn. Hivatalos határátkelő már akkor is Borson volt (de ugyebár alig használta valaki, mert nem lehetett külföldre járni), ez pedig az oda vezető főúttól kifejezetten félreeső rész. Úgyhogy eleve gyanús volt, ha valaki itt mozog. Nagyszántó előtt van közúton Kisszántó, és ez utóbbi faluban volt a román hatóságok komoly szűrője.

Bárki érkezik Kisszántóra, a faluba beérve, a buszmegállóval, és a mellette lévő üzlettel szemben láthat egy tájidegen, több emeletes épületet. Az utóbbi évtizedekben romák lakták ezt, de idén kilakoltatták őket, most meg épp felújítás alatt áll. Jelenleg az ingatlan Bors község önkormányzatáé, és szociális lakásokat alakítanak ki benne. Csakhogy 1989 előtt a román határrendészeté volt. És mint megtudom a helybeliektől, „tele volt katonákkal, itt is laktak, és ugyancsak itt, épp a faluba bevezető út legelején, a szállásuknál volt az ellenőrzőpontjuk – amin túl a faluban lakókon kívül alig engedtek valakit”. És ez még csak Kisszántó – innen is át lehetett épp szökni, de tovább már csak a zsákba, azaz Nagyszántóra visz közút, onnan tovább sehova, úgyhogy ez utóbbi az érdekesebb. Mindkét falu, és az egész környék ugyanúgy tele volt járőrökkel, akárcsak a teljes román-magyar határszakasz.

Nagyszántón, az utolsó házaknál merengve az is beugrik, hogy mi Nagyváradon, a megyeszékhelyen vágyakoztunk Magyarországra, meg Nyugatra, miközben csak kétévente egyszer utazhattunk külföldre, maximum egy hónapra – és akkor mekkora csábítás lehetett az itt élőknek, a lezárt határok idején az, hogy ha ők itt kinéztek az ablakon, már a közel lévő, mégis elérhetetlen Magyarországra láttak át. Erre is válaszol egy helybeli: „Bizony, hatalmas csábítás volt. Voltak, akik nem is tudtak ellenállni neki. Kilesték a határőrök járőreit. Mindegyiknek volt néhány kilométer hosszúságú szakasz a felügyelete alatt. És amíg a járőr elindult az egyik irányba, a szökni akarók megpróbáltak átjutni a másik irányban. Voltak, akiknek sikerült, még a műszaki határzáron is átvergődtek, voltak, akiket elfogtak.” Na és persze – én is tudom – nem csak helybeliek próbálkoztak szökéssel, hanem sokan mások is. Nekem is van ismerősöm, aki 1989 előtt szökött át a határon, itt valahol, kalandosan, ahogy mesélte filmbeillő módon bujkálva éjjel a mezőn és a pár fából álló kis erdőkben, beleakadva a fák közé kihúzott botlató- és riasztózsinórokba, majd az elhaladó járőr bakancsa szinte súrolta őket ahogy ott lapultak, de ő végül sikerrel járt, és azóta is Budapesten él.

Hát így: én meg most egyszerűen átbicikliztem a zöldhatáron. Sehol senki. Legalábbis láthatóan senki. Talán figyel valamilyen szerkezettel valamilyen járőr, talán nem. És még valami, ami emeli a kicsit borzongató hangulatot: a román oldalon épp lövöldöznek a kis erdőkben. Vadászok lehetnek, máskor már láttam is őket. Most, ahogy itt vagyok, az illegalitásban, csak a puskaropogás hallatszik. Újra és újra.

Közben esteledni kezd. Ez rávesz arra, hogy elinduljak vissza a zöldhatáron át, haza. A földek között kanyargó mindenféle utak és csapások kereszteződéseinél találomra úgy választok irányokat, hogy épp Nagyszántó utolsó házaihoz érek be. Ahonnan errefelé, Magyarországra nézegettem át még a múltkor. Most meg – tessék – egyszerűen átmentem, megkerülve az amúgy is lezárt és elhagyott egykori ideiglenes átkelőhelyet, a földeken át, illegálisan, papírok nélkül, és mégis itt vagyok újra, egyszerűen és sértetlenül. Mondom: nagyot változott az életünk 1989 óta. És mondom: nem becsüljük meg eléggé, sőt, mostanság már sokan ellene áskálódnak, és ismét a bezárt országok, az elválasztó határok hívei.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr4016212316

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása