Nekünk már unalmas is – másnak meg teljesen újdonság. Sajtótájékoztatót tart az egyik magyar kevergető (de végülis miért ne írnám le, hogy Tőkés László az, úgysem ő a releváns ebben, tehát kérem, hogy senki ne akadjon itt le, sem fenn). És más témák után, mintegy mellékesen épp arról beszél, hogy "sértő a román nemzeti ünnep dátuma, a december 1., magyarként mi nem tudunk azonosulni egy ilyen ünneppel, tehették volna másik dátumra is, mert így olyan érzést kelt, mintha minket másodrendű állapolgárokká fokoznának le". Aztán még elhangzik ez-az, majd a sajtótájékoztatók végén megszokott már megvolt a lényeg, de kellene még valami saját kis elem is az anyagba, úgyhogy kérdezek még valamit rutinjával, szintén mintegy mellékesen, de mindenféle rosszindulat, irónia, vagy más sötétség nélkül, teljesen őszintén megkérdi a legnagyobb, ráadásul állami román hírügynökség, az egyébként magyar nyelvű hírfolyamot is szolgáltató Agerpres itteni tudósítója, aki amúgy nem magyargyűlölő, ért is magyarul, és évtizedek óta van a szakmában: "Dehát miért sértő a magyaroknak ez a dátum?" Erre meglepett csend, és Tőkés is kiesik a nagy komoly, kimért szerepéből, segédeire körbepillantgatva, hüledezve indítva reakcióját: "H-pssssz, hhhh... hát, dehát hogyhogy? Hát akkor kiáltották ki, hogy Erdély és a Partium román fennhatóság alá akar tartozni, vagyis ez a leigázásunk úgymond ünnepe". A tudósító hölgy láthatóan tényleg most jön rá, most érti meg az ezzel kapcsolatos magyar viszonyulást, és egy "ahaaa" után nyugodt, kedves, értő arckifejezéssel jegyzetel.

Hát ennyi. És nem, egyáltalán nem az, hogy jaj, ilyesmit nem tudni... Nem ez a fő ebben szerintem. Hiszen amúgyis mindenki elkövethet baklövéseket, jó nagyokat is. Sokkal mélyebb az, amit ez a kis felszíni történés mutat. Hogy mennyire nem értjük egymást. Akkor sem, ha törekszünk rá. Legalábbis az alapokat tekintve, az empátiát, a másik nézőpontjának megértését mennyire lényeges szinteken sem tudjuk gyakorolni. És aztán mennyire végképp nem jön ez magától, nem reflex. Hogy mennyire párhuzamosak vagyunk egymással. Milyen észrevétlenül megyünk el egymás mellett. Bár most kivételesen épp az történt, hogy véletlenszerűen pont észrevevődött egy ilyen. De ez épp arra világít rá, hogy hány, meg hány ilyen lehet még a sötétben, ami úgy történik meg, és úgy igazítja a másikokhoz való viszonyunkat, hogy valójában észre sem vesszük, milyen téves.

És itt most nemzetiségi alapon választhatóak ketté a párhuzamosak. De mondok egy másik példát, ami ugyanerről a napról való, és azt mutatja, hogy még közösségeken belül is mennyi tévútra vivő erő hat. Nem sokkal a fenti esemény után már egy másik rendezvényen vagyok, és hallgatom, ahogy egy kárpátaljai vendégelőadó, Fodor Gusztáv református lelkipásztor, aki ráadásul fiatal, a Gulag-emlékév alkalmából tartott Gulag-emlékkonferencián hosszan ecseteli azokat a szörnyűségeket amelyeket a szovjetorosz hatalom művelt Kárpátalján is, részletezi, hogyan hurcoltak meg egyházi személyeket és másokat is a kommunista diktatúra idején, és nevében, miként tiporták lábbal a szabadságjogaikat, meg esetenként a heréket is a kommunisták. Aztán a helyenként prédikációszerű előadását azonban ezzel a konklúzióval zárja: "mindez is mutatja, hogy vigyáznunk kell, mert a veszély ma is jelen van, mégpedig az úgynevezett liberalizmus formájában". Hát mit mondjak? Gratulálok ehhez a brilliáns levezetéshez. Az a tudás..., az a logika..., az az éleslátás... Meg ahhoz, hogy ezt a kettőt ilyen ősbuta módon, de mégis sikerült összekeverni. Mintha a mai hivatalos propagandát hallanám – amely viszont már tényleg emlékeztet a kommunista hülyítésekre is. Ja, és külön aggasztó persze az, hogy lelkészről van szó, hiszen vélhetően adja is tovább a nyájnak a tévképzeteit.

És nem, egyáltalán nem az, hogy jaj, ilyesmiket nem tudni... Nem ez a fő ebben szerintem. Hiszen amúgyis mindenki elkövethet bakövéseket, jó nagyokat is. Sokkal mélyebb az, amit ez a kis felszíni történés mutat. Hogy mennyire nem értjük nemhogy azokat, ott ni, hanem magunkat sem, azt sem, ami körülöttünk zajlik. Akkor sem, ha törekszünk rá. Legalábbis az alapokat tekintve, a magunk körül zajló dolgok megértését mennyire lényeges szinteken sem tudjuk gyakorolni. És aztán mennyire végképp nem jön ez magától, nem reflex. Hogy mennyire párhuzamosak vagyunk, nemhogy egymással, de a józan ésszel is. Milyen észrevétlenül megyünk el ez utóbbi mellett is. Bár most kivételesen épp az történt, hogy véletlenszerűen pont észrevevődött egy ilyen. De ez épp arra világít rá, hogy hány, meg hány ilyen lehet még a sötétben, ami úgy történik meg, és úgy igazítja a világhoz és a saját közösségünkhöz, így pedig végül a magunkhoz való viszonyunkat, hogy valójában észre sem vesszük, milyen téves...