Blogosz

MESE NINCS.

Akasztott madár a konzervgyárban: az ország egykori legnagyobb ilyen létesítménye, ma

2020. június 25. 20:07 - BlogoszEditor

Ez már valóban illegális bejárása egy elhagyott épületnek: ugyanis a volt Avântul konzervgyár zárt magánterületen van. A legnagyobb konzervgyár volt ez Romániában.

Ma már vészjósló hangulatú egykori székhelyét rengetegen láthatjuk nap mint nap, ha a Nufărului úton haladunk. Az Electrica székháza és egy MOL-kút, valamint a Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság szomszédságából néz le ránk a váz, a tetejéről pedig egész kis arborétum vad növényei integetnek.

Ezúttal ez az elhagyatott épület  volt tehát bejárás tárgya. Mert bár körbe van kerítve, a Panait Cerna utcán lévő bejárata napközben nyitva szokott lenni.

Itt van egy galéria, arról, hogy néz ki most az ország valaha volt legnagyobb konzervgyára. Mint ilyen bejárásokkor általában, most sem javaslom azonban, hogy más is ellátogasson oda. Főleg a fokozott balesetveszély miatt nem – mivel az épület összes szintjén fából készült az emeleteket elválasztó elemek többsége (furcsa ez, legalábbis elsőre, ugyanis a padlózat legnagyobb része ebből az anyagból készült rácsozat, de azért van ez, mert ez volt a paprikaszárító), a fa pedig elkorhadt, a legtöbb helyen már most le is omlott, ahol pedig nem, ott akkor fog, ha valaki rálép. A másik, ami miatt ellenjavallott, hogy az őr szokatlanul határozott, sőt, agresszív a betolakodókkal szemben, ami persze érthető (bár ha megfelelően beszél vele az ember, akkor később már nem kitenni akar, hanem még tájékoztat is, de erről később). Íme tehát a képek – kattintson a galériára, aztán a nyilakkal tovább –, bejárás a földszinttől a tetőig, és vissza, lennebb pedig információk a létesítmény történetéről.

Nagyjából 70 évig működött

 

1928-ban hozták létre a gyár elődjét. Nem véletlen, hogy a nagyváradi magyarok mindközönségesen paprikagyárként is ismerik ezt az épületet, ugyanis az elején tényleg csak az volt. A jelzett évben tehát Imperial néven alakult részvénytársaság, amely a város környéki településekről, Érmihályfalvától Értarcsán át Érsemjénig számos településről gyújtötte be a paprikát, majd a nagyváradi létesítményben dolgozta fel.

Akkor négy pár kőhengerrel zúzták össze a kiszárított paprikát, a kis üzemnek az őrlő részlegen kívül volt még egy szárító helyisége, valamint négy fűtőkamrája, ahol fával tüzeltek. Aztán 1945-ben lebombázták, a következő évben viszont újáépítették, de csökkentett kapacitással működött.

A kommunista diktatúra berendezkedése során, 1949-ben államosították, akkor lett Avântul (Lendület) a neve. Gépesítették, bővítették is, például az őrlő részlegét a Pece-patak partjára helyezték át. Később ezt a részleget egy új építésű és nagyobb váltotta fel, de mivel az fából volt, egy 1952-es tűzben megsemmisült. 1958-ban összevonták egy Arad megyei konzervgyárral, ekkortól zöldséget és gyümölcsöt is feldolgozott, tehát ekkor lett konzervgyár. A '70-es években 140 fajta terméke volt, ekkor már a konzervekhez szükséges, fémből készülő csomagolást is maga a gyár állította elő.

Az 1989-es változások után még működött, ám a szervezett bűnözéstől sem volt idegen a magánosítandó nagyvállalatok megszerzése, így részben ennek esett áldozatul, részben annak, hogy nagy adósságot halmozott fel, bankok, beszállítók és az állam felé. 1995-től téma volt a felszámolása, ám még megpróbálták átszervezni, végül 1998 decemberében született bírói végzés arról, hogy a részvénytársaságot el kell adni, mert restrukturálni nem lehet. Egyes források azt állítják, hogy valójában átszervezhető lett volna, hogy tovább működhessen, de ekkorra a felszámolóbiztosnak is az volt már az érdeke, hogy túladjon rajta, ráadásul más gyanús érdekek szövevényes hálójába is került, üzletemberek, ügyészek, közjegyzők, telekkönyvi hivatali alkalmazottak intézték úgy, hogy menthetetlenné váljon. Így megszűnt a termelés, az épületek pedig ekkoriban kezdtek meg fantomokként létezni.

Jelenleg a szóban forgó főépület szomszédságában néhány kisebb létesítményt bérelnek műhelynek egyes vállalkozások. A főépület hasznosítása többször felmerült, már az elárvulása utáni első években is. Voltak, akik szociális lakások létesítése céljából akarták volna átalakíttatni, mások hajléktalanszállóként hasznosították volna, de az akkori polgármester, a szintén rengeteg korrupciós ügyletben utazó Petru Filip hallani sem akart ilyesmiről. Így végül ugyan magántulajdonba kerültek az egykori állami gyár épületei. Van is, amelynek akadt új funkciója, de ez a főépület változatlanul az enyészeté.

Apropó hajléktalanok: természetes, hogy az elhagyatott épületekbe be szoktak költözni, így van ez itt, Nagyváradon is – éppen ez az első olyan ingatlan, amelybe viszont nem költöztek be. Az nem elég magyarázat, hogy azért nem, mert elkerített és őrzött (legközelebb épp egy olyan bejárást mutatok majd, ahol az ilyesmi dacára is vannak lakók), inkább az lehet, hogy az épület annyira tönkrement, olyan huzatos, ráadásul minden egyes szintje tagolatlan, egylégterű, hogy az lakás céljára még átmenetileg is alkalmatlan. 

Az összesen két élőlény sem él

 

Szóval a bejárása... Befelé menet látható ugyan az őr tartózkodási helye, ami egy volt melléképület – itt nagyon sokat (körülbelül öt másodpercet) várok is, hátha előkerül valaki, hogy megállítson, de nem jön senki –, rögtön mellette pedig épp köszörülnek valamit egy műhelyben a mostani bérlők, de őket meg nem zavarom, nehogy végül ők zavarjanak engem.

Úgyhogy végül a teljes főépület összes szintjének bejárása után, a pince tanulmányozásakor futok csak össze az őrrel. Aki kezdetben nagyon határozottan kitessékelni akar – úgyis sikerrel fog járni, hiszen éppen végeztem –, de mint fennebb már említettem, a megfelelő hangvételtől megváltozik a hozzáállása, és ha kilencvenhétszer megkérdem, végül mond néhány infót is. Szerinte a főépület mögött álló másik nagy ingatlan is a gyárhoz tartozott, amit most a Leonardo cég használ. Ahogy a gyár része volt még a szellemépülethez szinte hozzáragasztva működő mai Majestic étterem is (azt gondolná az ember, hogy ez új építésű, de állítólag csak a volt konzervgyár egyik épületét újították fel ehhez). És még a környéken működő egyik péküzem is a néhai gyár egyik további ingatlanát bérli. Hozzáteszi még az őr, hogy a főépület, meg a környéke jelenleg egyetlen személy tulajdonában van – de, hogy kié, azt már nem akarja elmondani. Érthető, hiszen én azért vagyok (itt), hogy például ilyeneket megkérdezzek, ő meg azért van (itt), hogy ne mondja el. Viszont más források szerint egy olasz állampolgár vette meg, még régebben. Akkoriban azt mondta, ezzel a központi épülettel is tervei vannak, de azóta sem történt semmi.

Maga a bejárás tehát viszonylag veszélyes, már ha az ember nem néz a lába alá, és olyan épületben zajlik, ami teljesen kibelezett, lényegében már csak a strukturális elemei vannak meg. Aki az élet megannyi otthagyott nyomával ámulatba ejtő bejárásokat szereti, annak itt nincs látnivaló. Aki viszont a nagy csarnokokat, az üresség és az enyészet kooprodukciója révén vadregényessé, máshol futurisztikussá vált belső tereket is értékeli, annak nem rossz.

Az egyik szinten van csupán egyetlen élőlény, de az sem él: egy felakasztott galambot pörget a huzat. Érdekes látvány, elsőre azt gondoltam, betegen, gyengén repülve beleakadhatott a galéria képei között látható hálóba – de valószinűbb, hogy valaki egyszerűen felakasztotta ide.

A négyszintes épületnek egyébként már egyetlen ablaka sincs meg, érdekes azonban, hogy ennek dacára igazi, erős huzat csak a legfelső emeleten van. Itt mintha hegycsúcson állna az ember.

Ki lehet aztán menni a tetejére is, ahonnan nagyszerű panoráma nyílik a városra, minden irányba. Sőt, ezt akkor már kár kihagyni, ez a csúcspontja a látogatásnak. Ez is látható a galériabeli képeken, meg az is, hogy itt lehet személyesen találkozni azokkal a növényekkel, amelyek mindig köszöngetnek innen, fentről, amikor lent elhaladunk az épület előtt. Évtizedek óta így van ez: már tizenöt éve is téma volt a helyi sajtóban is, hogy egyre gazdagabb az elhagyatott épület tetejének növényvilága. Persze a terület flórája változó, most például csak kisebb fák élnek idefent. Ám volt, amikor több mint húsz fa vert gyökeret itt, többek között nyír, kőris, akác.

Románia egykori legnagyobb konzervgyárának tetejéről lefelé menet még egy döglött galamb búcsúztat: a sarokban porlad, már teljesen ki van száradva. A tollai, a csőre és a lábai között szanaszét hever néhány kukoricaszem: ez szerintem a gyomortartalma lehetett. Tökéletes dekor ehhez az épület-csontvázhoz.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr5015943020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása