1. tétel: Október 30. Helyszín: Ludmilla egész éjszakás fellépése az A38 hajón
Hajnal van, éppen vége, remekül ütött a breakbeat, a drum and bass, bestiálisan eltáncolgattunk egész éjjel, most pedig felkapcsolják a lámpákat, és a biztonságiak szólnak, hogy legyünk szívesek indulni. Odaszól nekem ekkor egy ismeretlen srác, aki a közönségben épp mellém keveredett, és mellettem ugrándozott az utolsó fél órában, hogy azt mondja:
– Fú, te nagyon érzed a ritmust, nagyon jól nyomtad, benned van a zene. Imádod, mi?
– Hát, köszi. És igen, imádom.
– Én nem érzem ennyire a ritmust, viszont lehetnék a menedzsered.
– Menedzserem? Hogyhogy?
– Igen, menedzsered. Nagyon benned van a beat.
– De menedzser miben?
– Találjunk ki valami projektet. Te buliznál, így, ahogy nyomod, és meg menedzselem.
– Nem értem. Viszlát, a legjobbakat.
(Ekkor már közben megyek a ruhatár felé, kivenni a cuccokat, de jön velem.)
– Érzed az ütemet, őszintén árad belőled. Lehetne valamit kezdeni ezzel.
– De nem tudom, mit lehet ezen menedzselni. Bocs, mennem kell.
(Ennyi, mert őszintén szólva arra nem emlékszem, hogy a kifelé áradó tömegben araszolva hogy lett vége ennek az egésznek. De tény, hogy menedzserem változatlanul nincs.)
2. tétel: Október 31. Helyszín: Danubius Hotel Arena
Dél elmúlt, esetleg ideje felkelni. Az ébreszt a hotelszobában, hogy a fal másik oldalán, a szomszédos szobát valószínűleg épp takarítják. Na, akkor egyből át is megyek oda, mert akarok sampont kérni. A takarítónők nyitott ajtóval dolgoznak, egyikük a fürdőszobában, a másik meg a hálóban épp az ágyneműt cseréli, miközben kedélyesen ordítozva beszélgetnek. A fürdőszobából fiatalabb női hang hallatszik, ahogy belépnék a nyitott bejárati ajtón, és épp egy sztorit mesél a kolléganőjének, nagy hangon, magyarul:
– Mondom a csajszinak, figyelj, basszus, pinavirág, a férfi dolga, hogy kinyalja a nőt. Ha az embered nem csinálja, hagyd ott a francba. A férfi ezzel mutatja ki, ha szeret. Én leszopom a pasit, oszt nekem nem viszonozza? Menjen a fenébe!
Hát, jó, akkor én ide most mégsem mennék be. Majd kérek sampont a recepción. De azért még hallgatnám, mi jöhet még itt, úgysem vették észre, hogy itt vagyok. Ám ekkor kilép a fürdőből a valóban fiatalabb takarítónő, meglát, ahogy az ajtókeretben állok, bár épp hátrálnék, és pont láthatatlanná akartam válni. De vélhetően még látszom, mert kedvesen odaszól hozzám. Mégpedig angolul, mert nyilván engem is külföldi vendégnek gondol, aki úgysem ért magyarul:
– Hi. May I help you?
– Csókolom. Egy kis sampont kérnék.
A magyar nyelvű válaszra megrebben. Megértette a helyzetet. Tudja, hogy immár én is tudom, mégpedig közvetlenül tőle, hogy leszopja a pasit. Érti, hogy a viszonzásról alkotott nézeteit is épp megtudtam. Hát, köszi az infókat. A kolléganője leteszi az ágyneműt, amit épp cserélt, és hátat fordít, mert sürgős ablakon kinéznivalója akadt. Sampon amúgy nincs náluk. Elmesélném neki, hol téved ebben a nyalás-dologban – de valami azt súgja, ez nem a megfelelő szituáció.
3. tétel: Október 31. Helyszín: Boris Brejcha és vendégei egész éjszakás fellépése a Papp László Sportarénában
Időben érkezünk, már tart a beléptetés, és bár rengeteg helyen voltam már, ilyen hosszú sort még életemben nem láttam, az aréna előtti nagy téren kanyarog, aztán visszaér majdnem a szállodáig, ahonnan jöttem. Jó sokan akarunk bejutni, és halad is a sor, nem lehet panasz, pedig a belépéskor egyenként ellenőrzik mindenkinek az oltási igazolását, vagy a negatív teszt igazolását. Épp arra gondolok, hogy bár a személyit és a védettségi kártyát fogom én is átnyújtani, bárki bejöhetne bárkinek a két ilyen dokumentumával, mert csak a két iraton lévő nevet vetik össze, hogy egyezzen, de a fotókat, meg az arcainkat alig látják, mert idekint sorban állás közben már leszállt az este. Na, de ilyet itt nem tennének, ez Budapest, és ez itt egy kulturált embereket vonzó, hatalmas rendezvény, ide nem is jönnek trükközgetők akik potenciális fertőzők is. Ez kizárt, fel sem merül, csak fantáziálok. Pár perccel később odajön a hosszú sor ezen részéhez két lány, és egyikük nemcsak hozzám, hanem a környékemen mindenkihez egyszerre szól:
– Sziasztok! Ti be vagytok oltva?
(Többen válaszolunk, egyszerre, ilyeneket, hogy:)
– Igen.
– Be.
– Ja.
– Oké. Akkor nem tudnátok kölcsönadni két védettségi igazolványt, vagy tesztpapírt?
(Többen válaszolunk, egyszerre:)
– Bocs, nem.
– Oké, gyere, Anita, hagyjad. Menjünk még előrébb.
És mennek: ugyanezzel a kéréssel végigjárják az előttünk álló részt is, ahogy előzőleg a mögöttünk lévők hosszú sorát. Szerintem megoldható volt. Úgyhogy végül ők is bent lehettek. Meg ki tudja, még hányan, hasonlók is.
4. tétel: Október 31. Helyszín: Danubius Hotel Arena, Budapest.
Éles tűzriasztás üvöltő és nem szűnő hangja ébreszt a hotelszobában. Elsőre nem is tudom felfogni, mi ez, aztán az ablakhoz botorkálva lenézek a majdnem legfelső emeleti szoba ablakából: az udvaron már jó sok vendég várakozik, kimenekülve, egyesek csak pizsamában. Közben rájövök, hogy az egész szállodában, az összes helyiségben egyszerre szól a riasztás. Téblábolok, majd felöltözöm, megyek a lépcsőházhoz, ahol tömeg van, mindenki lefelé tart. Kis lelkiismeret-furdalásom van, hogy egy tűzriasztásra nem indultam meg hamarabb lefelé és kifelé az épületből, ez olyan balkáni, romániai tempó. A jelek szerint én vagyok itt az egyetlen romániai. A mi emeletünkön csak egy szoba lakói nem indultak még el: néhány fiatalabb férfi, akik alsónadrágjaikban állnak a szobájuk nyitott ajtajánál, a folyosón, röhögcsélnek, átkozódnak. Pedig ők épp a lépcsőhöz legközelebbi szobában laknak. Mellettük elhaladva hallom is őket:
– Băi, âștia nu-s normali. Să dea alarmă la ora asta…
– Eu nu cobor, să mor io. Prefer să ard, hahahaha.
Később, amikor a tűzriadót visszavonják, és mindannyian jövünk vissza a szobáinkba az udvarról, ők még mindig a szobájuk előtt állnak, alsóban, és anyanyelvükön kommentálják immár a visszatérőket, meg az eseményeket:
– Vezi că âștia au înghețat acolo, jos. Tre' să fii prost să cobori pentru așa ceva.
(Pont ott megyek el, odaszólok, én is románul:)
– E prostie să ieși de la etajul opt, când se dă alarma, mda…
Erre persze mondanak valamit, a hátam mögött, de azt már nem hallom. És miközben mindenki más költözik vissza a szobájába, ők ott állnak, okoskodnak. Mégsem én vagyok itt az egyetlen romániai. De mi mások vagyunk. Pedig a Colectiv országából jöttünk…
