Megyek be a Partiumi Keresztény Egyetemre. A bejáratnál áll egy közismert váradi pártszolga, és széles konzumgesztusokkal közli, a nemrég kormányra lépett pártja nevében: "Aláírásgyűjtés az EP-választáson való induláshoz." Jó, na és akkor mi van? Ezek már úgy gyűjtenek, hogy simán csak közlik - mintha magától értetődő lenne, hogy minden vackot alá kell írnunk. Haggyálmá, megyek is tovább.

Erre még mindig nagyon műkészségesen, de már határozottabban megismétli: "De aláírásgyűjtés az EP-választáson való induláshoz." Mondom: "Aha. Jó." - ezzel haladok tovább, befelé.

Mire ő, kicsit nyomásgyakorlóan, kicsit a teljesen perverz módon kiforgatott, hamisan értelmezett polgári öntudatomra apellálva utánamszól: "Ó, hát akkor már biztosan aláírta, ugye?" Mondom: "Nem, dehogyis. Hanem kizárt." Ezzel el. És még ő néz utánam úgy, hogy rá van írva az arcára: "Ez hülye"...

Na, körülbelül itt tart jelenleg a rommagyar politikai- és közélet. Ilyen a független polgár és a politikum viszonyrendszere. Hogy mintha már egyenesen magától értetődő lenne a támogatásunk, mintha alapértelmezett, sőt, elvárt lenne a megvezethető birkáktól választói rétegtől, hogy kiszolgálja a pártérdekeket. Csak úgy, bemondásra egy bejáratnál is, hogy "aláírásgyűjtés van", úgyhogy tudod, mit kell tenned, polgár ecsém, és ne kelljen kétszer mondanunk. Továbbá, hogy még furcsa is vagy, ha nem ezt teszed. (És még akkor be sem vittem egyelőre a macis pecsétnyomóimat a szavazófülkébe, hogy ismét azzal nyilvánítsam ki a szent választópolgári véleményemet, összevissza a szavazólapon.)