Vajon a pléhkrisztusok – amelyeket elnézve itt-ott, mindig azt látom bennük, hogy a profanitás csúcsai, épphogy nem az emelkedettségéi, és pont nem arra a transzcendentálisra emlékeztetnek, amire a kitalálóik szerették volna, hanem kifejezetten az anyagból levő földiségre, a pléh élettelen, könyörtelenül üres kongására,
ahogy veri ott az eső, a kérlelhetetlen zordságára, ahogy belekap és rángatja, lökdösi a szél, a rendíthetetlen, élethiányból fakadóan mindent elviselő forróságára, ahogy égeti a Nap, az éjjeli magányára, a nappali magányára, ahogy minden és mindenki elmegy mellette, mintha nem lenne más, mint egy fémlemez, és épp így aztán nem is más, mint egy fémlemez (íme, önbeteljesítő sors, íme, amitől tartasz, attól nem menekülsz), meg arra, ahogy a mögötte nem rejlő szellemvilág, okán elviseli, ahogy nagyon sokszor méltatlan helyekre állítják, ipari parkban, a kínai gyár előtt is ott fémeskedik, a vasúti töltés füves oldalában is, ahova a lakónegyedből lejárnak napozni a fehér emberek, a kocsma előtt lévő útkereszteződésénél is, ahol az élet szenvedői járnak el részegen, mámornak látszó kínban, és még megannyi helyen, ahol semmi keresnivalója nincs, legalábbis nem lenne, ha bárki igazán tisztelni akarná azt, amit látni akarna az anyag mögött, és beugrik az is, ahogy a szintén leginkáb formaságokban kimerülő, mert mély gondolkodásra általában épphogy nem képes buzgók egyből kereszteket vetnek, ha meglátják a buszból, vonatból a Krisztus-formára levágott anyagot, amely attól még sokkal inkább anyag, mint Krisztus – szóval a kérdés bennem az, hogy igazából a pléhkrisztusok nem az előző korszak mémei-e.
Hiszen valami komolyból lettek mindenféle – szerencsétlen, összevissza, kajla megjelenítésük, alakjuk, formájuk, színezésük, megformálásuk miatt – vicces, viszont mindenhol elterjedt, ugyanazt az alapot követő, de sokféleképpen félrevitt kis magánművecskék. Tehát vajon a pléhkrisztusok nem a múlt évtizedekben született mémek?
Ez csak úgy eszembe jutott. De aztán megláttam – eddig még sosem néztem meg alaposabban – a hozzánk legközelebb lévő plékrisztust. Lefotóztam, és mintha egyből ő adná meg a választ. Puszta létével. Hiszen nézzék, ez is milyenre sikerült már. Hát épp erről beszélek, egy tökéletes példa a sok közül. Itt például mintha azért lenne magasan, mert befüvezett, egyáltalán nincs megfeszítve, csak ott lebeg, az arca is arra utal, hogy leginkább a cucctól, csak ott áll, és széttárja a kezeit. Nem szenved, hanem tanácstalan. (A John Travolta-mém azért befigyel, vessék össze.) Földi, teljesen, és tanácstalan, teljesen. Bár persze ez is rohadt nagy szenvedés. És nem azt üzeni, hogy megváltás, meg szenvedés értünk, meg ilyenek, hanem konkrétan azt, úgy mindenre – ezzel a saját tanításaira is rácáfolva –, hogy "Hát, nem tudom, ember, fogalmam sincs". És azt, hogy "Not my circus, not my monkeys, leave me alone, man".
Tehát íme: akiben hisz az ember, akinek a nevében évezredeken át annyit jött-ment, ölt, élt, és hitt, és reménykedett, és elalvás előtt legalább odasúgta magának, hogy talán van valami végső remény, az ott van fölöttünk, lenéz ránk, és kicsit fáradtan, a földi elviselhetőség kedvéért benyomott valami tudatmódosító szertől picit megütve széttárja a kezeit, és valami olyasmit mond, hogy "Lövésem sincs, tőlem ne várjátok. Bocs."
Ennek alapján viszont nem véletlenül mondják, hogy Jézus az emberek között járt, sőt, nagyonis emberi.
Amúgy az elején, amikor megláttam, azt hittem, hogy ez az egész vicces. Hát, nem az. Vagyis nem főleg az.
