Cseng a fiatal nő telefonja: a tipikus Messenger videóhívás-hang ismétlődik, már sokadszor.
Egyre csak cseng, régóta, de nem veszi fel, sőt, elő sem veszi a zsebéből. Így utazunk: cseng, cseng, cseng, cseng. Nekem is bevillan persze egy idő után a játszi gondolat, hogy "Hát süket vagy, bszd mg?!" – mégsem irritál, mert nagyon jól tudom, hogy van olyan, hogy az ember nem hallja a csengést, például itt, a buszon, meg olyan is van, hogy olyasvalaki keresi, akinek nem akarja felvenni. Az ő dolga, nem kell ehhez süketnek lennie.
Aztán a nő már leszálláshoz készülődik, de a készülék még mindig cseng, a zsebében – ekkor már a buszsofőr is hátraszól neki: "Da răspundeți odată la telefon!" ("Hát vegye már fel a telefont!") (Habár mi köze hozzá a járművezetőnek?) De a nő nemhogy válaszra nem méltatja, de oda sem néz. Ekkor egy utas megkopogtatja a hátát, és a hölgy zsebére mutatva szól neki, hogy ott cseng a telefonja.
A nő erre sem válaszol szavakkal. Hanem jelbeszéddel reagál. Kézjelekkel közli, hogy tudja, és elnézést, most hamar leszáll, és majd felveszi utána. A nő ugyanis süket. Sőt, süketnéma.
És amint leszáll, még látjuk, ahogy valóban felveszi: videóhívása van, és jelbeszéddel kommunikál a hívó féllel is.
(Hm. Talán Kosztolányi, vagy nemtommár, melyik ismert írónk írt le egyszer egy hasonló esetet, röviden. Hogy nekiment valaki az utcán, mire ő rárivallt, hogy "Maga vak?", erre az illető azt válaszolta, hogy "Igen". Jó sztori ez, de mindig is nagyon erőltetettnek is tűnt, szájbarágósnak, valószínűtlennek, kiagyalt tanmesének. Na, most már nem tűnik annak.)