Éjfélre jár, jövünk kifelé a kihalt Lotus Centerből.
Moziban voltunk, késői vetítésen – maga a pláza egyébként már rég zárva, de a benne működő mozi utolsó vetítése esetén mindig át kell vonulni rajta, ahhoz, hogy az oldalsó kijáraton kimehessen az ember. Érdekes látvány egy kihalt pláza éjszaka, úgyhogy vonulás közben videóra is veszem a telefonommal. A kijárat közelében ott a szokásos biztonsági őr: egy széken ül, és amint elmegyek mellette, már eleve meglehetősen szemtelen hangon szól, hogy nem lehet filmezni. Fel is tápászkodik, mert fontosnak tartja, hogy kijöjjön velem, megmutatni az ajtón egy egyébként egészen kicsi lehúzóst, ami egy áthúzott fényképezőgépet ábrázol, és amit szerintem még szinte soha senki nem vett észre. Jelzem is neki, hogy ez nagyon kicsi, de egyébként rendben, igaza van – és ezzel indulok is tovább, már kint vagyok. Ekkor abszolút érthetetlen módon először átvált tegezőbe, majd közli, hogy
„Ez itt Románia, románul kell beszélni”.
Á, rendben: akkor innentől már én sem sietek haza. Kezdjük, csináljuk akkor végig. Jelzem neki, hogy nincs rendben tegeződés, vagy ha muszáj, akkor én is visszategezem. Erre elmeséli, hogy mikor született, és, hogy volt katona, amikor én még sehol nem voltam – teljesen irreleváns persze, de legalább segít belőni a szintjét. Neki is szólok, hogy ezek irreleváns dolgok, de nem érti. A lényegre térve mondom, hogy „olyan nyelven beszélek, amilyenen akarok, ez pedig az én országom is”. (De akkor is így lenne, ha vendég lennék itt.) Egyébként érdekes: eddig is románul beszéltem vele, csak biztosan detektálta az akcentust – ebből is világos, hogy egyszerűen csak szeretne belekötni valamibe, de mivel láthatóan nincs elég esze és vitakultúrája, csak ez a primitív hülyeség ugrott be neki. És ismételgeti, hogy „Ez itt Románia, románul beszélünk”, én meg azt, hogy „szó sincs róla”, és mondok neki erről egy mondatot magyarul is, egyet angolul is. De csak köti az ebet a karóhoz, hogy csakis románul lehet beszélni, miközben visszalép az épületbe, becsukva az ajtót.
Ekkor veszem elő a telefonomat, hogy már le is videózzam ezt a disznóságot. (Elnézést a képminőségért, eszembe jutott, hogy bekapcsolom a telefon világítását is, de elvetettem, mert ha az arcába lövöm a fényt, onnantól nem viselkedik természetesen. Egyébként nem gondolom, hogy a videót ide is fel kellene töltenem, mert egyrészt ahhoz előbb YoutTube-ra kellene, mert csak onnan lehetne ide belinkelni, másrészt – mint hamarosan kiderül – a felvételt másra használtam, meglett az eredménye, ennyi pedig elég). Nyilván nem megyek utána az épületbe, hiszen már záróra elmúlt. Viszont pechje van, mert utánam még jön ki egy pár, őket ki kell engednie, úgyhogy megint ki kell nyitnia az ajtót. Panaszkodik is nekik, hogy mi történik itt, ám a pár csak elmegy mellette – egyébként ők pont azok, akikkel a moziban egymás mellett ültünk. Mondom az őrnek, ismételje meg akkor felvételre is, amit az előbb mondott – de nekem így már nem meri megtenni, viszont a két utolsó vendégnek valamit hazudni próbál a helyzetről, ezért megismétlem én, hogy mi történik valójában. A pár továbbmegy, a parkolóban keresik az autójukat – az őr pedig még megpróbál egy kis történetet is elmondani nekem, ami nyilván ebben a formájában egyébként nem igaz: hogy vannak ismerősei, akiket itteni magyar orvosok nem voltak hajlandóak megműteni, mert a betegek románul beszéltek, ezért kirúgták az adott orvosokat – most mondjam meg, erről mi a véleményem. Mondom is, hogy nyilván hülyeség. Erre még dühösebben ismételgeti: „Ez Románia, itt románul beszélünk”.
Aha, így akkor már van felvétel is a lényegről, jó – úgyhogy kicsit feldúltan és dühösen, de indulok tovább, gyalog, az éjszakában. Még kedélyesen ordítozunk egymás felé kicsit, ő azzal fenyegetőzik, hogy utánam jön, és megrugdos, én azzal, hogy jöjjön csak, egyrészt kihívom a rendőrséget, másrészt holnap kirúgatom; úgyhogy ezzel zárul is a dolog. Legalábbis mára.
Néhány pillanattal később halkan mellém húz egy autó, és a leeresztett ablakán kiszól a sofőr, meg az anyósülésről a mellette ülő barátnője. Megismerem őket, az a pár, akikkel egymás mellett ültünk a vetítésen. A férfi kezdi, de aztán a nő is bekapcsolódik, mindketten románok: „Elnézést, szeretnénk jelezni, hogy nagyon sajnáljuk, ami önnel történt. És nem mindenki ilyen közülünk, de hát az ország viszont ilyen szedett-vedett.” Megköszönöm a gesztust, és jelzem, hogy manapság már nem zaklat fel épp annyira az ilyesmi, mint amikor évtizedekkel ezelőtt történtek néha hasonlók.
Az incidenst megírom – persze románul – a pláza menedzsmentjének, és elküldöm nekik a videófelvételt is, kérve az illető azonosítását, szankcionálását és eltávolítását. Huszonnégy óra sem telik bele, máris érkezik a válasz, amelyben egyrészt elnézést kérnek, az őrző-védő cég nevében is, másrészt jelzik, hogy azonosították az illető biztonsági őrt, és garantálják, hogy a plázában többé nem lesz vele probléma – vagyis eltávolították onnan.
És még nem ez a vége. Ugyanis egy órával a jelen bejegyzés közzététele után kaptam egy mailt az adott őrző-védő cégtől is. Ebben azt írja a menedzserük, hogy nem tűrik az ilyen viselkedést, ezért felbontották az illető munkaszerződését.
Azt is megjegyzi, hogy az ilyen magaviselet nem jellemzi a cégüket.
Hát, ennyit tehetünk, ha ilyen atrocitás ér, ami igazából az előző évtizedekre volt jellemzőbb, akkor volt gyakoribb az ilyesmi. És akkoriban általában nem volt következménye. Lám, ma már néha van. E tekintetben is – ahogy sok másban is – van fejlődés, csak irtó lassú, ezért hajlamosak vagyunk nehezen észrevenni.
De maga az illető fejben ugyanazokkal a tévképzeteivel marad. Sőt, most már sértettségében csak megerősödik benne ez. Vagy legalábbis ez a valószínűbb, bár vannak kivételek.
És hányan, meg hányan vannak még ilyenek – románok is, magyarok is, más nemzetiségűek is a világban… Akik egyszerűen annyi vitakultúrával sem rendelkeznek, hogy az ilyesmit érvnek tartják, és képesek bedobni. Akik tényleg komolyan gondolják, hogy ha egy országban van többségi nemzetiség és/vagy az ország egy nemzetiségről van elnevezve, akkor ott csak az adott nyelvet lehet használni. Akik tényleg nem értik a különbséget aközött, hogy van hivatalos nyelv (ami Romániában jelenleg tényleg csak a román, és ez benne van az Alkotmányban is), ami csak a hivatalos érintkezésekre vonatkozik – de arra sem teljesen, mert törvényekkel ki lehet egészíteni, hogy helyileg más nyelveket is lehessen hivatalosan is használni – ettől különállóan pedig ott van a hétköznapi élet, ahol természetesen bármilyen nyelv használható. Akik azt sem értik, hogy az anyanyelv szinte mindig elsőbbséget élvez a tanult nyelvek fölött. Szóval ne legyenek illúzióink: nagyon sok ugyanilyen primitív van köztünk, magyarok között is – az ilyen esetek többségében egyszerre dolgozik az ősbutaság, a tudatlanság, valamint az ezzel nagyon közeli kapcsolatban lévő, szűklátókörű nacionalizmus.
Na, de a film legalább jó volt: egyébként román felirattal ment, de a portugálul beszéltek benne – elképesztő, hogy ilyet megengednek itt, ki tudja, hová vezet ez a nagy szabadosság…
A hülyeséget félretéve viszont nem tagadom: valamelyest lelkiismeret-furdalásom is van a taggal kapcsolatban. Bár ha visszagondolok arra, hogy viselkedett velem, és hányszor szóltam, hogy ne, akkor nincs. De ha nem pont erre gondolok, akkor van.
