Megtaláltam az utcán egy nepáli vendégmunkás romániai tartózkodási engedélyét.

Gondoltam, leadom az idegenrendészetnél - történetesen tudom, hol van -, de mégsem adom le, mert szombaton biztosan zárva. Úgyhogy akkor már hazaviszem közvetlenül a gazdájának, a kis plasztikkártyán szereplő címre - úgyis stresszes lehet most, félhet, hogy milyen bajai lesznek ebből.

Nagyvárad egy vészjóslóan lepusztult környékén, az Aleea Zidariloron van a régi, rohadó tömbház, szemét, por, gaz, félbehagyott és soha nem folytatott munkálatok által teljessé tett kupi közepén. Hosszan csengetek a kaputelefonon, sokáig nincs válasz. Végül amikor nagy nehezen felveszi, egyetlen szót sem szól bele - nyilván fél. Amikor mondom, hogy "I have found your residence permit", akkor sem mond semmit, csak szó nélkül kinyitja a lépcsőház ajtaját.

De hiába megyek fel, az albérlete ajtaját már semmiképp nem nyitja ki, sem csengetésre, sem kopogtatásra, sem arra, hogy igyekszem bizalomgerjesztô arccal belenézni az ajtó kémlelőjébe, tisztes távolságot tartva - biztosan még jobban fél. Nem is neszez, semmit nem hallani, talán meg sem mozdul odabent - szóval ennyire fél.

Úgyhogy találomra becsengetek az egyik szomszédjához. Csak résnyire nyitja ki az ajtót egy nő, ridegen méreget - fél, hogy mit keres itt egy idegen. Mondom, miért jöttem, és, hogy nem tudom átadni a kártyát, pedig a lépcsőházba még beengedett - a nő szerint is azért nem nyit ajtót, és nem is válaszol, mert biztosan fél.

Ott hagyom tehát a szomszédjánál a kártyát - de most meg már én félek, hogy vagy nem fogják odaadni neki, vagy csak pénzért, esetleg valami szívességért adják vissza neki.

Hát így néz ki egy teljes kör félelem és gyanakvás, a lepusztult tájban, Európa perifériáján.