Meglepő: egy afrikainak tűnő, fekete személy látható a nagyváradi városháza főlépcsője fölötti falfestményen, sőt, a háromosztatú mű középső elemének is a közepén. Ezt említettem már az előző blogbejegyzésemben is, de most utánajártam, mivel érdekesebb, mint gondoltam, és érdekesebb, mint a tisztelt olvasó gondolná.
A százhúsz éves városháza ezen falfestménye csatajelenetet ábrázol, a vár törököktől való visszafoglalásának küzdelmeit. És ennek a műnek a központi alakja egy fekete bőrű személy. Rengetegszer jártam már a városházán, a főlépcsőn is, fel is, le is, de ez eddig nem tűnt fel, csak most először. Mindenképp meglepő ez, úgyhogy háromfelé is rákérdeztem, hogy lehet ez, és miért van. Ám maga a történet még ennél is csavarosabb. Kiderül ugyanis az is, hogy a szóban forgó falfestmény kezdetben nem is a várnak a törököktől való visszafoglalását ábrázolta, hanem egészen mást. Lássuk tehát a részleteket.
A falfestmény háttal van az érkezőnek, ha felfelé megyünk a városháza főlépcsőjén, jobbára akkor pillanthatjuk meg, ha a lépcsőkön lefelé jövet nem előre nézünk, hanem felpillantunk. Érdekes, hogy a főalak vélhetően afrikai - bár úgy emlékszem, a török birodalomnak voltak afrikai megszállt területei is, szóval hozhattak akár onnan is elhurcoltakat, de akkor is érthetetlen, hogy a távoli Váradon miért ezt emelte ki a több száz évvel későbbi művén a festő. Fura az is, hogy hiába nézegetem, valahogy nem teljesen érthető, mi zajlik a központi képen lefestett jelenetben, egyszerűen nem értem tisztán, mit ábrázol. (A fényképek - számítógépről nézve - kattintással nagyíthatóak.)
Lakatos-Balla Attila nagyváradi régész, történész, muzeológus érdeklődésemre valóban nehezen érthetőnek mondta a központi alakot, de a képet is. „A téma a törökökkel való küzdelem, de sajnos a kompozíció elég nehezen értelmezhető, így a fekete alak is. Amúgy nem ritka ilyen jellegű kompozíciókban egy-egy fekete allegorikus alak, de ebben a kontextusban nem tudom értelmezni”.
Ugyancsak allegorikusnak mondja a szóban forgó alakot Emődi Tamás építész, művészettörténész. Tehát nyilván nem egy konkrét személyt akartak megjeleníteni a fekete bőrű szereplővel. A szintén nagyváradi művészettörténész szerint „ez az alak szimbolikus ott, allegorikus, nem hiszem, hogy bármi más kritérium felmerült volna az alkotóban”.
De vannak még hasonló tematikájú, és hasonlóan meglepő művek: mint hozzátette, „egyébként láttam olyan metszetet is a váradi vár ostromáról, amelyen tevék legelésztek a várad-velencei mezőn, meg ott van a várban, az egyik teremben a számos elefántábrázolás, hogy azok mit keresnek ott, azon is lehet agyalni”.
Visszatérve a városházán lévő falfestményre: a törököknek Afrikában, például a mai Tunéziában és Szudánban is voltak területeik, 1683-ig. Emődi Tamás szerint „nyugodtan hozhattak feketéket is Váradra”. Ám valószínűbbnek tartja, hogy csak fantázia szüleménye a festmény ezen eleme is: „szerintem a történelmi tényeknek, vagyis a törökök afrikai jelenlétének itt semmi jelentősége, mert a festő biztosan nem nézett utána, ez inkább valami toposz lehet. Az egzotikum izgalma. A 19-20. század fordulójára általában jellemző volt mindenféle egzotikus elem jelenléte festményeken, művészeti produktumokon, historizáló környezetben. Nem állítom, hogy itt is ez a helyzet, de életszerű lenne.”
Megkérdeztem Costel Demeter történészt is, aki az Oradea Heritage műemlékvédő alapítványnak is dolgozik, és mostanában éppen a nagyváradi városháza turistalátványosságnak is szánt részein kalauzol látogatócsoportokat. Ő egészen kerek történettel válaszolt. „Az Ön által hivatkozott háromosztatú falfestmény az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom 1692-es nagyváradi csatáira vonatkozik. A képen látható fekete nő Nagyváradon élt, rabszolga volt, akit az oszmánok hoztak be Észak-Afrikából, ahol az oszmánok által ellenőrzött területek voltak. Az afrikai rabszolgák idehozatalának oka az volt, hogy itt, Váradon volt egy fontos kereskedelmi központ, és a rabszolgák voltak azok, akik a török kereskedők áruit, termékeit szállították. Férfi rabszolgákat nem hoztak ilyen munkára, mert inkább harcolni küldték őket, mivel gyakran voltak háborúk, amelyekben szükség volt rájuk. Így az afrikai nők, akik természetüknél fogva erősek, helyettesítették a férfit az ilyen munkákban, itt is.”
Erről a kvázi megoldásról is érdeklődtem más szakértőnél is, akinek a nevét itt nem említem, hiszen nem cél a nyilatkozók összeugrasztása, ám aki úgy véli, ez sokkal inkább a turisták számára kitalált, „áltörténész-szöveg, féligazságokból álló, néphülyítő sztori, hiszen a turisták számára nem kifizetődő feltételezéseket mérlegelni, sokkal ütősebb egy bombabiztos mese; ráadásul történészként kötelezően forrást kellene adni ehhez a kis történetecskéhez”.
További forrás viszont Péter I. Zoltán helytörténész, aki Nagyvárad városháza címmel külön könyvet írt. Zárásképpen ebből idézek, sok konkrétumot, érdekességet, adatot, történetet ad hozzá a témához: „A városháza centenáriumára készülve, 2003-ban belső felújítási munkálatokat végeztek az épületben. Papp Lajos 1943-ban kiadott városismertetőjéből tudomást szereztünk arról, hogy a főlépcsőház mennyezetén, illetve az ablakokkal szembeni falon eredetileg freskók voltak. Minderről értesítettük az alpolgármester asszonyt, akinek utasítására óvatosan hántották le a fal festékrétegét, s végül előkerült a falkép. (…) A lépcsőház mennyezetén levő kép azt a jelenetet ábrázolta, amint Szent László halottasszekere elindul Várad felé. A lépcsőház homlokzatának három részre tagozott falképe a váradi várnak a töröktől való visszafoglalását örökítette meg. (…) A falkép alkotója, Udvary Géza (1872–1932) a kor neves festőművésze volt, aki Bihari Sándortól és Korlovszky Bertalantól tanult, majd müncheni és párizsi tanulmányok után Lotz Károly növendéke lett. (…) Az impériumváltás után, az 1920-as években a nagyváradi városháza falképeit lefestették. 1940-ben a festőművész fia, Pál a festékréteg eltávolítása után restaurálta a képeket. A második világháború vége felé, 1944. október 12-én a nagyváradi városháza emeleti része kiégett. Az épület helyreállítása után a lépcsőházi képek már nem voltak láthatók, egészen 2003. november elejéig. Közel hat évtizeden keresztül semmit sem lehetett tudni a városháza lépcsőházának festményeiről, azon kívül, hogy valaha léteztek. De erre is csak igen kevesek emlékeztek.”
2003. november elején a városháza centenáriumi ünnepségére való felkészülés jegyében felújították az épület lépcsőházát és emeleti folyosóját. Ekkor a kötet szerzője emlékeztette az akkori alpolgármestert, meg az Ingatlankezelő Hivatal műszaki igazgatóját, hogy valaha itt falképek voltak. „Ennek tudatában fogtak a munkához, és mindannyiunk nagy örömére, a lépcsőháznak a folyosó felőli homlokzatán megtalálták a százéves falfestményeket, miután óvatosan lemosták róluk a budaiföldes festékréteget. Örömünk nem lehetett teljes, ugyanis a mennyezeten az egyik Szent László-legendát ábrázoló kép nem került elő.” Péter I. Zoltán arról is beszámol könyvében, hogy az akkori alpolgármester kérésére és Jakobovits Miklós festőművész közbenjárására megnézte a képeket Szentkirályi Miklós budapesti festőművész, a Munkácsy-képek restaurátora. „Megállapította, hogy a képek nem fresco, hanem secco technikával készültek, kazeines kötőanyaggal száraz falfelületre festették őket. A festőművész ajánlatára három munkatársa, Czimbalmos-Barabássy Orsolya, Czimbalmos Attila és ifj. Maszelka János vizsgálta meg alaposabban a munkát. (…) Megállapították, hogy a festmények sok helyen megkoptak, több ponton feltáskásodott az alapvakolat, és ezek a részletek a legkisebb mechanikai hatásra megsemmisülhetnek. Az állagmegőrzés céljából a szakemberek az elvált vakolatréteget aláinjektálással rögzítették, a felülethez gyengén kötődő festékréteget lokálisan megerősítették, a vakolatrétegben keletkezett hiányokat kitöméssel pótolták. A képeken utólagos durva beavatkozásokat állapítottak meg a szakemberek, az alakokat erős kontúrokkal rajzolták meg, ami idegen volt a kompozíció eredeti elképzelésétől. Azt, hogy ez mikor történhetett, nem tudták megállapítani, de a majdani restaurálás során, amikor sort kerítenek majd a képek letisztítására, konzerválására és esztétikai helyreállítására is, ezeket mindenképpen el kell tüntetni…“
Ugyancsak a kötetben arról számol be a szerző, hogy egy újságcikke hatására
„jelentkezett Ványai Mária tanárnő, akinek édesapja, Ványai Károly Nagyvárad polgármestere volt akkor, amikor 1945 tavaszán el kellett tüntetniük a falfestményeket, amelyeket állítólag burzsuj csökevényeknek minősített az új hatalom. Az már Ványai Károly polgármester és Pintér István építész főmérnök józan belátásán és értékmegőrző igényén, valamint ifj. Ványai Imre festőművész szakértelmén múlott, hogy a képek eltüntetésének úgy tudtak eleget tenni, hogy azzal ne károsítsák azokat. Mindezt dokumentumértékű részletességgel lejegyezte Ványai Mária. A visszaemlékező azt is tisztázza, hogy a lépcsőház mennyezetének képei 1944-ben pusztultak el, amikor az itteni tető és tetőtér a tűz hatására beszakadt.
A centenáriumi ünnepség idején úgy tűnt, hogy sikerült megfejtenünk a lépcsőházi falképek történetét. Így volt ez egészen 2011 januárjáig, amikor a Bihar Megyei Könyvtárban a korabeli Nagyváradi Napló tanulmányozása során az egyik, a városháza építéséről szóló cikkben a lépcsőházi freskókról olvastam: »…A lépcsőház falsíkjára festendő kép témája: A keresztesek átnyújtják Szent Lászlónak a fővezéri kardot. A mennyezet hatalmas freskója pedig azt a Szent László legendát ábrázolja, amikor a király tetemét szekérre tették, mert Budán akarták eltemetni. A szekér azonban magától Nagyvárad felé indult a holttesttel, jelezve, hogy Szent László lelke kívánta, hogy kedves városában tegyék örök pihenőre. A kocsis előtt egy angyal s fáklyás alak van, mögötte pedig a gyászoló Hungáriát vezeti két angyal. A bizottság tagjai nagy elragadtatással nyilatkoztak a kompozíció alapgondolatáról és kivitelérő.« A mennyezeti freskó esetében semmi újat nem közölt az újság, mi is ezt tudtuk eddig az elpusztult freskóról. A meglepő információ a falsíkra festett képre vonatkozott, miszerint az eredetileg nem a várnak a törököktől való visszafoglalását ábrázolta, ahogy azt eddig tudtuk. Azt, hogy a falkép 1903-ban még Szent Lászlót ábrázolta, megerősítette a Nagyvárad napilap is, még ha más témát is jelölt a képnek: »…Az oldalfalon ugyancsak Szent László király korából, az a jelenet lesz megörökítve, mikor az ellenség hódolatát rakja lábai elé…«
A következő híradás már arról számol be, hogy az új városháza építésére felügyelő bizottság 1903. augusztus 19-én megtekintette a nagyterem és a főlépcsőház elkészült freskóit. Tehát semmit sem írtak arról, hogy időközben más kép került volna a falra. Papp Lajos – aki a város hiteles krónikása volt – ellenben 1943-ban egyértelműen írta: »A főbejárat szépen kiképzett lépcsőházának mennyezetét és homlokzatát Udvary Ferenc [helyesen Géza – sz. m.] festőművész értékes freskói díszítik. A mennyezetfreskó azt a jelenetet ábrázolja, amikor Szent László halottas szekerét az angyalok elindítják Várad felé. A homlokzat három részre tagozódó freskója a török megszállás alól felszabaduló Várad vára visszavételének jeleneteit örökíti meg. Ezeket a freskókat a megszálló románok bemeszelték, majd a felszabadulás után Udvary festőművésznek, szintén festőművész fia, Udvary János [helyesen Pál – sz. m.] a meszelést eltávolította és a falfestményt megújította.« Eddig az idézet. Azon túl, hogy Papp Lajos következetesen tévesen írta le a festőművészek keresztneveit, illetve, hogy freskót írt secco helyett – amit nem volt honnan tudnia, hiszen közelről nem vizsgálhatta meg a falképet –, nincs miért kételkednünk a megállapításaiban.
De akkor mikor került a Szent Lászlót ábrázoló freskó (ha az is freskó volt) helyébe a török megszállás alóli felszabadulást ábrázoló kép? A magyar hatóságnak nem lehetett érdeke, hogy 1903 és 1919 között átfestesse a falképet. Ha ezt már a román hatóság tette – ami valószínűbb, hiszen zavarhatta őket Szent László alakja –, akkor utólag miért meszelték be az új, általuk elfogadott képet? Az is elgondolkodtató, hogy húsz év alatt ennyire elfelejtődhetett az, hogy valamikor átfesthették a falképet. Papp Lajos ugyanis egy szóval sem említi ezt, miközben arról nem feledkezett meg, hogy a román hatóság bemeszelte a mennyezeti és a falképet. Egy másik érv arra nézve, hogy a feltárt falkép utólagos alkotás lehet és nem Udvary Géza 1903-ból való eredeti műve, hogy azok a szakemberek – közöttük Jakobovits Miklós festőművész –, akik a három részre tagozódó falképet közelről látták, nem tulajdonítottak neki különösebb művészi értéket. A restaurátorok a képeken utólagos durva beavatkozásokat állapítottak meg – amelyek a mostani ismereteink szerint akár eredetiek is lehetnek (…). Mivel ez ideig nem sikerült semmiféle erre vonatkozó dokumentumra akadni a megyei levéltárban, úgy tűnik, hogy továbbra is csak találgatásokra szorítkozhatunk. De talán egyszer fény derül a városháza lépcsőházi falképének rejtélyére is.”
Ezt írta tehát könyvében Péter. I. Zoltán. Összegezve: a ma látható falfestmény helyén vélhetően az épület átadásakor még egy másik mű volt, ez a most is látható később került oda. A központi, fekete bőrű alak pedig annak ellenére, hogy történelmileg akár magyarázható is a jelenléte, vélhetően csak a képzelet szüleménye, jelképes és egzotikus elem a kompozícióban. Vélhetően leginkább hatásvadászat. Hogy miért festették meg mégis központi alaknak, az pedig változatlanul érthetetlen. Minden esetre egy olyan falképről van szó, amelynek fő funkciója a jelek szerint egy előzőnek a feledtetése volt.
