Látogatás többek között az üresen álló, hatalmas, több volt vetítőteremmel bíró mozi géptermében, ahol ott vannak még a vetítőgépek, de filmtekercsek is, valamint olyan további helyeken, amelyeket akkoriban sem nagyon láthattunk, amikor még működött ez az egész. Mióta meg zárva van, még nehezebb ilyeneket látni.
Sok moziban jártam, több kontinensen is, de mind közül ennek a nagyterme a legszebb – még akkor is, ha már régen nem mozi. Az egykori nagyváradi Szabadság (Libertatea) filmszínházról van szó, amely majdnem húsz éve zárva van, és így, üres, sötét, néma állapotában is valószínűleg számos helybeliben ugyanolyan erős nosztalgiát ébreszt viszontlátni ezeket a helyeket, mint bennem – de azoknak is érdekes egy elhagyott mozi, akik nem váradiak.
Rengeteg részlet, információ, érdekesség, háttér lennebb, itt pedig a videó.
Eredetileg, épp 125 évvel ezelőtt vigadónak építették ezeket a termeket, csak később alakították mozivá. Az egész a Sas palota része, és a város központjában van: maga a Sas palota 1907–1909 között épült, két váradi ügyvéd, dr. Adorján Emil és dr. Kurlander Endre megrendelésére, magyar szecessziós stílusban (ennek a francia neve az art nouveau – és ennek még lesz szerepe a bejárásban). A palota 1908. november 1-én nyílt meg. Az ingatlan földszintjén üzletek voltak, az első emeletén kapott helyet a később mozivá alakított vigadó, egy kisteremmel, és egy nagyteremmel, továbbá volt egy cukrászda is ezen a szinten, a harmadik emeleten pedig bérelhető lakások. (És még egy érdekesség. A palota helyén előzőleg fogadó volt, szintén Sas néven, 1714 óta – e fogadó nagytermében tartották az első magyar hivatásos színielőadást, 1798. augusztus 26-án. Száz évvel később, azaz 1898. augusztus 26-án emléktáblát helyeztek el az épület falán, majd amikor a fogadó helyén felépült a Sas palota, arra helyezték át a táblát, a Kossuth utca felőli erkélyére. Jóval később, az 1980-as években felújították az ingatlant, és ennek során a tábla eltűnt, az eredeti azóta sincs meg, valószínűleg megsemmisítették. Néhány éve egy másikat készíttettek, és helyeztek ki, az eredeti szöveggel, ami most is látható az épület Kossuth utcai homlokzatán. Az eredeti, 1898-as tábla szövege ez volt: „E városban ez épületben a színpadról elhangzott első magyar szó emlékére, 1798. augusztus 26.-1898. augusztus 26. Hálás kegyelettel az utókor iránt, a Szigligeti-Társaság kezdeményezésére Nagyvárad város közönsége.”)
A volt mozi teljes egészében zárva van tehát, szinte két évtizede. Elvétve volt még benne azóta pár rendezvény. A mostani bejutás apropója az volt, hogy évente egyszer néhány órára meg szokták nyitni az egykori nagytermet, az art nouveau, vagyis a szecesszió világnapja alkalmából. Ugyanis Nagyvárad az ilyen stílusú épületekre is igyekszik városmarketinget építeni, márpedig ez a helyszín, azaz a Sas palota e stílus itteni kiemelkedő remeke. Ilyenkor az épületegyüttes egykori vigadójának nagytermében, vagyis a későbbi legnagyobb vetítőteremben a szecesszióval összefüggő filmet lehet megtekinteni, újra beülve az amúgy zárva lévő moziba. Ám ha már ennek okán ott voltam, kevésbé érdekelt a film, sokkal inkább maga az elhagyott épület.
Sokan azt gondolják, belül is fel van újítva az egész, csak valamiért még nem nyílt meg ismét. Én is ezzel a tévképzettel érkeztem. De nem: a legtöbb része lényegében ugyanolyan állapotban van, mint amikor bezárt. Az azóta eltelt évtizedekben ugyanis annyi huzavona, próbálkozás, mellébeszélés, nekiveselkedés, részeredmény, visszakozás volt a felújítás kapcsán, hogy valamiért azt hihettük, közben azért el is készült. Hát dehogy: majdnem az egész hátra van még most is. Lényegében a komplexum sok helyisége közül csak egy kisebb vetítőtermet újítottak fel, az egykori B termet, azt is nehezen, sok év alatt. De jó ideje az is megint zárva van, akár a többi.
Viszontagságok, érdekes évtizedeken át
A palotában kialakított filmszínház az 1989-es fordulat előtt Nagyvárad (Oradea) néven üzemelt, majd 1990-ben, épp a rezsim megdöntése miatt nevezték át Szabadságra (Libertatea). Ekkor még csak állami mozihálózat volt országszerte, így ezt is a Román Filmterjesztő Hivatal (RADEF) irányította. Később mindenfelé válságba került az egész hálózat, ráadásul 2003. március 7-én megnyílt a városban a rendszerváltás utáni első magánmozi, a Lotus plazában lévő Hollywood multiplex. (Ez ma is működik, csak már más cég üzemelteti, Cinema Palace néven immár két bevásárlóközpontban is.) Ezzel elkezdődött a végjáték: a RADEF előbb bérbe adta a filmszínházait, majd amikor így sem voltak fenntarthatóak, 2004-től egymás után zártak be a volt állami mozik, a Szabadság, a Transilvania és a Patria.
Az egész országban egyre rosszabbul menő állami mozihálózat összesen majdnem száz filmszínházának használati jogát árverezte el a RADEF, köztük volt a Szabadság komplexum is. Váradon a kolozsvári Chicago Tour nevű cég nyerte el a licitet. Ugyanis egy Váradról Kolozsvárra került vállalkozó látott fantáziát abban, hogy renováltassa és újra megnyissa az akkor még épp csak bezárt Szabadság mozit: ez volt a kolozsvári Chicago Tour cég, amelyik közben Kolozsváron is próbálkozott hasonló projekttel.
A vállalkozás ügyvezetőjével, Jakabffy Samuval éveken át tartottam a kapcsolatot e témában: egyre nehezebben volt elérhető, és újra, meg újra csúszó határidőkről, kivitelezési nehézségekről, finanszírozási problémákról nyilatkozott. De mindig hangsúlyozta közben, hogy azért odabent zajlik munka, és néha az újranyitáshoz is megadott újabb és újabb becsült időpontokat. Amikor a cég 2004-ben megszerezte a jogokat az épület ezen része fölött, felújításra hivatkozva azonnal bezárta a mozit. De a renoválás és újranyitás sosem valósult meg teljesen. Az UNESCO katalógusában is szereplő műemlék épület állaga folyamatosan romlik azóta is. 2006-ban sokadszor is utánanéztem, mi van már ezzel, és akkor ezt írtam: „Tény, hogy a mozit használva pályázati ürügyként már európai uniós támogatást is kapott a cég. A Szabadság felújítása mégsem halad, és azt sem tudni, mire költötték el végül a céltámogatást. Mi több, a RADEF aradi vezetője, Petru Bărbosu is gyanakszik már.” Ő akkor ezt nyilatkozta: »Nem értem, mit csinál ez a mi bérlőnk azzal a váradi mozival. De nagyon gyanús. Itt valami pénzügyi-támogatási manőverek folynak szerintem.«"
2007-ben megint azt harangozták be, hogy az egykori Vigadó termeiben rövidesen megnyílik az úgynevezett Sas-palota komplexum, amelyben konferenciaterem, bingószalon, bár és mozi fog működni. Az akkori helyzet szerint az új létesítményt az a Sorin Micula tervezte üzemeltetni, aki régebben az egykori Crișana mozit is bingószalonná alakította. Akkor meg is kerestem Miculát, aki elismerte, hogy a Chicago Tour-ral áll kapcsolatban, s együtt fogják működtetni a mozit, de csak az egyik kisebb helyiségében, a B teremben, amelyet erre a célra újítottak fel. Ebből lett is valami, egy időre. A megnyitás után azonban a moziban egyszer sem sikerült a tervbe vett napi három előadást megtartani, egy-egy vetítésen pedig tíz néző sem volt.
Aztán lassan elhalt az egész: hosszú idő után a Chicago Tour cég a nagyváradi és a kolozsvári projekttel is felhagyott. Előbb azonban még néhányszor újra megnyitották a mozit, de egyáltalán nem teljesen felújítva, hanem csak az előbb említett egyik kisebb termét, és nem is stabilan. Legutóbb 2010-ben, a Metrion Egyesület bevonásával próbálta meg ez a kolozsvári vállalkozás a mozi állandó működtetését, de az az újranyitás sem tartott sokáig. Később mások néha megnyitottak még egy-egy termet pár napra, például rövidfilm-fesztivál okán, de alapvetően változatlanul zárva az egész.
A nagyterem pedig szinte ugyanúgy néz ki, mintha majdnem két évtizeddel ezelőtt megállt volna benne az élet.
A beltér nincs felújítva, ám a közben eltelt évek során a palotát kívülről már restaurálták.
Az egykori vigadó, majd mozikompleum tulajdonjoga sem egyszerű: több tulajdonosa is van az egész palotának, a magánszektorból is, a közszférából is. Sőt, pártok is meglátták a műemlék-épületben rejlő bizniszt. Így például 2006-ban, amikor a Megyei Tanács az RMDSZ vezetése alatt állt, megpróbálták a megyei testület kezelésébe áttenni az egészet. Meg is szerezték a Szabadságnak otthont adó épületrészt, de bevallott legfőbb céljuk egy másik moziépület, a Transilvania megszerzése volt, ahol már akkor kamaraszínházat akartak létrehozni, és ami azóta már meg is van. Közben a város vezetése azért küzdött, hogy az ő adminisztrálásukban maradjon legalább a Szabadság komplexumnak az a része, ami nem magántulajdon. Jelenleg a palota egy része Nagyvárad önkormányzatáé. A mozinak helyt adó rész teljes egészében az övéké.
A küzdelmek során és nyomán már rég bekapcsolódott a város vezetése is a sagába: 2016 augusztusában Mircea Mălan, Nagyvárad egyik akkori alpolgármestere internetes közvélemény-kutatást hirdetett arról, hogy milyen funkciót találjanak az egykori Szabadság mozinak. Persze az győzött, hogy legyen kulturális központ, benne mozival. Akkor egymillió euróra becsülték a felújítás költségeit. Ám végül ebből sem lett semmi. Legutóbb 2023 szeptemberében jött ismét felszínre a téma: ekkor a nagyváradi helyi tanács jelezte, hogy uniós forrásokért fog pályázni. Most már 10 millió eurót szeretnének szerezni erre, az Európai Unió regionális fejlesztési alapjából. Az A kategóriás műemléképület ismét tervbe vett felújítása után a 408 férőhelyes nagytermet és a 145 férőhelyes kistermet különböző kulturális események helyszíneként működtetnék. Azt is hangsúlyozták, hogy szeretnék teljesen visszaállítani a belső terek eredeti elosztását (vagyis még a mozit is megelőző időkét, a vigadó korszakabelit).
Bejárás: a gépteremben még régebbi filmek is itt vannak
Az épületben való kalandozás érdekes, és megannyi, e terekhez kötődő személyes emlék miatt felkavaró is: sötét a nagyterem, valószínűleg nincs már állandó áramforrása sem, az art nouveau-napi vetítésekhez óriási reflektort hoztak be a szervezők, hogy erre a néhány órára megvilágítsa a tér egy részét a látogatók számára, így legalább lássák, hova ülhetnek. Maga az ültetés sem egyszerű, mivel a régi széksorokat teljesen kiszedték már a nézőtérről – és az elvileg nem is látogatható, de szintén sok személyes emléket idéző erkélyről is –, így üres a valaha grandiózus, de még ma is impresszív beltér. Úgyhogy székeket is külön hoztak valahonnan a szervezők erre a fél napra.
A nagyterem sok más eleméhez hasonlóan régi, hosszú ideje nem látott ismerősök a falak és a mennyezet találkozásánál lévő sasok (ugye eleve a Fekete Sas palotában vagyunk). Amelyeknek csőrében annak idején egy-egy izzó volt – mindegyik sasnak más színű égő volt a csőrében, hangulatvilágításként, amíg a vetítések előtt a közönség az ülőhelyeit kereste a teremben. Persze ezt akkoriban főleg visszatetszőnek, giccsesnek láttuk, különösen, hogy maguknak a sasoknak a méltóságát is mintha csorbította volna ez a színes égősor – viszont most itt járva már szinte hiányzik. Mert most már nincs semmi a sasok csőrében – és ez is csak emeli a lepusztultság hangulatát, a reflektorral ideiglenesen megvilágított, kibelezett nagyterem drámaiságát.
De nemcsak a nagytermet érdekes újra látni, kopott díszében, ahogy mindenen megült a por, a padló nyikorog, az emlékek meg a sötét sarkokba húzódva lesnek. Sőt, már a földszinten, bejáratnál a volt jegypénztárak ablakai is beindítják az emberben a nosztalgiát. Innen lehet persze feljutni a termekbe, köztük az ikonikus nagyba is, de két másikba is.
Most simán felmegyek a legnagyobb vetítőterem erkélyére is – ahova annak idején művészet volt feljutni, ugyanis a mozi alkalmazottai nem szívesen engedtek fel senkit, oda szóló jegyeket sem szívesen adtak ki. Itt sem, és például a volt Transilvania moziban sem. Egyszerűen azért, mert ha még fent is voltak emberek, az nekik plusz odafigyelést, gondot jelentett. De azért néha így is sikerült ide feljönni akkoriban, filmet nézni is, meg úgyszólván romantikázni is. Kiváltságosnak éreztük ilyenkor magunkat, főleg, hogy senki más nem volt itt fent. (Bár a mozigépész azért vélhetően hátulról sasolta, hogy mikor mit csinálunk, főleg, ha nem a filmet néztük.)
Mindezeken túl ott vannak azok a terek, amelyeket annak idején nem járhattunk be. Bár lelkes mozilátogatóként egy idő után megismerkedtem néhány mozigépésszel, barátságosak is voltak, és érdekelt is volna a gépterem, sosem kérezkedtem be, valahogy nem akartam ilyesmivel terhelni őket. De ezúttal a nagyterem sötét karzatának meglátogatása után továbbhaladva, egy ajtón találomra benyitva megtalálom például az egyik géptermet. Ahol még ma is vannak vetítőgépek, meg rengeteg más apró tárgy, amit a mozigépészek használtak. Sőt,
konkrétan filmek, filmtekercsek is hevernek itt, szanaszét. Mielőtt a sok vergődése, rövidebb újranyitása után végleg bezárt ez a mozi, a legutolsó, amit itt láttam, a Taxidermia című magyar film volt. Huh: váratlan meglepetés, hogy ennek a kópiája szintén itt van még mindig, a gépteremben. Ahogy más filmtekercsek is. Meg mindenféle olyan alkatrész, eszköz, amit a gépészek használtak.
Külön varázsa van annak is, hogy az egyik (történetesen a legnagyobb) egykori vetítőteremből elindulva találni meg ezt a gépházat, ám mint a videón is látszik, innen egy teljesen másik vetítőterembe is tudtak filmeket projektálni. És kellemesen borzongató élmény innen, a nagyterem mögött lévő gépházból a vetítőablakon lepillantani egy teljesen másik terem nézőterére.
Persze már annak idején is tudtuk, hogy óriási ez a komplexum – de, hogy valójában mekkora, az csak most tárul fel a szem előtt igazán. Mivel a vetítőtermeken és gépházakon kívül sokfelé vannak még folyosói, emeletei, helyiségei. Olyan ez a komplexitás, hogy bejárás közben igyekszem megjegyezni, hogy most egy kicsit erre, de aztán, ha arrafelé megnéztem, mi van ott, ne felejtsem el, hogy még arra és amarra is lehet menni, azt is meg kell nézni. De végül elfelejtem.
Zárszó
Külön könyvet jelentetett meg a témáról a néhai Kupán Árpád helytörténész, A mozi évszázada Nagyváradon címmel, 2007-ben. Ő a kötet zárszavában jelezte, hogy új fejezet kezdődik, a multiplexek megjelenésével, és így írt a nagyváradi mozivilág átalakulásáról, amely világnak évtizedeken át a Szabadság mozi volt a legkiemelkedőbbje:
„…a papa mozija búcsúzik. Ahol a papa először csókolta meg a mamát. Ahol azért voltak szűkek és kényelmetlenek a székek, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Ahol az elsősorban napraforgómagot, hátrébb perecet rágtak, vagy cukorkát ropogtattak... Ahol mindenki és minden hallható, érezhető volt, és senki sem süllyedt a magány hűvös csendjébe. A jövő század történetei már nem ilyen körülmények között elevenednek meg. Bennünk az eszmények, ha vannak, mások. Azért álomvilág ez is... Ha tudnánk feledni azt a gazdag és időnként szép múltat, ami a váradi mozizást jellemezte, minden keserű nosztalgia nélkül térnénk napirendre az ügy felett. A feledés azonban kétes gyógyír, és inkább veszítünk, mint nyerünk általa. A történelem éppen a feledés ellenszere; arra törekszik, hogy feltárja és megőrizze mindazt, ami a múltban jó, hasznos és értékes volt, azért hogy tanulságokat vonjunk le belőle, felhasználhassuk a tapasztalatokat.”
