A szeretői miatt gyilkolhatták meg itt az akkori magyar királyt – állítják egyes források. Ám nem biztos, hogy tényleg ez volt a motiváció – és nem is fog már soha kiderülni. A mai magyar-román határon áll az a vár, amely mellett a merénylet történt: a gyilkosságnak most van 731 éve. (Ami persze nem kerek évforduló, nem is azért említettem, hanem csak épp most jártam ott, amikor véletlenül pont évfordulója van.) És magának a várnak az elhelyezkedése és a formája is érdekes: lakótorony volt, ami viszonylag ritka, és méterekre áll a mai konkrét határvonaltól, egy síkságon. A román oldalról aszfaltozott úton közelíthető meg, bár a szántóföldek között van, a magyar oldalon azonban sokkal nehezebben érhető el, és csak egy vékony sáv van, amin át el lehet jutni a romhoz, különben mindenütt az egykori várárok maradványa húzódik, a magyarországi részen. Ezt a vékony átvezető sávot épp megtaláltam – és egyúttal a zöldhatáron oda-vissza mászkáltam is egy kicsit. De vannak még további érdekességek is.

Eleve izgalmas számomra mindig a zsákfalu, mint olyan. Tehát, hogy oda beérsz, de tovább sehova nem vezet út: egyfajta világvége. Ilyen a Nagyváradtól 20 kilométerre délnyugatra fekvő Körösszeg (Cheresig) is. Ha a főúton megyünk, épp elhaladunk a település mellett, és a sík pusztaságban egyszer csak belefutunk a Cheresig (Körösszeg) – Körösnagyharsány határátkelőbe. (Amely kicsi, kihalt, és csak szombatonként működik, romániai időszámítás szerint 10-18 óra között.) Úgyhogy eddig mindig el is mentem magam is Körösszeg (Cheresig) mellett. Pedig tudtam, hogy ott egy érdekes torony áll, a falun túl, épp az államhatáron. Most azonban lekanyarodtam a mellékútra, ami bevisz ebbe a zsákfaluba, majd onnan ki, a várromhoz.

ITT A VIDEÓ a várromról, meg a zöldhatáron való egyszerű átsétálásról. De rengeteg konkrétum, érdekesség, valamint képgaléria meg lejjebb lesz, a videó után.

„Menjen el nyugodtan a toronyig, de onnan tovább egy tapodtat se”

Találomra megkérdek valakit a faluban, merre kell menni a romhoz. Az illető szintén kerékpárral van, akárcsak én, úgyhogy ahelyett, hogy elmondaná, úgy dönt, inkább jön velem odáig. De aztán mégsem jön végig. Kiérünk a faluból, a mezőre, szokatlan módon a szántások között is egy keskeny aszfaltút vezet, egészen a várromig. Ám az út mentén, néhány fa által takarva, még a vár előtt ott áll egy emeletes épület, amely szintén romos. Körülötte román határrendészek unatkoznak. Ez volt régebben a román határőrlaktanya. És mint majdnem minden hasonló határtelepülésen, itt is tönkrement, miután az 1989-es változásokat követően a hadseregtől a belügyhöz kerültek az ilyen ingatlanok, majd egy részük a helyi önkormányzatok tulajdonába ment át, a többit meg nem tudta fenntartani a belügy.

Szóval érdekes, hogy a kerékpáros kísérőm hirtelen megáll, ahogy meglátja a határrendészeket, azt mondja nekik, hogy én az unokatestvére vagyok, akit kihozott ide nézelődni (holott nem is ismerjük egymást), majd elköszön és távozik. Én azonban elhagyom az út mentén minket nézegető hatósági személyeket, megyek tovább. Látom ám, hogy egy fiatal határrendész mondani szeretne valamit, sejtem is, mit, úgyhogy mégis visszafordulok hozzá. Eltaláltam: azt mondja, „menjen el nyugodtan a toronyig, de kérem, onnan egy tapodtat se, mert pár méterrel odébb már Magyarország, és baj lehet”. Á, köszi az infót: nem is tudtam, hogy a rom mellett már egyből a zöldhatár van, a régi toronynál  lévő mezőgazdasági területek már a másik országban vannak. Ez a tájékoztatás szinte felkérés arra, hogy majd mászkáljak át a zöldhatáron, csak e műfaj kipróbálásaképpen. Meg is lesz ez, két nappal később…

Itt kaszabolták le mámoros álmában a királyt

Maga a körösszegi vár tehát történelmi tragédia helyszíne volt, de az épület is eléggé érdekes. Mintegy 770 éve emelhették, eleve szokatlan az is, hogy nem kőből – az nem nagyon volt ugyanis a környéken –, hanem téglából. 1289-ben említik először írásos forrásban. Épp a vár fő eleme az, ami máig megmaradt: a 24 méter magas torony, aminek 5, vagy 6 szintje volt, és lakóépület volt. Körülvették persze melléképületek, és az egészet fal védte, annak külső részén pedig vizesárok.

Területének nagyobb része a mai román oldalon található, a magyar részen csak a vár árkának északi sarka van. Ezért van az, hogy ha Romániából érkezik valaki ide, akkor gond nélkül, épített úton jut el a toronyig, míg ha Magyarországról közelít a toronyhoz, akkor először is át kell verekednie magát szántóföldeken, növekvő terménytáblákon, és a várhoz akkor sem juthat el könnyen, mert végül épp a cél előtt szinte mindenhol a volt várárokba fut bele.

Érdekesség, hogy visszafelé menet ismét megállít a román határrendész, hogy felírja az adataimat, és közben elmeséli, hogy amikor őt idehelyezték, azaz több, mint tíz éve, még egy másik tábla volt a falon. Azt is magyarországiak tették fel, de az fémből volt, és – valószínűleg romániai tettesek – ellopták, hogy eladhassák fémhulladékként.

A holnapután éppen, napra 731 éves királygyilkosság sztorija pedig ott kezdődik, hogy IV. (Kun) László magyar király (1262-1290) ebbe a várba húzódott vissza egy adott pillanatban. És ez is lett az utolsó állomáshelye. Az országában kaotikus állapotok uralkodtak abban az időszakban, és a fiatal király, IV. László igyekezett egyre inkább kimaradni a mindenféle zavaros ügyekből. Még akkor is, ha az ország irányításához ezek alapvetően hozzátartoztak. Volna. Inkább szeretett távol lenni a nagyurak egymás közötti harcaitól, amely nagyurak amúgy is próbálták őt mindenből kihagyni, és ez az elvonulása már fizikai távolságtartássá is nőtt: inkább a kunokkal vonult mindenfelé az országban. Idővel a legjobb szövetségesei lettek az uralkodónak a kunok, és még a szokásaikat is magáévá tette már. De nem csak a szokásaikat. Hanem a kunok asszonyainak egy részét is.

A fiatal és jóképű IV. László körül szívesen legyeskedtek a kun vezetők feleségei, lányai. Vállaltan is voltak kun szeretői, mégpedig Édua, Köpcsecs és Mandula. Egyes források szerint épp ez okozta a magyar uralkodó vesztét, vagyis a kun férfiak féltékenysége és haragja. Van ugyanis olyan elképzelés, hogy az ilyen magánéleti viszonyai miatt gyilkolták meg végül IV. Lászlót a szeretett kunjai, azaz a saját szövetségesei. Ám erre nincs bizonyíték, és más források egyszerűen azt jelzik, hogy a királygyilkosság oka a mai napig ismeretlen.

Tény azonban, hogy

Az uralkodó holtteste a csanádi székesegyházban van. Ő volt az utolsó, bizonyosan Árpád-házinak besorolt uralkodó.

Manapság a mintegy 770 éves vártorony felújítása néha szóba kerül a román oldalon. Nyilván Körösszegen, ami amúgy Vizesgyánhoz (Toboliu) tartozik. Uniós pénzt remélnek, meg kormánytámogatást. Satöbbi. Ami ilyenkor lenni szokott. Úgyhogy nem részletezem. Aztán még mindig semmi, nyoma nincs felújításnak. Mert támogatásra való pályázásnak sem. Ahogy ilyenkor sokszor lenni szokott. Úgyhogy nem részletezem.

Amikor a várromtól épp elindulnék visszafelé, hirtelen feltűnik egy férfi, pár méterre tőlem, épp ott, ahol már Magyarország területén lehet. Bár hallótávolságon belül vagyunk egymásnak, ő nem szól, csak integet. És még furcsább, hogy amikor visszaintegetve hirtelen románul kérdem meg, hogy szeretne-e mondani valamit – mivel épp előtte románul beszélgettem a román határrendésszel –, meglepő módon egészen megijed, és egyből eltűnik, a szántóföldről behúzódik néhány bokor mögé, a magyar oldalon, és hiába várok egy kicsit, nem mutatkozik újra. Na mindegy.

Átmászkálás a zöldhatáron

Hát ez ennyi: egy kirándulásom volt ez, a román oldalról megnéztem a várat. Két nappal később már szinte el is felejtettem az egészet, és már épp Magyarországon teszek újabb kerékpáros túrát. Teljesen találomra választva ki az úti célt. Így kerülök két, egymással szomszédos településre Magyarországon: Berekböszörménybe és Körösszegapátiba.

Már hazafelé tekerek onnan, amikor azt veszem észre, hogy mindkét település határából nagyon jól látható a két nappal előbb felkeresett körösszegi vártorony. Aha, nem is csoda: mivel Körösszeggel (Cheresig) átellenben, magyar oldalon épp Körösszegapáti és Berekböszörmény van.

Úgyhogy Böszörménybe beérve lekanyarodom a főútról, és földúton megyek tovább, egyenesen a sík határban álldogáló torony felé. Most akkor magyarországi oldalról fogom felkeresni. A megközelítése itt sokkal körülményesebb. A gazos földút végén a semmiben egy lezárt sorompó van, mellette a tábla, magyar nemzeti színű alapon felirattal: „ÁLLAMHATÁR 10 m”. De a sorompó semmit nem véd, mert a földút, amit egykor lezárt, ma már szinte teljesen eltűnt, ráadásul oldalról simán kikerülhető a már nem létező úton lévő útzár. A várrom már nagyon közel van, ott magasodik. Csakhogy erről az oldalról érkezve át kell még haladni egy napraforgó-ültetvényen, a növények között tolva a kerékpárt, a puha szántóföldön.

A napraforgótábla végén pedig fehér határkövek jelzik a két ország határát. Úgy húsz-ötven méterenként van egy-egy ilyen kő, hozzájuk igazodva megrajzolható lenne a kanyargó határvonal. Ám a romániai oldalon lévő toronyhoz nem lehet csak úgy átmenni. Itt ugyanis tényleg majdnem mindenütt az egykori várárok állja útját az embernek.

Mázli, hogy mégis pillanatok alatt megtalálom azt a keskeny földsávot, ahol mégis át lehet kelni. És tessék: tíz lépés után már Romániában vagyok. Épp a toronynál. Ahol a romániai, aszfaltozott út véget ér. És ahol két napja még én is megálltam, akkor a román oldalon, tovább nem menve, eleget téve ezzel a román határrendész kérésének. Most meg íme: a magyar oldalról jövök, és itt járkálok át a zöldhatáron. Próbálgatom is még kicsit: oda-vissza, oda-vissza, most RO-ban vagyok, most HU-ban, és megint ott, aztán megint itt. Sehol egy járőr, veszély épp nem látszik.

Sőt, arra is rájövök, hogy ez a kis átjáró földnyelv, amin most mászkálok át, épp az, ahol a múltkor állt az a fura, integető, majd eltűnő tag, a magyar oldalon. Hát, ez is megvolt: ez a második helyszín, ahol a zöldhatáron átjárkáltam, szórakozásból. Először tavaly nyáron próbáltam ki, Nagyszántó után, a szántóföldek között kerekezve, az akkor frissen megnyílt Nagykereki – Bors II Autópálya Közúti Határátkelőhely közelében. De akkor biciklivel. Most meg gyalog jövök-megyek át a zöldhatáron. Csak az élmény kedvéért.

Nagy a hőség, úgyhogy a magyarországi Berekböszörménybe visszatekerve a legelső háznál kérek is ivóvizet. Miközben iszom, a házigazda elmeséli, hogy ő világéletében itt élt, Böszörményben – és rengetegszer ment át ott a zöldhatáron, ahol most én is. Még a Ceaușescu-diktatúra idején is, amikor pedig keményen őrizték a határokat. „Sokszor látogatókat kísértem át, meg vissza. De volt, hogy csak én átmentem innen Romániába, Cheresigben megittam a kocsmában egy țuicát, és visszagyalogoltam ide, Böszörménybe. Azon a kis átjárón át, ahol most maga is járt. Csak vigyázni kellett, és kell most is, hogy a határban sehol ne látszódjon a járőr, mert ha már látható, akkor hamar utol is ér, és megbüntet”. Sőt, amíg én a századik pohár vizet iszom, így folytatja: „Két napja is pont volt itt nálam egy rokonom. Vele már én nem mentem ki a toronyig, mondtam sétáljon ki egyedül, nézze meg. Azt mondja, megtalálta az átjárót, és a román oldalon is pont ott volt egy turista, biciklivel. Odaintett neki, de az erre románul szólt. Úgyhogy inkább lelépett. Pedig nem tudom miért, mert ez a rokonom nem egy ijedős legény. Sőt, ő is dolgozott régen, más szakaszon a határrendészetnél.”

Nesze. Mekkora végszót nyomott megint a véletlen.