Lelkiismeret-furdalásom van kicsit, ahogy elsétálok előttük, mellettük, nézegetem, fotózgatom őket. Azt hihetik – főleg, mióta úgymond körbe vannak kerítve –, hogy valami egzotikus állatkerti látványosságnak veszem őket, vagy azt, hogy szörnyülködve és épp ellenük szánandó érvként nézem, dokumentálom őket, meg hát van az egészben valami turistás is. De igazából lehet, hogy csak én agyalok ezen: ők nyugodtan tűrik, egyetlen ellenséges vagy kérdő pillantást sem veszek észre – sőt, eleve bármilyen pillantást sem nagyon. Nagy többségük szinte katatón egykedvűséggel csak ül a lépcsőkön, vagy hálózsákon, ruhadarabokon fekszik, néhányan kisebb csoportokba verődve beszélgetnek, a kisebb gyerekeik meg futkároznak, játszanak. Hogy kik ők? Nos, az aktuális mumusok, az épp divatos ellenségkép: a menekültek. Megnéztem ugyanis a helyszínen a budapesti menekülthelyzetet: egy nappal az első úgynevezett tranzitzóna megnyitása után elmentem a Keleti pályaudvarra, hogy lássam, mi van igazából. Aztán a Nyugatiba is benéztem, mert később ott is nyílt ilyen.

Nem gettó

Az az igazság, hogy kezdetben valamiféle gettósításnak gondoltam ezt az egészet. De nem az. A Keleti egyik félig aluljárós, félig árkádos, félreeső részében van a magyar főváros első tranzitzónája. Mellettük, körülöttük nyüzsög az élet, zajlanak a mindennapok. Ők pedig várnak, egy szegletben. Látszólag körbe vannak kerítve az ott tartózkodó menekültek: „Transit zone” feliratú táblák és műanyagszalagok határolják az illegális határátlépőket. Hamar kiderül azonban, hogy nem őket különíti el, hanem magát a zónát mutatja a körbekerítés. A helyszín körül lazán és ritkásan a közterületesek járőrözgetnek, de minden békés. Kérdéseimre egyikük elmondja: a menekültek akár el is hagyhatják a területet, nincsenek arra kötelezve, hogy csak itt tartózkodjanak, nem foganatosítanak ellenük szankciót emiatt. De ahogy látom, nem is nagyon akarják elhagyni. Pár méterrel a szalagokon túl vannak még kisebb csoportjaik, de főleg azért, mert ott kényelmesebb padot, vagy lépcsőt találtak.

Az egész valahogy olyan furcsa. Ami a legelső benyomásom: semmi ricsajozás, egyenesen nagy a csend, ráadásul hatalmas és kaotikus tömeg sincs, sőt, mintha kifejezetten kevesen lennének. (Na ja, meglepő, mivel nem ilyen képekkel próbál hisztériát kelteni a politikai érdekeket szolgáló televíziós híradások zöme, azaz nem ezt látni a tévében – fut át az agyamon.) Most, amikor itt járok, körülbelül százötvenen lehetnek az egész területen, amely elég nagy ahhoz, hogy elszórva legyenek rajta. Hol családokra, hol baráti társaságokra szakadva foglaltak el egy-egy kis részt. Többnyire csak úgy ott vannak, nem történik semmi – kivéve a vécéknél és zuhanykabinoknál, ahol sorban állnak. Ez ugyanis az úgynevezett tranzitzónák lényege: hogy minimális higiéniai ellátást kapnak. Mert eddig ez sem volt. Ez jó ötlet, és ahogy elnézem, igazán nem nagy anyagi teher a magyar fővárosnak sem: egy közepes fesztiválon ennél is jóval több mobilvécé és zuhanykonténer van, és az sem egy nagy kiadás. Szóval rendben van ez.

Az első tranzitzónát, ezt, ahol vagyok, a Keleti pályaudvar előtti aluljáróban, a másodikat pedig négy nappal később a Déli pályaudvarnál alakította ki a főváros, majd a Nyugatinál is egyet. A Fővárosi Vízművek mobil ivókutat létesített, a Fővárosi Csatornázási Művek pedig mosdót és zuhanyozót helyezett üzembe a területen. A FÖRI vezetője, Pető György előzőleg tudatta, hogy úgynevezett tranzitterületeket alakítanak ki Budapesten, amelyeken a főváros biztosítja a legalapvetőbb közegészségügyi és higiénés viszonyokat az érkezők számára.

Mindennek persze örülnek is: mint mondják, menni akarnak innen, és hasznos, hogy továbbindulás előtt kicsit megpihenhetnek, tisztálkodhatnak. Nem is titkolják, hogy illegális utazásukat folyatják, Európa más részei felé, ki mivel tudja majd. Addig pedig csak elvannak itt: még a zónájuk előtt elhaladó járókelőket sem igazán nézegetik, szemkontaktust sem teremtenek. Nem mondom, hogy lesütött szemmel és leszegett fejjel telnek a napjaik, de felemelt fejjel, lazán bámészkodót sem láttam. Belterjes, saját kis világ ez, gyakorlatilag nem foglalkoznak másokkal, nekik más dolguk van. De az sem itt. Ez csak tranzit. Tranzitország, tranzitnapok, tranzithelyzet.

Összefonódások

És ahogy körülöttük zajlik az élet Budapesten, meg a Keletiben magában is, aranyos közjátékok is kialakulnak néha. Érkeznek ugyanis a szigetesek a városba (én is a Sziget fesztiválra jöttem alapvetően), és ahogy kijönnek a pályaudvarról, vagy feljönnek az aluljárókból az ideutazástól fáradt, fesztiválra igyekvő hátizsákosok, néhányuk egyből az utazástól (is) fáradt menekültek zónájába megy. Pár leendő szigetlakónak ugyanis egyből feltűnik az ideiglenes ivókút és a mosdó, a „Transit zone” feliratot is úgy értelmezik, hogy talán nekik is szól, hiszen átutazóban vannak a Sziget fesztiválköztársaság felé – ám hirtelen magukat a kicsit odébb mindenfelé csendben heverésző menekülteket észre sem veszik. Amikor meg később igen, akkor azt látom, hogy így átmenetileg még hasonlít is egymáshoz a két csoport: fáradt, de jóban reménykedő, valahova tartó, csomagokkal és út porával terhelt emberek. Csak persze az útjaik célja egészen más. Ám mire ezt végiggondolom, pár szőke hajú, fehér bőrű, rövid szoknyás lány már vidáman mossa is a lábát menekültek kútjainál, és ivóvizet is vesz onnan. Olyan országokból érkezhettek e lányok, ahova a körülöttük várakozók meg épp most remélnek valahogy eljutni... Amúgy nem szól senki a lányokra: a menekülteken nyoma sincs annak, hogy a sajátjuknak éreznék itt a csapokat, kutakat, a területet, vagy bármit, és a közteresek sem avatkoznak be.

(Nincs apokalipszis

A Magyar Helsinki Bizottság adatai szerint a tavalyi 43 ezerhez és a 2013-as 19 ezerhez képest január elsejétől mostanáig összesen 95 008 menedékérőt regisztráltak a magyar hatóságok. Az év elejei koszovói áradat megszűnt, és múlt hét óta az afgánok számítanak a legnépesebb menedékkérő csoportnak Magyarországon. Idén a legtöbben eddig afganisztánból érkeztek azok, akik menedéket kértek, 27 005 fő, rajtuk kívül 24 354 koszovói, 22 676 szíriai, 6519 pakisztáni és 4457 iraki. Az első félévben mindössze 264 külföldi kapott valamiféle védelmet: 87-en menekültek, 177-en oltalmazottak lettek. Június végéig összesen 718 menedékkérőt küldtek vissza Nyugat-Európából Magyarországra, (tavaly 827 főt), tehát több tízezer ember visszaküldéséről nincs szó.)

Apropó Sziget: később már más vonatkozásban is találkozik a két dolog. Már bent vagyunk a fesztiválon, a sajtó számára elkülönített részben várjuk, hogy kirobbanhassunk onnan egy koncertre, amikor az óriáskivetítőkön váratlan közleményt kezdenek el futtatni a szervezők, a magyar mellett angol, olasz és francia nyelven. E felhívásban ők nem illegális bevándorlónak hazudják a menekülteket, hanem azt jelzik, hogy „az utóbbi hónapokban nagyon megemelkedett a Magyarországon át az Európai Unióba illegálisan belépő menekültek és bevándorlók száma'”. Ezért – jelzik – arra kérik a szigetlakókat, hogy ha nem kívánják hazacipelni sátrukat, távozáskor adják le azt a recepciókon vagy a Sziget hivatalos helyiségeiben, és megszervezik, hogy a sátrak eljussanak a rászorulókhoz. Az ötlet azért sem rossz, mert minden évben a Sziget után sok (főleg nyugati) látogató egyszerűen otthagyja a sátrát, mint fölöslegessé vált tárgyat. A zárónap után már ingyen lehet bemenni a Szigetre, ilyenkor szoktak érkezni a hátrahagyott tárgyak gyűjtögetői, amit pedig ők sem visznek el, az a szemétre kerül. Idén először tehát nem így lett: a menekültek kapják a partizók sátrai közül azokat, amelyek még használhatóak.

Diszkriminálok

A média egy része által sulykolt félelmek viszont közben tovább élnek. Pesti ismerősöm szinte naponta hozza elő a „jaj, ezek a menekültek, úristen, már a Keletibe kimenni sem merek miattuk, mi lesz velünk” témát, és nagy hévvel gyakorlatilag a „közszolgálati” médiában hallottakat mondja vissza, észre sem veszi, mintha ő is bemondó lenne már. Hogy veszélyesek, hogy kismillióan vannak, hogy betegségeket terjeszthetnek, hogy renitenskednek, hogy képtelek civilizáltan ellenni. Pedig a helyszínen én nem ezt a végletességet tapasztalom. Viszont a szintén a helyszínen dolgozó magyarok egy részétől megint csak hasonlókat hallok. Pár nappal a Keletiben tett látogatás után ugyanis ismét arra járok, átmenőben, és pont keresnék egy mosdót - de hirtelen nem találok. Úgyhogy ismét odamegyek a tranzitzónához, ahol sorban állnak a menekültek a mosóknál, és kérdem a takarítószemélyzet egyik tagját, ha sorba állok, én is bemehetek-e majd. Jó szándékúan, de láthatóan előítéletektől sem mentesen jön a válasz: „Ha akarja, igen, de én nem ajánlanám. Inkább kinyitok Önnek egy másikat. Még elkap ezektől valami betegséget”. És már veszi is a kulcsot, és enged be a Keleti egyik lezárt, patyolattiszta helyiségébe. Soron kívül, egyedül, csak én, egy külön, csak nekem kinyitott helyiségben: a sort látva inkább bejöttem ide, de közben tudom, hogy diszkriminatív, ahogy külön mosdóban mosom kezeimet.

Kapok aztán később erősebb ízelítőt a kellemetlenségekből. A budapesti tartózkodás utolsó napján, városnéző kószálás közben ér az az óriási eső, ami lecsap a városra, egy részét el is árasztva. Körülbelül két órát tart a vihar, de ugye pár másodperc alatt sikerül ronggyá ázni. Tocsogó cipőben, csepegő ruhákban, lemálló frizurával a csillogó-villogó Mammut bevásárlóközpontba menekülünk be végül. És máris úgy nézünk ki, mit valami menekültek: az emberek többnyire megütközve és elítélően bámulnak (bár érthetetlen, mi ennyire furcsa: rohadtul ömlik az eső, emberek), aztán a kézszárítóknál próbálom a pólómat megszárogatni, eredménytelenül, majd a légkondicionált plázában immár jegesnek érzett levegőben, csuromvizesen kóválygunk még vagy két órát. Be is ugrik: az elmúlt napok kriminális hőségében többször gondoltam rá, hogy vajon hogy viselik ezt a Keletiben a menekültek, fejük felett fedél nélkül – most pedig itt a másik véglet, ez az ítéletidő, most is vajon mit csinálnak. És ha még csak ennyi bajuk lenne...

 További képek itt. Kattintson a fotóra a galéria megnyitásához!

Újabb kis egybeesés a zárókép amúgy. Napokkal később, a Sziget végeztével (amely ugye a sátorkampányt kitalálta pár napja), Budapestről elutazóban már a Nyugatiban várom a vonatot, és időközben itt is kialakítottak egy tranzitzónát. Felkeresem hát ezt is, és azt látom, hogy a budapesti önkéntes segítők az ottani menekülteket kérik, hogy szedelőzködjenek, menjenek fedett helyre, mert újabb nagy esőzés várható – közben négy kislány és egy kisfiú épp egy sátrat próbál elköltöztetni egy füves részről. Az igluszerű sátorba belekapott a szél, tolja odébb, velük együtt, közben a hozzájuk tartozó felnőttek már épp beálltak valami sorba valamiért, a zónán belül, amíg a srácok az épp elrepülni készülő ideiglenes lakóhelyükkel küzdenek. Hogy a végleges hol lesz, azt vélhetően még nem is tudják. Legfeljebb remélik, álmodják. Ezért küzdenek igazából, a sátrat meg lényegében viheti a szél. Ugyanaz a szél, ami őket hozza, és amiről itt csak kérdezzük (van, aki érdeklődve, de sajnos a többség jelenleg inkább gyűlölködve), hogy mi szél hozta őket...